Azt hihette volna az ember, hogy Malazárék elköltözésével béke telepedett Roxfortba. De nem így lett.

Rowena érezte, hogy Godrikban egy jottányit sem csökkent a feszültség, sőt, mintha még növekedett is volna. És hiába vette körül a férjét asszonyi kedveskedéssel, megértéssel, Godrik homlokára napról napra több gond-felhő telepedett.

Rowena nem kérdezett. Tudta ő nagyon jól, mi emészti a férfit. Hiszen neki is hiányoztak… De hát most mi tévő legyenek? A szakadék akkora lett immáron köztük, hogy azt már áthidalni nem lehetett. És ha belegondol, hogy kis híján vérontásra is sor került…! Akkor inkább hiányozzanak, de az ő szerettét ne fenyegesse senki!

Rowena nem foglalkozott azzal, hogy melyik férfinak van igaza. Néha, amikor végiggondolta vitáikat, látta, hogy mindkettő mondott olyat, ami megállja a helyét, de mondott olyat is, ami nem több hiú ábrándnál, de ez volt minden, ameddig magában elment. Godrik az ura volt, asszonynak pedig nincs gondja a politikára. Hogy ki lesz a király? Nem mindegy? Csak az ő életüket ne változtassák meg…

Márpedig megváltoztatták, akár tetszett ez Rowenának, akár sem…

Egy napon azt mondta Godrik:

- Elmegyek Saluc nagyúrhoz.

- Miért? – sápadt el Rowena.

Godrik fel-alá sétált, úgy szedte össze a gondolatait.

- Nézd – mondta végül, - e viszálykodás nem csak hogy senkinek sem jó, de fel is őrlődhet benne az ország. Lásd, már a nyugati szomszédok is mozgolódnak, s ha ők megindulnak, e fejetlenségben ugyan ki állná az útjukat?

- A nyugatiakat már legyőztük – vetette közbe bátortalanul Rowena.

- Régen volt az már – legyintett a férfi. – Azóta sokat erősödtek, bár nem annyit, hogy minket legyőzhetnének, ha erőnk teljében vagyunk. De hát így, király nélkül, széthúzva…

Jelentőségteljesen elhallgatott, de Rowena nem akarta elérteni a férfi mondandójának lényegét.

- És hogy jön ez ahhoz, hogy Saluc nagyúrhoz mégy? – kérdezte habozva.

- Gondolkozz, kedvesem! – állt meg Rowenával szemben Godrik. – Te, aki nő létedre is olyan okos vagy, kitalálhatod magad is.

Csakhogy Rowena nem akart gondolkodni. Tudta, persze, hogy tudta, mire akar Godrik kilyukadni, mégis száműzte a gondolatot a fejéből, mintha azzal, hogy tudatlannak tetteti magát, elodázhatná az elválást.

- Nem tudom – rázta meg a fejét kétségbeesetten.

A férfi halványan elmosolyodott. Ismerte ő az asszonyát, ez a tagadás nem vitte tévútra.

- Segítek Saluc nagyúrnak – mondta. – Királyt adunk ennek az elátkozott országnak.

- Ne menj el…

- Minél előbb tiporjuk el Saluc nagyúr ellenfeleit, annál hamarabb jövök vissza hozzád.

És Rowena lehajtotta a fejét, mert tudta, hogy hiába bármiféle rimánkodás, nincs semmi, amivel visszatarthatná a háborútól az urát…

*

Messze északon, ahol egy működő vulkán tört az égbe a tenger mellett, és furcsa fát rejtett magában a part fövenyére helyezett oltárszerű szikla, az árnyék beborította az eget.

*

„A legrosszabb az az egészben, hogy nem kapni híreket”  – morfondírozott magában Helga ki tudja hányadszor, mikor az ajtófélfának dőlve hiábavalóan leste a házhoz vezető utat. Ma sem jött senki, csakúgy, mint tegnap, tegnapelőtt, vagy azelőtt. Már három hónapja, hogy elment Malazár, és sehol semmi hír. Pedig már befagytak az utak, már lehet küldöncöt küldeni, miért nem írt hát? Vagy írt, de fiatal fickóra bízta, akinek fontosabb a saját kényelme, mint a parancs teljesítése? Hideg van, hó van, lehet, hogy bevackolta magát a sehonnai valami meleg fogadóba, és ott várja meg a tavaszt? Biztos így van. Malazár írt volna már ennyi idő alatt neki.

