Malazár nehezen tért magához, bármennyire lágyan is ölelte körül a White River hűvös vize. Felnézett, és meglátta a lemenő nap bágyadt fényét, amely még éppen hogy le bírt hatolni a meder mélyire. "A víz fenekén vagyok" - gondolta Malazár, csak azt nem tudta még, milyen víz is ez, és hogy hogyan került ő oda.

Fájt a lehatoló fény a szemének, mely újra és újra felvillant, ahogy a felszínen az eltakaró árnyak újra és újra tovasodródtak...

Árnyak? Tetemek! Embereké és lovaké egyaránt!

A csata!

Godrik!

Hirtelen emlékezett mindenre. Berol király halálára, az azt követő torzsalkodásokra, a szakításra, az elválásra, a háborúra, a csatára...

Godrik...

Már emlékezett. A párbajukra, amely olyan végtelen hosszúra nyúlt, mintha már nem is lett volna se eleje, se vége. A párbajukra, mely kiizzasztott belőlük mindent: erőt, haragot, kételyt, s nem hagyott nekik mást, mint azt a rideg tényt, hogy ölniük kell, különben meghalnak. A párbajukra, melyet megvívtak ugyan, s ő mégsem tudja, hogy végül megnyerte-e, vagy elveszítette.

"Itt fekszem a folyó mélyén" - kényszerítette a még mindig fáradt agyát gondolkodásra. - "Meghaltam..." És érezte, hogy igaza van. Más világ mezsgyéjén járt, onnan jött vissza, ki tudja, miért, ki tudja, meddig. De most itt van.

"A víz..." - villant belé. Bizonnyal holtnak hitték, és belevetették a folyóba. Nem tudták, hogy néki a hűs hullámok nem a sírt, hanem az életet jelentik. A lágy vízcseppek őt úgy töltik fel, mint Helga sós könnyei, melyek elválásukkor az arcát fürösztötték.

Helga... Vajon mi lett vele? Agnes egyértelműen azt írta a levelében, hogy Godrik és Rowena tömlöcbe vetette, rútul hálálva meg az asszony jóságát, mely arra sarkallta szegényt, hogy viszályukat is feledve Amar segítségére siessen. Godrik viszont azt állította, hogy mióta Helga betette a lábát Roxfortba, semminemű hírt nem kapott az otthon maradottaktól, s ráadásul ő maga jó féléve el sem mozdult Saluc mellől.

Godrik az életével fizetett hazugságaiért.

Hazugságaiért...?

Ó, hát hol van a segítség, hogy eldönthesse, mi igaz és mi a hamis? Elment a Mester is, cserbenhagyva őket, s ők kénytelenek vakon botorkálni ebben az ellenséges világban...

Meg kell keresni a Mestert. Olyan biztosan érezte, hogy ez a teendője, mint azt, hogy vér lüktet az ereiben. Meleg, éltető vér, hiába ontott ki belőle annyit Godrik...

Malazár megrázta magát, még egyszer hagyta, hogy a számára éltető víz átjárja testét, aztán elrugaszkodott a folyó fenekétől, s mint a kilőtt nyíl, oly sebesen jutott fel a felszínre.

Nem tévedett, a folyó tele volt holtakkal, noha - ezt most már biztosan tudta - egy nap is eltelt azóta, hogy véget ért a csata, és a túlélők azóta egyfolytában temettek. Mégis annyi holttest sodródott a vízben, hogy Malazár szinte csak üggyel-bajjal bírta kikerülgetni őket. És ahogy lépett volna ki a mederből, egy még meg is fogta a lábát, mintha vissza akarta volna húzni a sötét mélybe.

Malazár lepillantott. A tetem égnek emelt orcával lebegett a felszínen, beakadva a nádasba, és csak a hullámok tánca bírta rá tehetetlen ujjait, hogy beleakadjanak Malazár csizmájának díszrojtjaiba, nem a maga tovaszállt akarata.

A gróf gyengéden fejtette le magáról a kapaszkodó ujjakat. Ismerte a holtat. Jó ember volt.

