A lemenő nap sugarai még éppen megvilágították a fal mellett osonó férfit, azután elenyésztek. A férfi sietősen befordult egy több emeletes ház néhai kapuján. A romhalmazban már sötétség uralkodott. A férfi előhúzott zsebéből egy pálcát, motyogott valamit, és a pálca végén aprócska láng jelent meg. A lángocska fényénél a férfi folytatta útját. A lift ajtajára ügyet sem vetett - tudta, úgysem működik, hanem megkereste hátul a lépcsőházat. A lépcsőháznak már rég letépték az ajtaját, és ha lehet, még mocskosabb volt, mint az épület csarnoka. A férfi óvatosan lépkedett, vigyázott, nehogy felbotoljon a törmelékekben, és nehogy beleessen a lyukakba, amik a foghíjas lépcsőn tátongtak. Patkányok, egerek, kóbor macskák menekültek közeledtére.

Egy emelet, kettő, négy, hat... A hatodik emelet még ép ajtaja halkan becsukódott. A férfi megtorpant. Motyogott valamit, erre pálcája hegyén elaludt a kis láng. Meredten bámult a sötétbe, ahol az ajtót sejtette. Sokáig várt, de nem történt semmi. Ekkor ismét motyogott valamit, majd még óvatosabban, lehelet halkan elindult felfelé, szorosan a falhoz lapulva. Amikor keze az ajtót tapintotta, újra megállt. Várt.

Az ajtó hirtelen feltárult, több fénycsóva pásztázta a lépcsőházat, elvakítva a lapuló férfit, ordítások harsantak fel, lövések dördültek. Az egész néhány másodperc alatt zajlott le. Ekkor néhány toprongyos férfi lépett ki a lépcsőházba, zseblámpájuk fényét a falhoz lapulóra irányították, aki egyik karjával eltakarta a szemét, a másikat pedig, amiben a pálcáját szorongatta, maga elé tartotta. A zseblámpások egyike előrelépett, megragadta a pálcás kezét. Azaz megragadta volna, de még hozzá sem ért, amikor fény villant fel, durranás hallatszott, és a zseblámpás férfi lámpáját elhajítva hátraesett, letarolva a mögötte lévőket. A zseblámpák csörömpölésébe az elesők káromkodása vegyült.

- Az ördögbe, egy varázsló! Tűnés! - kiáltott fel az egyik. Pánikszerűen igyekeztek visszajutni a folyosóra.

- Állj! - csattant fel a pálcás férfi. A többiek mozdulatlanná dermedtek. - Egyedül vagytok az épületben? Vagy más banda is van itt?

A többiek összenéztek, aztán az egyik, egy beesett arcú, piszkos szőke hajú férfi válaszolt:

- Voltak, uram. Régebben a tizenötödiktől a tetőig egy másik banda területe volt, de már régen nem láttuk őket.

- Mennyire régen?

- Három-négy hónapja.

- És más? Van még itt más rajtatok kívül?

- Nem, uram! - rázta a fejét a szőke. - Más banda nincs itt.

- És varázsló?

A szőke arcára kiült a félelem.

- Őt... őt mi csak nagyon ritkán látjuk, uram. Ha elmegy itt, lefelé vagy felfelé.

- De tudjátok, milyen, nem? Láttátok már!

- Iiigen... Magas, vékony, barna hajú, de erősen őszül, és egy... egy farkas van vele...

- Biztos, hogy egy farkas van vele?

- Hááát... Tőlem lehet kutya is, uram, de hatalmas kutya. Ilyen nagy kutya nincs is. Igaz, ilyen nagy farkas sem sok. Bár én azelőtt se láttam sok farkast, uram... - a szőke idegesen nevetgélt, tekintete kerülte a varázsló fekete szemét.

A varázsló mosolytalanul figyelte.

- És most? Fönt van? - kérdezte.

- Nem tudom, uram. Most Bob volt az őr. Bob? - fordult az egyik társához.

- Nem láttam elmenni - rázta az a fejét.