Helga magányos várakozása közben mindent kitalált, hogy mentegesse önmaga előtt a férjét, aki eltűnt, belevetette magát a politika zavaros vizeibe, és elfeledte a családját. Hiszen az asszony maga is tudta – noha igyekezett kiverni gondolatai pereméről is, - hogy a férfinak elegendő lett volna egy baglyot megbíznia, és máris hozta volna az áhított levelet. Hogy miért nem írt Helga? Mit írt volna? „Szeretlek, aggódom érted, várlak.” Ennél többet nem vethetett volna a pergamenre, de ezt Malazár maga is tudta, kár lett volna mind a papírért, mind a bagoly fáradtságáért. Legalábbis ezt mondogatta magában a nő, ezzel igyekezve leplezni maga előtt is, hogy sérti a mellőzöttség, és dacból nem teszi meg az első lépést.

Mit tehetne hát? A háztartást jól vezette, még az őszön előrelátóan gondoskodtak úgy az élelemről, mint a tüzelőről, hogy a télen ne legyen egyikből sem hiány, még akkor sem, hogy jelentősen megszaporodott az udvarház lakóinak száma. Már Malazár ottlétekor is be-befogadtak egy-egy hajléktalanná vált embert, Helga most egész családokkal osztotta meg otthonát.

- Míg nekem van egy falat kenyerem, lesz másoknak is – mondogatta, elhárítva ezzel a házvezetőnő sirámait, aki panaszkodott a sok ingyenélőre, a sok felesleges szájra.

Valójában Tangwen néne – a házvezetőnő – nagyon is büszke volt úrnőjére, annak jó szívére – no és előrelátására, hogy annyi készletet halmozott fel.

- Kell a lányoknak a társaság – volt Helga másik mondása, ha Tangwen néne arról panaszkodott, hogy hely sincs, ahová beszállásolhatná a koldulni nem rest földönfutóvá tett nemesi családokat.

Persze, az volt az igazság, hogy Helgának hiányzott legjobban a társaság. Roxfortban mindig nagy élet volt, és bár rengeteg tanítványuk tartott velük a Mardekár udvarházba, ez mégiscsak más volt.

Nem volt itt Rowena, a barátnője, imádott fogadott nővérkéje.

Nem volt itt Godrik, a barátja, szeretett fogadott bátyja.

Nem volt itt a fiuk, Amar, az ő szép szál keresztfia, az eljövendő idők lovagjainak gyöngye.

És nem volt itt Malazár…

„Hová lettél, Mester?”

Ha Malazártól nem is, de másoktól kapott híreket. Immáron nyilvánvalóvá vált, hogy háború lesz, ocsmány, lelketlen testvérháború. Ennek előszele máris eljutott a közelükbe; nem egy olyan nemesi családot fogadtak be, akit egyik vagy másik hatalmasság embere űzött ki télvíz idején otthonából. De a martalócok nem csak nemeseket bántalmaztak, a jobbágyok – bár ők aztán igazán nem politizáltak – sokszor hasonló vagy még rosszabb sorsra jutottak, mint kisemmizett uraik. Ám ők vagy nem tudták, hogy van a közelükben egy menedéket nyújtó ház, vagy azt hitték, hogy őket oda be nem engedik, viszonylag kevesen jöttek.

Helga aggódott ezekért az emberekért. A telek nagyon kemények errefelé, és ha az erdőkbe menekült parasztok össze is tudnak maguknak tákolni valami kunyhószerűséget, netán tüzelni is tudnak, enni akkor sincs mit. Márpedig Helga nagyon is jól tudta, hogy az éhhalálnál még a fagyhalál is jobb, már ha egyáltalán lehet ilyesmiről egyáltalán beszélni.