Ám ahogy felegyenesedett, egy élő emberrel nézett hirtelen farkasszemet.

- Csakhogy előjöttél! - mondta a vörös szakállas férfi. Valahonnan ismerős volt... de honnan?

- Mi tartott ilyen sokáig?

- Hogy mi...? - nézett rá értetlenül Malazár.

- Az a boszorkány, Rowena, már régen a tanács előtt áll, és bűbájaival éppen arra készül rávenni az urakat, hogy a bábját, Gwendolynt ültessék a trónra.

- Micsoda? - Malazár megrázta a fejét. Az imént hallottaknak csak felét értette, ám azt is csak zavarosan.

- Vele van a nejed is - folytatta kíméletlenül a vörös szakállas.

- Helga?

- Őt is megbűvölte. - Olyan hideg a férfi szeme... - Ketten tukmálják rá azt az asszonyt a gyűlésre.

- Mi dolga Helgának az országos gyűlésen? - vonta össze Malazár a szemöldökét.

- Azt hiszik, okosabbak, mint a férfiak - villogott gonoszul a vörös szakállas szeme. - De az is lehet, hogy csak Godrik parancsát követik...

- Godrikét?!

- Hátha ő akarja kormányozni valójában az országot a trón mögött állva.

Malazár kételkedett.

- Godrik meghalt - mondta.

A férfi szája széle gúnyosan lebiggyedt.

- Úgy, mint te? - vetette még oda, aztán elfordult és a távolba meredt.

Malazár önkéntelenül is követte a tekintetét. Abban az irányban, amerre nézett, egy férfit pillantott meg, aki Kingtown felé igyekezett. S az a férfi még e távolban is Godrikra emlékeztetett...

Malazár önkéntelenül is a kardja után kapott, de a hüvelye, mely most is a combját verdeste, üresen állt.

- Ha fegyverre van szükséged - érezte meg a vörös a mozdulatát, - íme. - S azzal a gróf felé nyújtott egy széles kardot. Malazár kardját.

A gróf nem törte a fejét azon, hogy hogyan került a vöröshöz a fegyvere, hanem szó nélkül átvette, és tekintetét le nem véve a Godrikhoz oly hasonlatos alakról, futva indult el Kingtown felé.

*

- Az megengedhetetlen! -kiáltott fel Draco, és Saluc csatlakozott hozzá:

- Megengedhetetlen!

*

Godrik egyenletes, kitartó futással közelítette meg a királyi várat. Mióta feléledt a tűzben, már teljesen visszanyerte az erejét, sőt haragja révén meg is sokszorozta azt.

Tehát Helga azon mesterkedik, hogy a gyűléssel elfogadtassa királynak Gwendolyn hercegnőt, ki tulajdonképp nem lesz más, csak eszköz Helga kezében? Azazhogy inkább Malazár kezében, aki kiötlője ennek az egész szörnyűségnek? És Helga úgy megbűvölte a szerencsétlen Rowenát, hogy az még támogatja is ezt az esztelen tervet? Már ha igaz, amit az a megmagyarázhatatlanul ismerős barna szakállas férfi mondott neki, mikor lelépett a máglyáról...

Mert a hírnek ellentmondani látszott visszatérő emlékezete, mely Malazárt holtként idézte fel előtte, s Godrik tudta is, hogy azt a csapást, amit ellenfele fejére mért, nem élhette túl senki. Igaz, hogy Malazár ugyanazt a csapást mérte őrá is - egyszerre követték el ugyanazt a hibát és egyszerre is használták ki a másik gyengeségét, - ám az ő testét máglyára vetették, hogy elhamvasszák élettelen tetemét, és ezzel - öntudatlanul - új életre keltették. Mert néki, Godriknak, Griffendél grófjának, a Tűz Ereje Őrzőjének nem végzete a lángtenger, hanem lételeme...

Ha Malazárt is tűzbe vetették, akkor örökre vége. Ám ha a White River hűvös vizébe - mint oly sok más holttestet, - akkor visszatérhet. És ha visszatér, folytathatja ördögi tervét.