- Akkor fent van - bólogatott a szőke. - Biztos fent van... uram.

- Jó - a varázsló felfelé pillantott, majd közelebb lépett a szőkéhez. - Felmegyek. Ti figyeltek. Úgy, mint eddig. Sőt, jobban! Ha bárki jönne utánam... bárki... akár varázsló is, valamelyikőtök hosszan füttyent, világos? Megértettétek?

- Igen, uram! - igyekeztek biztosítani a többiek. - Füttyentünk! Hosszan! Értettük!

A varázsló nyugodtan hátat fordított a volt támadóinak. Olyan nyugodt volt, mint aki biztos benne, hogy fekete hajának egyetlen szála sem görbülhet meg. Nem is görbült. Amint lábát az első lépcsőfokra tette, mögötte a többiek inaltak vissza a lépcsőházból, csak az őrök foglalták el korábbi pozíciójukat csendben.

A varázsló felért végül a tetőre. Sem útközben, sem a tetőn senkivel nem találkozott. Lassan körbesétált. Húsz emelet a régi világban nem volt sok, de ebben a kisvárosban, ezen a környéken ez volt a legmagasabb még viszonylag épen maradt épület. Ragyogó kilátás nyílt volna a környékre, ha a környék érdemes lett volna arra, hogy bárki is gyönyörködjön benne. De nem volt érdemes. Itt is, mint a háború óta a legtöbb helyen csak romok hevertek. A halottakat vagy eltemették a túlélők, vagy az állatok falták fel. Mert állatok akadtak, elsősorban patkányok. Macskák is, mert sok egér is volt, de kutya kevés. A kutyákat az emberek ették meg, ha el bírták kapni őket. Patkányokat is ettek, de azok jóval többen voltak, meg sem látszott rajtuk az a kis ritkítás, amit az emberek végeztek soraikban. Mert ember az kevés maradt. Először a Sötét Nagyúr játszadozott velük, aztán amikor a muglik - a varázstalan emberek - rájöttek, hogy védekezniük kell, egyre nagyobb pusztító erővel bíró fegyvereket vetettek be, de azok nagy része visszaütött rájuk, és mire észbe kaptak, a sötét mágusok kezükbe kaparintották a mugli-világot, fegyvereikkel együtt. És az igazi borzalom csak ezután következett, amikor a sötét és a fehér mágusok összecsaptak...

Hát igen. A Sötét Nagyúrnak nem állt érdekében újjáépíteni a városokat. Úgy látszik, tetszettek neki a romok, a pusztulás látványa. Vagy csak nem foglalkozott vele. Minek is? Hívei úri körülmények között élnek, a többiek meg nem számítanak. A többiek férgek. Muglik.

Mert fehér varázsló nem maradt.

Vagy legalábbis nem sok - javította ki magát gondolatban a varázsló a tetőn. - Egy például itt van. Még ha el is bújt.

Igyekezett halkan járni, ahogy kéménytől kéményig botorkált a sötétben. Nem gyújtotta meg pálcáján a kis lángot, csak a csillagok halvány fényére hagyatkozott. Egyszer egy szempár csillant meg nem messze jobbra tőle. Alacsonyan volt, nem emberé.

- Holdsáp! - szólt a varázsló halkan, és elindult a mozdulatlan szempár felé. Egy farkashoz ért. Igazat mondott a szőke, ez farkas volt, annak is hatalmas. A varázsló odaért hozzá, hagyta, hogy a farkas megszimatolja. A farkas úgy látszik ismerte, mert barátságosan megbökte orrával a kezét, azután megfordult, elindult, de hátranézett, hogy a férfi követi-e. Követte.

A következő kémény mellett lejáró volt egy másik lépcsőházhoz. Az ajtóban egy férfi állt.

- Remus - üdvözölte halkan a jövevény.

- Perselus! - köszöntötte amaz. A két férfi baráti szeretettel összeölelkezett.

Hosszú füttyszó hasított a levegőbe.

