Talán azért, mert Holdsáppal évek óta élt szoros kapcsolatban, Remusnak egész gyorsan sikerült kontaktust találnia Villámmal. Persze ez nem volt olyan bensőséges kapcsolat, mint Holdsáppal, de ez természetes.

Remust gyermekkorában megharapta egy vérfarkas, így maga is vérfarkas lett. Egész gyermekkorára és felnőtt kora nagy részére rányomta a bélyeget az, hogy minden hónapban teliholdkor vérfarkassá alakult. Diákkori barátai rájöttek féltett titkára, ám nem fordultak el tőle, sőt, ők nevezték el Holdsápnak. Barátokkal sokkal könnyebb volt elviselnie ezt az átkot, de alig lettek felnőttek, a Sötét Nagyúr mesterkedései miatt elvesztette társait.

Évekig élt magányosan, amikor szerelmes lett. Sokáig azt hitte, végre boldog lehet, ám rá kellett jönnie, hogy az imádott nő az ő régi ellenfelét szereti. Szegény nő szégyellte, titkolta még maga előtt is, de hiába.

Remus egy küldetésekor életveszélyesen megsebesült. Zelda, a menyasszonya és Perselus Piton, az ellenfele úgy hagyták ott, hogy meg voltak győződve haláláról. És valóban nem sokon múlott! Egy unikornis tévedt be abba a barlangba, ahol eltemették, neki köszönhette, hogy visszatért a túlvilágról.

Nem akart visszamenni Zeldához. Nem akarta menyasszonyát újabb súlyos választás elé állítani. Csak akkor tért vissza, amikor megtudta, hogy Zelda elhagyott mindent és mindenkit, ismeretlen helyre távozott. Nem kereste meg. Visszament a fehér mágusok verbuválódó seregébe, a Főnix Rendjébe, és veszélyesebbnél veszélyesebb küldetéseket vállalt.

Egy alkalommal igen súlyosan megsebesült, nehezen épült fel. Ekkor a fehér mágusok vezetője, Albus Dumbledore elküldte egy kísérővel olyan helyre, ahol segíthetnek rajta. A kísérő Perselus Piton volt, Remus ellenfele. A körülmények úgy hozták, hogy Pitonnal minden régi ellentétüket sutba dobták, és testi-lelki jó barátok lettek. Ekkor találkoztak egy ősöreg druidával, aki kettéválasztotta Remusban az embert és a farkast, és külön testet adott nekik. Remus, az ember és Holdsáp, a farkas azóta sem váltak el egymástól. Olyanok voltak szinte, mint két test, egy lélek. Persze ez így nem teljesen igaz, hiszen kettősüknek vitathatatlanul Remus volt a vezetője, mégis olyan szoros volt az őket összefűző kötelék, hogy Remus ilyen szorosan egyetlen emberhez sem tartozhatott. És már nem is akart.

A háborúban nem halt meg. Sorra hullottak körülötte a barátai, sorstársai, de ő túlélte. Kis híja volt, hogy bele nem őrült. Hogy mégis megőrizte ép elméjét, azt csak annak köszönhette, hogy új célt tűzött ki, életének új értelmet adott. Nem az árulókat kereste. Nem szőtt kivitelezhetetlen bosszúterveket. A legyőzötteket, az elnyomottakat segítette. A megvetett mugliknak igyekezett feltűnés nélkül elviselhetőbb életet teremteni. És most ez a feladat!

Hermione a tanítványa volt, amikor régen a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskolában tanított. Ugyanolyan tanítványa, mint Draco Malfoy, Ronald Weasley és persze Harry Potter. Akkor is kedvelte volna Hermionét, ha nem Harry barátja, mert a lány okos volt, nagyon okos, és hihetetlenül tehetséges. Persze így, hogy Harry barátja volt, még inkább kedvelte. Tudta, hogy Hermione egyetemre ment, méghozzá Párizsba, ösztöndíjjal, aztán meg hogy a lány auror lett, de még a háború elején eltűnt a szeme elől, és nem is hallott felőle egészen mostanáig. Számtalan vesztesége mellett nem ért rá Hermione elvesztésén is keseregni, ha néha-néha eszébe jutott, úgy gondolt rá, mint halottra. És tessék, most itt van előtte, ő támasztja, hogy le ne essen a lóról, és halott. Bármennyi idő is telt el a bájital bevétele óta, már fel kellett volna ébrednie neki is és a kicsinek is. De egyik sem mutatta az élet legparányibb jelét sem. Remus időről időre odatartotta arcát Hermione arcához, hogy ha a nő levegőt fújna ki, érezze, de nem érzett semmit. A nő továbbra is hideg volt és élettelen. Remus kezdett egyre idegesebb lenni.