"Pedig milyen nagy szájjal mondta, hogy néki nagyobb hatalma van, mint egy királynak!" - emlékezett vissza Godrik. Volt is hatalma valóban, de úgy látszik, ez sem volt elég.

Malazárban is ott folyik családja telhetetlen, hataloméhes vére, minden kell neki.

Gwendolynon keresztül a tényleges királyi hatalom, Helga és a megbűvölt Rowena révén a Föld és a Lég ereje, a Víz ereje pedig eleve az övé volt. Amart eltette láb alól - s még volt pofája azt állítani, hogy megmentette! - és ezek után csak egyvalaki állhatott volna útjába; ő, Godrik. Vele pedig végzett.

"De elszámította magát a kurafi!" - csikorgatta a fogát dühében Godrik. - "Itt vagyok, élek és jövök! És esküszöm az égiekre, hogy azt is meg fogja bánni, hogy megszületett!"

Godrik öntudatlanul is megemelte kardját, melyet az a barna szakállas férfi adott vissza neki, és fejét leszegve még elszántabban futott a királyi vár felé.

*

- Megengedhetetlen! - tódította Saluc is, és ekkor kivágódott a terem két szemben álló ajtaja.

Az egyiken Godrik, a másikon Malazár rontott be. Godrik arca, ruhája koromtól feketéllett, Malazár tetőtől talpig csurom víz volt, ám mindkettőjük arca dühödt elszántságot tükrözött, kezük pedig kivont kardjukat szorongatta.

Az asszonyok felé rohantak, kardjukat fenyegetően emelték feléjük, de nem lehetett tudni, melyikük melyik nőt támadta volna, mert észrevéve egymást - és egymás szándokát - végül egymásra sújtottak.

Úgy tűnt, mintha két villám cikázott volna keresztül a tanácstermen: egy baljóslatú setét, és egy fenyegető világos.

- Ki e helyen kardot mer emelni, hóhér kezére adatik! - kiáltott fel éles hangon az ifjú, aki már eddig is több soron avatkozott be a dolgok menetébe.

- Le a karddal!! - lépett előre a hercegnő is, ám kettejük szavának sem lett volna sok hatása, ha a két asszony nem veti magát a küzdők közé.

- Állj félre, Rowena! - vicsorgott Godrik.

- Helgát akarod bántani? - kiáltott rá teljes döbbenettel Rowena.

- Félre! - intett asszonyának parancsolón Malazár, de az nem engedelmeskedett.

- Megbűvölt e boszorkány! - prüszkölt Godrik Rowenának, ám a nő ismét az útjába állt:

- Csak a testemen keresztül!

- Félre! - ordított immár Malazár, de Helga ehelyett megfogta csupasz kezeivel a két borotvaéles pengét, mely még most is összeért.

Malazár elrántotta volna a kardját, de a hirtelen mozdulata csak arra volt jó, hogy elvágta vele az asszony kezét. Godrik ezt látva görcsösen összerándult, s ennek nyomán bíbor cseppek kezdtek hullani Helga másik kezéből is.

Mindkét férfi megdermedt.

Helga nem nézett egyikükre sem.

- Ki adta kezetekbe a kardotokat? - kérdezte halkan a fegyverekre meredve.

- Egy vörös szakállas férfi - mondta Malazár felvont szemöldökkel. Nem értette, miért olyan fontos ez, de kínosan érezte magát a tehetetlenségbe dermedve. Mozdulni sem mert, nehogy nagyobb kárt okozzon Helgában, hiszen az asszony továbbra is elszántan markolta a két kardot, noha mindkét tenyeréből folyt a vére.

- Egy barna szakállas férfi - felelte Godrik rosszat sejtve.

- Ösmeritek őket? - jött Helga újabb kérdése.

- Igen... Nem... - bizonytalankodott Godrik.

- Nem is tudom... - töprengett hiába Malazár is.

Helga és Rowena összenéztek. Ők már sejtették, kik lehettek azok a férfiak.

