- Jó reggelt! Hogy érzed ma magad, Pansy?

- Jó reggelt, Mr. Malfoy! Köszönöm, jól. És ön?

- Köszönöm, remekül! És Draco merre jár? Ő nem jön reggelizni?

- Nem. Azt mondta, nem éhes.

- Már megint? - kérdezte Narcissa, az idősebbik Mrs. Malfoy.

- Van az úgy! - kedélyeskedett Lucius.

- Én még nem is láttam reggelizni - mondta Pansy. - Nem is szokott?

- Ritkán! Csakugyan ritkán! - mosolygott menyére Lucius. Szándékosan semmitmondó mosollyal öntött magának a narancsléből. Draco, aki nem éhes reggel? Azelőtt olyan kitűnő étvágya volt, amilyen egy fiatal makkegészséges férfinak csak lehet.

- De... - habozott Pansy. - Ebédnél is ritkán látjuk. És vacsoránál is. És mintha…

- Mintha? - pillantott fel merevebb mosollyal a menyére Lucius.

- Nem is tudom… - lett még bizonytalanabb Pansy. - Olyan… furcsa! Mintha nem lenne teljesen egészséges!

- Ezt a következtetést abból vontad le, hogy rosszabb az étvágya, mint gondoltad? - Lucius udvariasnak látszó kérdésében mintha rejtett fenyegetés bújt volna meg. Pansy azonban úgy dönthetett, hogy végre kiönti a szívét, és nem foglalkozott azzal, hogy ez tetszik-e apósának.

- Nem csak az étvágyából, hanem egyéb dolgokból is! Azelőtt rengeteget sportolt, zenét hallgatott, szórakozott, most meg behúzódik egy sarokba, és csak mered maga elé. Ha szólok hozzá, a legtöbbször mintha nem is hallaná, aztán meg ott is hagy. Mintha kerülné a társaságomat.

- Ugyan, kedvesem! - szólt Narcissa. - Valószínűleg csak képzelődsz!

- Nem hiszem, Mrs. Malfoy! Ott van lakosztályunk, amit voltak olyan szívesek otthonosan berendezni. Annak idején Draco is azt mondta, hogy nagyon tetszik neki! De most mégis a régi hálószobájában üldögél. Mi másra gondolhatnék, ha nem arra, hogy velem nem akar együtt lenni?

- De drágám, ezek csak formalitások! - csóválta a fejét Narcissa. - Gondolj bele, nemsokára lejárnak a mézeshetek, és Dracónak vissza kell térnie a Nagyúr szolgálatába! Valószínűleg akkor sem fogod többet látni, mint most, és ehhez jobb, ha minél előbb hozzászoksz! Nekünk, nőknek sajnos ez a sorsunk!

- Ezt sem értettem! - folytatta Pansy. - Mások nászútra utaznak, egzotikus helyeken töltik a mézesheteiket, Draco azonban sehová sem akart utazni!

- Tudod, kedvesem, hogy másutt még nem sikerült annyira mugli-mentessé tenni a terepet, mint itt! - mondta Lucius. - Draco egyszerűen csak nem akart kitenni annak, hogy esetleg valami egzotikusnak mondott helyen ilyen alantas lények inzultáljanak! Téged féltett!

- Engem féltett? Ördögöt! - kiáltott fel Pansy. Nyilvánvaló volt, hogy csak apósa iránti félelme tesz féket a nyelvére, egyébként valami durvát mondott volna. Lucius azonban valószínűleg ezt is soknak találhatta, mert kissé fensőséges, majdnem lenéző mosollyal pillantott a menyére.

- Igen, téged féltett! - mondta nyomatékkal. - És én teljesen meg tudom érteni! Tudom, ti nők kissé másképp látjátok a dolgokat, de hidd el, Draco a legjobbat akarja neked! Bízd ezeknek az eldöntését Dracóra! Végül is őrá akartad bízni magad teljesen, amikor a felesége lettél!