- Messzire megyünk? - kérdezte Pardak.

- Mi? - eszmélt fel Remus. - Igen, majdnem teljesen északra.

- Akkor keresnünk kell olyan helyet, ahol biztonságban el tudunk lenni napközben.

- Miért? - hökkent meg Remus.

- Hát tudod, néha nagyon okos vagy, de máskor meg szörnyen buta! - Remus értetlenkedő tekintetét látva tovább magyarázott. - Feltűnő jelenség vagyok! Rejtekhely nélkül meg tudok téveszteni pár embert, de sokat már nem!

- Ja, értem! - kapott észbe Remus.

- Bár te sem vagy kevésbé feltűnő!

- Én?

- Egy kopottas öltözékű férfi egy halott nővel… Tényleg, mikor éled már föl az asszony? No meg ez? - emelte meg a csecsemőt.

- Nem tudom - vallotta be Remus. - Már régen magukhoz kellett volna térniük. A barátom azt mondta, hogy mindössze két órára lesznek tetszhalottak.

- Hát, nem tudom, mikor kerültek ilyen állapotba, de már jócskán eltelt két óra azóta is, hogy mi elindultunk!

- Tudom! És ez az, ami aggaszt!

- Nem lenne mégis jobb itt hagyni őket? - kockáztatta meg a kérdést a kentaur, de látva Remus arcát, azonnal visszakozott. - Jó, jó, vedd úgy, hogy nem szóltam!

Egy darabig némán mentek tovább, de az egyre világosabb égalj Pardakot is nyugtalanná tette. Még nem felejtette el, milyen üldöztetéseken kellett keresztül mennie egy évvel ezelőtt, és nem kívánta magát újaknak kitenni.

- Remus! Nem gondolod, hogy mégiscsak keresnünk kellene egy helyet nappalra?

Remusnak azonban most kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogysem a kentaur problémáira figyeljen. Mi történt Hermionéval és a kicsivel? Miért nem élednek fel? Mit tud ő tenni? Mert valamit tennie kell, nem hagyhatja, hogy halottak maradjanak! Tisztában volt azzal, hogy Hermione és a kicsi halála magával vonná Piton halálát is, és nem biztos, hogy a sornak ezzel vége lenne… Tennie kell valamit!

- Remus! Figyelsz rám egyáltalán?

- Tennem kell valamit… - motyogta Remus.

- Még mindig az a bajod, hogy nem élednek fel? Nem tudom, milyen bájitalt adtatok nekik, de miért nem dörgölöd be szívüket leron virág nedvével?

- Mivel? - kapta fel a fejét Remus.

- Leron virággal! Az minden ilyenre jó!

- Hol van az a virág? És hogy néz ki?

- Erdőben! - vetette oda a kentaur. Egyre kelet felé nézegetett, ahol már kezdett világosodni. - Tűnjünk már innen!

Remus megragadta a karját.

- Milyen erdőben? És hogy néz ki?

- Bármelyik erdőben! Menjünk már!

- Segítesz megtalálni?

- Igen, ha most eltűnünk! - válaszolt idegesen Pardak.

- Megígéred? - nézett rá keményen Remus. Tudta, ha most nem veszi egyértelműen a kentaur szavát, akkor az később letagadja még azt is, hogy említette a virágot.

- Ha megígérem, akkor keresel rejtekhelyet? - nézett rá Pardak.

- Ha szavadat adod, hogy segítesz életre kelteni őket, akkor én is megígérem, hogy egész úton vigyázok rád! - mondta komolyan Remus.

- Rendben! - válaszolt a kentaur. Most ugyanolyan komoly volt, mint Remus. - Megígérem, hogy segítek életre kelteni őket. Megfelel?

Remus egy bólintással jelezte, hogy tudomásul vette az ígéretet. Felemelte fejét, mintha a tájat fürkészné. Valójában Holdsápnak üzent, aki valahol előttük cirkált felderítőként. Holdsáp azonnal válaszolt.

- Tőlünk körülbelül két mérföldnyire észak-nyugatra van egy erdőcske - közölte Pardakkal, amiket a farkastól tudott meg. - Nem nagy, de arra elég, hogy elrejtsen bennünket.

- Két mérföld! Akkor vágta! - azzal előre rúgtatott. Remusnak nem volt más választása, mint utána vágtatni. Bár így egyáltalán volt könnyű Hermionét tartani, Remus megnyugodva vette észre, hogy a vágta sem olyan borzalmas, mint gondolta. Sőt! Ha nem kellene Hermionéra vigyáznia, még élvezné is!