- Bármivel is uszított ellenem - mondta Rowena halkan Malazárnak -, hogyan adhatsz hitelt egy idegen szavának?

- Mit látok, az igazolja őt - felelte ridegen a gróf. Rowenával szemben nem zavart, hanem haragot érzett.

- És mit látsz?

- Hogy megbabonáztad - mondta Malazár még ridegebben, miközben fejével Helga felé intett.

- S ezt abból látod, hogy mellettem áll? - nézett rá hűvös-kérdőn Rowena.

- Jól emlékszem, hogy nem barátsággal váltunk el - mérte végig a nőt Malazár jéghideg tekintettel, ám Rowena - a gróf legnagyobb megrökönyödésére - elmosolyodott.

- Nékünk nem árthat se eső, se szél, testvér!

Malazárban még a levegő is bennrekedt. Hogy mer neki most Rowena a Szövetség általi testvériségükre célozni? Még csak fel sem ocsúdhatott megdöbbenéséből, amikor megütötte fülét Helga halk hangja:

- Én bátyám, kiontott véremre kérlek, tedd el a kardodat! - S Malazár megrökönyödésére Godrik - egy pillanatnyi tétovázás után - eltette a kardját.

Helga ekkor Malazárra nézett. A férfit mellbe vágta az asszony tekintetének keménysége.

- Ha elengedem a kardod, hüvelyébe teszed-e vissza, vagy megpróbálsz-e öldökölni vele? - kérdezte a nő.

"Miért ilyen rideg? Godrikban miért bízik, s bennem miért nem?" - villant át Malazár agyán a kétségbeesett kérdés, de mindebből az arcán nem látszódott semmi. Rezzenetlenül állta Helga metszően éles pillantását.

- Nem fogok öldökölni - ígérte. Ám mikor az asszony elengedte végre pengét, hozzátette: - De eltenni sem fogom, míg fényt nem derítek rá, hogy mi történik itt.

- Helyes! - lépett mellé Draco. - Nagyon helyes, bácsikám! Igencsak elkél már itt egy erős kar, mely rendet teremtene ebben a fejetlenségben!

- És a rendet Malazár kardja által képzeled biztosítani? - vonta össze a szemöldökét Saluc.

- Nem én tehetek róla, hogy a te bajnokod asszonynépnek hajbókol - vetette oda fölényesen Draco.

Saluc idegesen kapott a saját kardja markolata felé, ám ekkor megszólalt Helga:

- Elég!

Nem kiáltott, szavát mégis meghallották a terem legtávolabbi zugában is. Volt valami a kicsi asszony hangjában, amiért rá kellett figyelni; talán a hűvös szóban rejlő mérhetetlen erő, talán a visszafogottságában izzó feneketlen harag, ki tudja. Ám akarva-akaratlanul minden szem rátévedt, szinte lélegzetvisszafojtva lesték, ahogy összehúzott szemmel ennyit mondott Malazárnak:

- Kik itt vannak, elég erősnek érzik magukat kardjuk nélkül is, csupáncsak érveikkel felfegyverkezve. De te tégy, amint jónak látod.

Malazár arca megrándult, mintha ostorral vágtak volna végig rajta, de nem tette el a fegyvert.

- Nem bízol a saját nejed szavában? - csodálkozott rá Godrik, de csillapítónak szánt szavai pont az ellenkező hatást érték el; Malazárt elöntötte a düh.

- Nem! - vágta rá. - Hiszen a te akaratod nyilvánul meg benne!

- Az enyém? - kerekedett ki Godrik szeme.

- Tagadod tán, hogy Rowena a te parancsodra megbűvölte a szerencsétlent?

- Mit beszélsz?

- Hisz elég ránézni! - mutatott Malazár hevesen Helgára. S valóban szembeötlő volt, hogy az asszony milyen hideg tekintettel nézett az urára. - Mi mástól lenne ilyen?

*

Messze északon, ahol egy működő vulkán tört az égbe a tenger mellett, és furcsa fát rejtett magában a part fövenyére helyezett oltárszerű szikla, a sötétség kezdett alakot ölteni.