Az ifjabbik Malfoy alaposan megváltozott, mióta nem látta. A hajdani kamasz fiú fiatal férfi lett, és Lupinnak el kellett ismernie, hogy nagyon is jóképű férfi lett. És döbbenetesen hasonlított az apjára, bár Lupin tudta, hogy ez a hasonlóság már Draco gyermekkorában is nyilvánvaló volt. Egy dologban különbözött szinte csak tőle: a szeme. A szeme, amely - bár metszően hideg volt -, mégis élt. Lucius szeme semmilyen érzelmet nem tükrözött, legfeljebb lenézést, ingerültséget, Dracóé még képes volt egyéb érzelmek kifejezésére is. Most például kimondottan aggodalmat sugárzott.

Draco odalépett az ágy mellé. Az éjjeli szekrénye fiókjából egy nyakláncot kapott elő. Lupin jól láthatta, hogy a nyaklánc medálján levő kép egy fiatal nőt ábrázol. Az anyja talán?

Draco odalépett a drapéria mögött rejtező ajtóhoz. A medált a kulcslyukhoz nyomta, és a medál hirtelen kulcs formát vett fel. Simán belecsúszott a lyukba, zajtalanul elfordult, kinyitva az ajtót. Lupin kíváncsian ugrált közelebb. Ám amint betette a lábát a szobába, érezte, hogy animágiája megszűnik. Szédítő, bizsergető érzés kerítette hatalmába, majdnem elvesztette az eszméletét, amikor az utolsó pillanatban sikerült hátralépnie. Elhagyva a veszedelmes szobát, ismét bolha alakban találta magát. Újra megpróbált bemenni, immár sokkal óvatosabban. Alig tette azonban lábát a küszöbön túlra, ismét elkapta a szédítő érzés, és látta, ahogy lába emberi alakját kezdi felvenni. Gyorsan visszahúzta. Tehát igaz, amit Piton feltételezett: abban a szobában nem működik a mágia! Jó! Felugrott az ajtó tetejére, amit Draco csak behúzott, de nem csukott be rendesen, és onnan nézett szét.

Fényűzően berendezett szobát látott. Inkább lakosztály volt ez, mintsem egyszerű szoba, már csak mérete alapján is. Egyszerre nappali, könyvtár, ebédlő és hálószoba, mind a legkényelmesebb, legdrágább bútorokkal felszerelve. Rengeteg könyv, cd lemez sorakozott a polcokon. Képek a falakon, süppedős szőnyegek a földön, jól felszerelt bárpult. Szobabicikli, úszómedence - minden, amit csak egy luxus körülmények között élő rab megkívánhat. Mert végül is börtön volt ez a luxuslakosztály, Hermione Granger börtöne.

Maga Hermione egy ablak mellett állt, két kezével az üvegre támaszkodva. Előre domborodó hasa igencsak megereszkedett, arca eltorzult. Furcsán kapkodta a levegőt, behunyt szemmel. Aztán sóhajtott, elernyesztette addig megfeszülő izmait. Lupin döbbenten ismerte fel a helyzetet: a nő vajúdik! Mindenre, ami szent, pont most vajúdik!

Draco gyöngéden ölelte át a nő vállát. Egyik kezét a pocakra simította.

- Hogy vagy, drágám? - kérdezte.

- Kitűnően! - sóhajtott Hermione gyenge hangon. - Állítom, jobban mulatok, mint te!

- Sajnálom, drágám! Hülyén jöttek össze a dolgok. Szerettem volna itt lenni veled végig...

- Minek? Ezt úgyis egyedül kell végigcsinálnom...

- Segíteni akarok neked!

- Draco! Hagyd ezt! - mondta fáradtan a nő. - Jobb lenne, ha visszamennél. Pansy bizonyára nem örülne, ha sokáig magára hagynád!

- Nem érdekel!

- Te is tudod, hogy nem szabad így hozzáállnod! Pansy mától a feleséged! Tekintettel kell lenned az érzéseire!

- Fütyülök az érzéseire!

- Draco! Ezt már megbeszéltük ezerszer!

- Megbeszéltük, de nekem akkor sem kell! Te kellesz!

- Nekem viszont nem kellesz te! - a nő szavai elfúltak, ahogy a következő fájás erősödött. Draco a kezén keresztül érezte, miként keményedik meg egyre jobban a nő hasa. Hallotta kapkodó lélegzetvételét, érezte görcsét, és nem tudott segíteni. Tehetetlen volt. Életében nem sokszor érezte magát ennyire tehetetlennek, és még soha nem volt ezért ennyire dühös önmagára. Ököllel szeretett volna nekimenni annak, aki ekkora fájdalmat okoz Hermionénak, de hát a saját gyermeke volt a fájdalom okozója! A saját gyermeke, aki még csak világra sem jött! És ha még messzebb nézi, hát akkor nem is a gyermek, hanem ő maga... Önmagának menjen neki? Ököllel... ? Csak nézte a kínjában eltorzuló szép arcot, érezte testének remegését, és ajkába harapott tehetetlenségében.

- Jó ez, hogy állsz? - kérdezte Hermionét a görcs elmúltával.

- Nem akarok lefeküdni - rázta a fejét a nő.

- De teljesen elgyengülsz! Mi lesz, ha elesel, és megütöd magad?

- Értem aggódsz? Vagy a gyerekért?

- Érted! Meg persze a gyerekért is!

- És azután megölöd...

- Drágám! Erről is beszéltünk már ezerszer!

- Draco! - fordult könyörögve felé a nő. Kis kezeivel a vállába kapaszkodott. Tekintetét szenvedélyesen fúrta a férfi tekintetébe. - Draco! Engem is! Kérlek!

- Nem - suttogta gyengéden, mégis határozottan a férfi.

- Kérlek!

- Nem!

- Azt mondtad, szeretsz!

- Igen!

- Akkor tedd ezt meg nekem!

- Nem!

- De hát azt mondtad, szeretsz!

- Szeretlek!

- Akkor ölj meg!

- Nem!

- Hogy kínozhatod ennyire azt, akit szeretsz? - Hermione szemét könnyek futották el, ahogy hátrahajtotta fejét, becsukta szemét, a könnyek leperegtek az arcán. Kis ökleivel bágyadtan dörömbölt a férfi mellkasán. - Miért kínozol, ha szeretsz? Miért?

Draco nem először látta már így. Nem először markolt a szívébe a látvány. De még soha ennyire, mint most. Magához szorította, úgy dörmögte a fülébe:

- Nem tudok rólad lemondani! Nem engedlek el soha! Soha!

Hermione fáradtan hajtotta fejét a férfi mellkasára, és szeméből egyre folytak a könnyek.