- Amikor a felesége lettem…! - kiáltott fel Pansy, elharapva a mondat végét.

- Mi a gond, kedvesem? - Lucius mosolya most már tényleg olyan lett, mintha gyenge elméjűvel kellene foglalkoznia. - Hiszen a felesége vagy, nem?

- Persze! - Pansy hangja annyira keserűen csengett, hogy még Lucius is felkapta a fejét, hát még Narcissa!

- Mi a baj, Pansy? - kérdezte az anyós aggódva.

- Semmi - Pansy hirtelen nagyon zárkózott lett.

Lucius és Narcissa összenéztek. Évek óta csak egymás mellett éltek, de Draco mindkettőjük fia volt, ebben összetartottak.

- Kedvesem! - szólalt meg mosolyt erőltetve Lucius. - Az imént elkezdtél valamit. Fejezd be!

- Nincs mit befejeznem!

- Mi van Dracóval?

- Nincs semmi!

- Az ördögbe! - csapott az asztalra Lucius. Arcán nyoma sem volt az iménti kényszeredett nyájasságnak. - Mi van Dracóval?! Felelj!!!

Pansy ugyan először ijedten rezzent össze a kiabálásra, de aztán gyorsan összeszedte magát. Most az ő arca lett fensőbbséges.

- Hogy mi van? Az van, hogy nem férfi!

- Hogy érted ezt? - hajolt közelebb Narcissa.

- Úgy, hogy hozzám sem ért!

- Ezen az éjszakán?

- Egyiken sem!

- Azt akarod mondani, hogy soha nem volt veled?

- Nem, de az nagyon régen volt!

- Mikor?

- Majd' egy éve! Mióta eljegyzett!

- Talán így tartotta illendőnek? - kockáztatta meg Narcissa.

- Egy frászt! Impotens! - vágta oda Pansy, és kiszaladt a reggeliző szobából.

Narcissa teljesen fel volt dúlva.

- Lucius, valamit azonnal tenni kell!

- Nem tudom, drágám, mégis mit tehetek. Ugye nem kívánod, hogy álljak a fiam helyére?

- Hogy tréfálkozhatsz ilyen helyzetben? Orvost kell hívni Dracóhoz!

- Nem kell elkapkodni, drágám! Lehet, hogy a dolog csak átmeneti. Vagy az is lehet, hogy a helyzetből kifolyólag csupán Pansyra korlátozódik.

- Micsoda sületlenségek ezek? Ilyen nincs! Ragaszkodom hozzá, hogy orvost hívjunk!

Luciusnak jó oka volt azt feltételezni, hogy Draco férfiatlansága valóban csak Pansyra korlátozódik, de jobbnak látta, ha az erre vonatkozó bizonyítékait nem tárja felesége elé. Ezt az információt is - mint életük legtöbb fontos információját - magának tartotta meg.

- És mégis hogyan óhajtod orvossal megnézetni? - kérdezte inkább. - Ha ide is citálsz egy orvost, hogyan fogod Dracót rábírni, hogy engedje is magát megvizsgálni? Mert hogy Draco nem fogja engedni, az biztos!

- Nem? - nézett rá Narcissa. - Honnan veszed ezt ilyen biztosra?

- Nincs az a férfi drágám, aki elismerné nyilvánosság előtt az impotenciáját. Márpedig egy orvos, az nyilvánosság!

- Dehogy! Ott van az orvosi titoktartás!

- A mi köreinkben nincs ilyen, drágám! Ha mi orvost hívunk, az előbb-utóbb a Nagyúr tudomására jut. És biztos lehetsz abban is, hogy a Nagyúr azt is megtudja, hogy miért volt szükségünk orvosra, ez pedig nem vetne jó fényt ránk! Úgyhogy megtiltom, drágám, hogy orvost hívjál! - mondta mosolyogva, de közben a tekintete jéghideg lett.