Kivilágosodott, mire elérték az erdőcske szélét, de mire ők maguk is észre vették volna az első mozgást a határon, már be is értek a fák közé. Tényleg kicsi volt az erdő, és ráadásul csak amolyan muglik által telepített erdő, de mégiscsak fák voltak benne. Fák, amelyek eltakarták őket, és amelyek már olyan régóta hiányoztak Pardaknak. A kentaur gyönyörködő arccal sétált a törzsek között, egyáltalán nem bánta, ha ágak ütődtek testének, karjának. Orrcimpái kitágultak, úgy szívta be a hajnali harmatban fürdő erdő illatát. Remus azonban nem hagyta sokáig gyönyörködni.

- Hol van az a virág? - faggatta.

Pardak kelletlenül állt neki a kutatásnak, bár nem sokáig kellett keresgélnie. Igen gyorsan megtalálta a kis zöld növénykét, amit Lupin utilapu néven ismert.

- Ez? Ez nem virág - mondta.

- Mert nem látsz a szemedtől - csóválta a fejét a kentaur. Egyik kezébe fogta a növénykét, a másik kezét fölé tartotta, és amikor elhúzta a kezét, a növényke széles levele mellett egy csodaszép kis virág bontogatta szivárványszín szirmait. A levegőben valami meghatározhatatlanul jó illat támadt, amitől minden élőlénynek jó kedve kerekedett. Remusnak is.

- Ezt hogyan csináltad? - kérdezte mosolyogva.

- Azt hiszem, nektek, embereknek szavakat is kell hozzá mondanotok: leron awrell. Próbáld ki!

Remusnak nem kellett kétszer mondani. Szétnézett, rögtön megtalálta a széles levelű növénykét, letépte, és kimondta: leron awrell. A levélkék között rögtön látszott a gyönyörű kis virág. Mosolyogva forgatta ujjai között, és tapasztalta, hogy a kis virág amilyen szép, olyan törékeny is, szinte elég hozzá érni, már foszlik is szét, és az ujjon kimondhatatlanul jó illatú olajszerű lé marad. Remus rögtön tudta, hogy a kentaur erről beszélt. Már vitte volna Hermionéhoz, amikor Pardak megállította:

- És enni mit adsz neki?

- Enni? - csodálkozott Remus. - Mit tudom én! Először térjen magához!

- Jjjjjó - mondta vontatottan Pardak. Remus megérezte, hogy van itt még valami, amit nagyon fontos lenne tudnia, de amit a kentaur még nem kötött az orrára.

- Miért kell neki ennie?

- Miért, te nem lennél éhes, ha a halálból magadhoz térnél? - nézett rá ártatlanul Pardak.

- Nem tudom. De, biztosan. És ez miért olyan fontos?

- Fontos? - kérdezett vissza a kentaur, mintha időt akarna nyerni. Ám Remus keményen ráförmedt:

- Megígérted!

- Megígértem, hogy segítek magához téríteni. Hogy megmutatom neked a leron virágot. Megtettem, nem?

- De van még itt valami! Mi az?

- Semmi! Ha bedörgölöd a szívüket, felélednek!

- És ha nem kapnak enni, mi történik?

- Honnan tudjam? - adta a felháborodottat a kentaur. - Nem tanulmányoztam ilyesmit! Semmi közöm az emberekhez!

- Pardak! - sóhajtott Remus. - Miért kell minden információt harapófogóval kihúzni belőled?

- Belőlem? Megmutattam a virágot! Megmutattam, hogyan teheted láthatóvá! Mit akarsz még hallani?!

- Hogy miért kell nekik enni adni, miután feléledtek!

- Nem tudhatom! Próbáld ki!

- Pardak! Hidd el, nem szívesen fenyegetlek, de ha nem mondod meg, baj lesz!

- Baj? -villant fenyegetően a kentaur szeme. - Te is megígértél valamit! Elfeledkeztél róla?

- Nem én foglak bántani, hanem Holdsáp! Ő nem ígért neked semmit!

Alighogy emlegette, Holdsáp megjelent. Fenyegetően rámordult a kentaurra, és felhúzta ínyét hófehér fogairól. Pardak nyugtalanul hátrált, itt, a sűrű fák között ő volt hátrányban.

- Szólj a farkasodra! - kiáltott Remusra.

- Sajnálom, nem biztos, hogy hallgat rám! De... ha te esetleg elmondasz nekem mindent, akkor talán mégiscsak megpróbálnám!