- Remus! - suttogott a fekete hajú, miközben kibontakozott az ölelésből. - Nincs sok időnk! Biztos vagyok benne, hogy követtek, úgyhogy el kell játszanunk a halálodat és Holdsápét is! Látványosnak kell lennie, vegyék akkor is észre, ha nem akarnák! Téged tudlak egérré változtatni, de Holdsápot?

- Őt majd én - bólintott sápadtan Remus Lupin. - Holdsáp!

- Várj! Megkerülöm a tetőt, Holdsáp támadjon rám. Harapjon is meg! Igyekszem majd, hogy ne okozzak neki fájdalmat, amikor "elkergetem", akkor változtasd át. Utána mi jövünk. Két sarokkal arrébb van egy hotel, egész jó állapotban, oda menjetek. Ha itt felgyújtottam mindent, és lerendezem a dolgokat, én is oda megyek!

- Perselus! Muglik is laknak az épületben!

- Tudom. Nem esik bántódásuk! - mondta Perselus, és már ment is. Lupin odabólintott a farkasnak. A farkas is elindult az ellenkező irányba. Pár kéménnyel arrébb nagy morgás közepette rávetette magát Perselusra. A férfi feldőlt, ordított, pálcája szikrákat, lángesőket okádott. A farkas megperzselt szőrrel eliszkolt, sietett egy kémény mögé. A férfi átkot kiáltott, pálcájából tűz áradt, egyenesen annak a kéménynek, ahol a farkas állt. A farkas felvonyított, de a felcsapó törmelék és füst miatt nem látszott, hogy tényleg eltalálta-e a farkast, vagy csak megsebesítette. Perselus feltápászkodott a földről, és még egy tüzes csóvát küldött a kéménynek. És még egyet nem messze tőle. Tüzes csóvákkal pásztázta körbe a fél tetőt. Egy fénysugár csapódott hátulról a bal vállának. Feljajdulva fordult hátra. Remus állt vele szemben. Kettejük között annak a lépcsőnek a csapóajtaja volt, amin Perselus jött fel. És aminek rejtekében Perselus követője állt, visszahúzódva, nehogy eltalálják a halálos sugarak.

Perselus és Remus folyamatosan átkozták egymást, ordítva, nagy csattanásokkal és durranásokkal, füstbe és lángba burkolták a tetőt, de ügyeltek rá, hogy a csapóajtó folyamatosan veszélyeztetve legyen. Egyszer aztán mindkettőjüknek "sikerült" eltalálnia a másikat. Mindketten hatalmasat kiáltottak. Perselus, mielőtt elzuhant volna, még gyorsan eldarálta a varázsigét, aztán hason csúszva igyekezett a csapóajtó felé. Nehezen ereszkedett le a nyíláson, de két kéz segített neki. Mortell volt, az a sötét mágus, akire Perselus mindig is gyanakodott, hogy követi őt.

- Mi történt? - kérdezte Mortell.

Perselus csak elhalóan nyöszörgött. Kormos arcát eltorzította a fájdalom, testét több helyen sérülés borította. Úgy tűnt, mindjárt elájul. Mortell megpróbált kinézni a tetőre, de az akkorra már teljesen lángokban állt. Látta egy sötét test körvonalait feküdni ott, ahol Perselus ellensége állt, de a bömbölő tűz elől kénytelen volt fedezékbe menekülni. De ennyi elég is volt neki. Látta, hogy Perselus Piton megölte az ellenfelét. Megelégedve kapta fel az erőtlen mágust, és cipelte lefelé, hogy biztonságba helyezze.

Piton nem kevésbé volt megelégedve. Ő azt is látta, hogy Remusnak sikerült a mellette lévő kéményt úgy feldöntenie, hogy a lehulló téglák messziről földön fekvő embert formázzanak, és azt is látta, hogy neki sikerült Remust utolsó pillanatban egérré változtatnia, valamint azt, hogy Remus-egér lesurrant a lépcsőn, mielőtt Mortell becsapta volna a csapóajtót a tűz elől. Perselus elégedett volt, elcsigázott, és tényleg elájult