Elhatározta, hogy körutat tesz. Bejárja a vidéket, összeszedi a fedél nélkül maradt szegényeket.

- A jó gazdának az embereiről is gondoskodnia kell – hárította el a sopánkodásokat, amikkel vissza akarták tartani. Mert bizony vissza akarták tartani, és nem is csak Tangwen néne, hanem a vendégei is. Próbálták elrettenteni sokféleképpen, beszéltek neki a hidegről, az utazás viszontagságairól hóban, szélben, a martalócok általi veszélyről és nem utolsósorban a parasztok értéktelenségéről. Hiszen minden paraszt élete értéktelen, ha Lady Helga biztonságáról van szó.

Helga rezzenetlenül hallgatta végig ezeket a beszédeket, ám a legvégén kedvesen, de határozottan kijelentette, hogy megy.

Semmivel sem tudták visszatartani.

Nem volt könnyű megszervezni a mentést. Elég nagy területet kívánt bejárni, és e területen sok volt a hegyes-dombos vidék és sok az erdő. Csupa olyasmi, ami megnehezíti a téli utazást és az alapos átfésülést. Embereivel négy, szekér nagyságú szánt készíttetett elő, megpakoltatta őket élelemmel, takarókkal, meleg ruhákkal, amiket elő bírtak kotorni. A szánokat bivalyok húzták – nem a gyorsaság volt itt most a lényeg, hanem a hegyi ösvényeken is biztos láb, no meg az erő, ami a nem kevés málhához kellett. És persze az emberek. Tíz ember lóháton, felfegyverkezve, tíz a szánokon utazott. Ők mennek be a szurdokokba, rengetegbe, ahová lovas már nem bír behatolni.

Körülbelül tizennégy fegyverforgató férfi maradt az udvarházban. A többi hét cseléd. Ennyi férfi, még ha sok is köztük az idős, vagy az éppen pelyhedző állú, elegendő ahhoz, hogy megvédjék az otthon maradtakat. Legalábbis kisebb portyázóktól mindenképpen. Egyébként meg tessék imádkozni, hogy az Úr hárítsa el a fejük felől a veszedelmet, no és nem árt az éber őrködés sem.

Helgának azért még különös gondja volt a lányaira. Indulás előtt bement hozzájuk, nem is igazán azért, hogy elbúcsúzzon tőlük – hiszen úgyis kikísérik, - hanem hogy átismételje velük, amit mutatott-tanított nekik.

- Minden nap járjatok körbe – intette őket, - és minden nap erősítsétek meg a védelmi vonalat, amit a ház köré vontam. A védelmi körön kívül ne menjetek, és másoknak se engedjétek, hogy kimenjetek, csak ha nagyon-nagyon muszáj. Ha a medál, amit adtam, felmelegszik, tudjátok, hogy valamelyikőtök bajban van. A másik kettő azonnal siessen a segítségére, de újra mondom, a védelmi kört ne hagyjátok el, akkor nem érhet ártalom benneteket. Ha mégis gondság támadna, azonnal értesítsetek, és amíg vissza nem érek, fogjatok össze. Hannah, ne piszkáld a nővéreidet, mert véges a türelmük. Soladra, míg nem vagyok itt, ne játssz a sötét erőkkel, bármennyire is csábítanának, mert nem tudhatod, melyik kerekedne föléd. Agnes, vigyázz a húgaidra, és legyél Tangwen néne segítségére. Jövök vissza hozzátok, mihelyt tudok, de ti addig is jók legyetek! – Azzal megölelte, megcsókolta mindhárom lányt, majd kiment.

Másnap a három lány még hosszan nézett anyjuk után, miután az kilovagolt a kapun a menet élén. Ugyanúgy néztek utána, mint hónapokkal ezelőtt apjuk után. Kezük ugyanazokat a védelmező rúnákat írta a levegőbe, Soladra ugyanazt a védelmező igét mormolta maga elé.

Nem gondolták volna, hogy maguk nagyobb veszedelem elé néztek, mint a szüleik.