- Ez zsarolás! - a kentaur most már igazán fel volt háborodva.

- Te kényszerítesz rá! - vágta rá Remus. - Ha nem tudnád, egymásra vagyunk utalva! Ha ilyen körülmények között nem segítünk egymásnak mindenben, akkor jobb, ha szétválnak útjaink!

- Megmondta az apám, hogy vigyázzak az emberekkel!

- Az enyém meg a kentauroktól óvott! Mondjad hát! - ordított a kentaurra.

- Jól van! - kiáltott Pardak. - Ha a leronnal felélesztettek nem kapnak azonnal legalább egy falat ételt, meghalnak, és immár végleg, feltámaszthatatlanul! Elégedett vagy?

- Ételt...? És vizet? Víz nem kell nekik?

- Nem. Csak egy falat étel.

Remus bólintva raktározta el fejében az információt. Aztán merően nézte a kentaurt.

- Pardak! - szólalt meg végül. - Köszönöm! De amit az imént mondtam, az igaz: ha nem tartunk össze, akkor nem érdemes együtt lennünk. Gondold át, hogy a barátom akarsz-e lenni, mert ha nem, én is állom az ígéretem, elmondom, hol van az a biztonságos hely, és elvállnak útjaink. Gondold át, mert nem akarok erre több időt pazarolni! Gyorsan gondolkozz, mert most kell döntened!

Pardak félrehajtott fejjel gondolkodott.

- Ember és kentaur között barátság? - kérdezte.

- Elnyomott, veszélyben lévő ember és elnyomott, veszélyben lévő kentaur - mondta határozottan Remus. - Mindkettőnket fenyegetnek a sötét mágusok. Bárkivel hajlandó vagyok barátságot kötni, akik ellenük vannak.

- Ugyan mit tudnál tenni ellenük?

- Egymagam semmit. De ha sokan lennénk, ha összefognánk, talán győzhetnénk!

- Újabb háborút akarsz?

- Nyugodt életet akarok, és ezért még harcolni is képes vagyok!

- Hm... Ott, ahova megyünk, sok olyan ember van, mint te?

- Nem tudom. De remélem!

- És... kentaur?

- Azt sem tudom.

- De én... remélem! - mondta Pardak, és komoly pillantással kezet nyújtott. Remus ugyanilyen komolysággal fogadta el a felkínált békejobbot. A barátság megköttetett.

Holdsáp villámgyorsan felhajtott három nyulat, amit aztán Remus sütött meg kis, messziről nem látszódó varázs-tüze felett. Eredetileg főzni akarta, de edénye sem volt, és a főtt hús maradékát - ha ugyan marad belőle! - nehezebb vinni, mint a sültét. Kiderült, hogy a kentaurok ugyanúgy mindenevők, mint az emberek, bár ha kell, füvön, szénán is el tudnak élni, ám most, amikor elkezdett illatozni a nyárson a három nyuszi, Pardak nem sok hajlandóságot mutatott a vegetáriánus étrendre. Ráadásul majd' egy évig csak a lovak kosztján élt, éppen ideje egy kis változatosságnak! Holdsáp is a tüzecske mellé telepedett, a mennyei illat úgy tűnt elsöpri a farkas és a kentaur közötti idegenkedést. Egyedül Villám mutatkozott teljesen közömbösnek a várható lakomával szemben. No és sajnos Hermione.

Amikor a nyulak elkészültek, Remus lemérhette, hogy szakácsművészete milyen sikert aratott: még jószerivel tűzforrón nekilátott a két türelmetlen. Remus maga elővette kését, és apró darabokat vágott le a húsból. Egy nagyobb levélre tette, hadd hűljön. Addig is keresett még néhány leron virágot. Ellenőrizte, a hús ehető hőmérsékletű lett. Némi zavarral széthúzta a nő hálóingét, éppen csak annyira, hogy a keze a két kebel között beférjen. Szétdörgölte ujjai között a kis növényt, és a friss illatú olajjal bekente mellkast a szív fölött. Aggódva leste a hatást.

Hermione arcán pír futott át. Orrcimpái megremegtek, ajka nagy sóhajjal nyílt szét. Mintha ez a sóhaj okozta volna, Remus érezte, ahogy tenyere alatt beindul lassan a szív. A szempillák megrebbentek, az ujjak megmozdultak, a levegő elkezdett áramolni ki és be a tüdőbe. A bőr megszínesedett, a szem kipattant, a száj kapkodva tátogott, az ujjak ökölbe szorultak! Remus gyorsan egy falat húst nyomott Hermione szájába. A nő lecsillapodott. Szemét lehunyva, immáron egyenletesen lélegezve rágta meg és nyelte le az ételt. Még mindig csukott szemmel kérdezte:

- Hol vagyok?

Remus szeme gyanúsan csillogott, amikor megfogva a nő kezét válaszolt:

- Velem vagy, Hermione! Remus Lupin vagyok, emlékszel rám?

A nő felpillantott, ránézett.

- Lupin professzor! Hát akkor sikerült?

- Sikerült, szerencsére sikerült!

- És a kicsi?

- Itt van ő is. De ő még nem tért magához.

- Miért nem? - ült fel nyugtalanul Hermione.

- Nem tudom, miért, de volt egy kis probléma. Te sem akartál feléledni. De a barátom, Pardak - mutatott a kentaur felé - mutatott egy kis növénykét, amitől mégiscsak sikerült. Csakhogy ezzel a módszerrel azonnal ennie kell egy falatot a feléledőnek. Mert ha nem, végleg meghal. Veled könnyű dolgom volt, itt van a hús, egyél is még, de a kicsinek ez nem lesz jó.

- Ó, igen! Neki szopnia kell! - helyeselt Hermione. Kissé elpirult. Végig nézett magán, látta, hogy egy szál könnyű kis hálóing van rajta, az sem tiszta, hiszen ebben szült, és most tudatosult csak benne, hogy a kis társaságban egymaga képviseli a női nemet. És most ő nézze meg, hogy van-e teje? És szoptassa meg a kicsit? Most már fülig pirult.

Remus megérezhetett valamit a vívódásából, mert odahajolt hozzá.

- Nézd, ez az a virág! Csak szét kell dörgölnöd, aztán a kicsi szíve fölött a mellkasára kenned. Ne felejts el, azonnal ennie kell! Ha úgy gondolod, hogy tudunk segíteni, szóljál! - azzal felkelt és látótávolságon kívülre ment, magával intve-húzva a többieket.

Hermione egy kicsit megnyugodott. Megnézte a gyermeket, de az elkékült, hideg test megijesztette. Kissé remegő kézzel kapott a melle felé, bátortalanul megnyomkodta, és megkönnyebbülten felsóhajtott: teje van. Így hát ölbe vette a kisdedet, és a csöpp mellkast bekente a leron virág nedvével. A kicsi ugyanolyan gyorsan tért magához, mint ő, tejet is sikerült cseppenteni a szájába. Ettől teljesen feléledt, és vékonyka hangocskáján az etetés folytatását követelte. Hermione nem volt teljesen biztos benne, hogy mindent jól tesz-e, de a gyermek mohó nyeldeklése megnyugtatta, hogy nagy baklövést talán mégsem csinál.

- Minden rendben? - hallotta Remus aggódó hangját.

- Igen, professzor! - szólt vissza.

- Kell valamilyen segítség?

- Azt hiszem, nem! Jöjjön, nézze meg!

Remus óvatosan jött vissza, pedig nem kellett félnie, a kicsit csupán az érdekelte, hogy a pocikáját teletömje. Remus megilletődve nézte az elébe táruló látványt: anyát gyermekével.

- Gyönyörű, nem? - mosolygott Hermione a kicsire. Remus ugyan eredetileg csúfnak tartotta a kis jószágot, de most úgy megkönnyebbült, hogy maga is gyönyörűnek látta.

- Igen, az! Mi lesz a neve?

- A neve? Ezen még nem is gondolkodtam!

- Kilenc hónap alatt egyszer sem gondoltál arra, hogy hogyan fogod hívni?

- Nem hittem, hogy túléli az élete első óráját...

- Jó - tette Remus megnyugtatólag Hermione vállára a kezét. - Akkor most van itt az ideje a névadásnak! Mit szeretnél, mi legyen?

- Hát... - gondolkodott el Hermione. - Legyen Ron. Azaz inkább Harry! Vagyis...

- Rendben! - mosolygott Remus. - Akkor hát legyen a neve Harry Ronald Granger Malfoy!

Hermione meghökkenve nézett rá, aztán maga is elmosolyodott.

- Kicsi létére szép hosszú nevet sikerült összeszednie!

- Lehet még hosszabb is! - nevetett Remus.

- Lehetne, de ne legyen! Inkább azt kellene eldönteni, hogy mi lesz a rövid neve, amin szólítjuk!

- Mit akarsz, hogyan szólítsuk?

Hermione ránézett egykori tanárára. Nézte, nézte, aztán suttogta:

- Harry...

És Remus csak bólintani tudott, mert a torkában lévő gombóctól nem bírt megszólalni.