- De mi mást tehetnénk? - kérdezte tanácstalanul a felesége. - Mert valamit tennünk kell!

- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha beszélek Dracóval. Mint férfi a férfival.

Lucius és Draco az esküvő óta nem beszélt egymással. Apa és fia között ugyan hallgatólagos tűzszünet állt be, de mindketten tudták, csak egy szikra kell, hogy kirobbanjon a háború. Mert háború lenne ez, két egyformán erős ellenféllel, és Lucius érezte, hogy Dracóban olyan érzések keltek életre, amelyeket ő nemhogy soha nem értett meg, de mindig is megvetett.

Lucius csak két embert szeretett életében: az apját és a fiát. Apját mindig is példaképének tekintette, a fiát pedig a maga - és az apja - képére akarta formálni. Egészen mostanáig úgy tűnt, sikerrel. Egészen mostanáig.

Nem akart háborút a fiával, és nem akarta, hogy olyasmik derüljenek ki róla, amiért meg kell vetnie. Ezért halogatta a beszélgetést. De tudta, ha most nem kerít rá sort, hamarosan végérvényesen elveszíti Dracót.

Sejtette, hogy most is a régi hálószobájában tartózkodik. Perselus Piton - miután elvégezte a kényes feladatot - Luciusnak adta oda a medált, amit Lucius azóta is a nyakában hordott. Draco tehát nem mehetett be a titkos szobába, de próbált olyan közel lenni hozzá, amennyire csak lehetséges. Ezt támasztotta alá az is, amit Pansy mondott - gondolta Lucius.

Nem is tévedett. Draco egy karosszékben üldögélt, szemben a drapéria mögött rejtőző ajtóval. Mintha arra várt volna, hogy valamilyen csoda folytán kinyíljon, és olyat mutasson, ami elűzi belőle a rémképeket. Három hete már, hogy erre várt. Három hete hiába.

Nem nézett az apjára, amikor az belépett. Lucius megállt, szemügyre vette a fiát. Draco mindig is sápadt volt, teljesen fehér bőrű, de most egyenesen kifakult, áttetsző bőre alatt világosan látszottak a kék erek. Arca beesett, nyúzott lett, szeme alatt karikák, mint azoknak, akik hosszabb ideje nem tudnak aludni. Magas, arányos teste, amely a párduc rugalmasságával és erejével rendelkezett, mintha összetöpörödött, megereszkedett volna. Szemébe, tartásába valami leírhatatlanul öreges vonás lopakodott.

Lucius szánalmat érzett a fia iránt - és dühöt.

Leült vele szemben.

- Pansy panaszkodott - mondta, - hogy nem foglalkozol vele.

Draco nem válaszolt.

- Végül is - folytatta Lucius - egy új asszony joggal várná el, hogy a férje vele akarjon lenni, legalább a mézeshetek alatt.

Draco még mindig nem válaszolt.

- Mi értelme van annak, hogy itt üldögélsz? Nem hozod már őket vissza!

Draco szeme megrebbent. Lucius persze észrevette.

- Milyen életük lett volna? Jobb nekik így, hidd el! Zárd le magadban végre ezt a szerencsétlen ügyet! - Semmi hatás. - Miért üldögélsz itt örökké? Miért jó ez neked?

Draco arca mozdulatlan maradt.

- Azt hiszed, jobb lesz neked, ha bemész? Nem lesz jobb, biztos lehetsz benne! - Csönd. - Hát jó! Győződj meg róla!

Azzal odament az ajtóhoz, és a nyakából leakasztott medállal kinyitotta. Draco lassan, megfontoltan felkelt, és átment. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, ahogy szétnézett. Három hét alatt semmi nem változott, csak valami iszonyatos bűz terjengett, a rothadó vér bűze. Draco körbesétált. Végig húzta a kezét a könyveken, a CD-ken, végigsimított a ruhákon, beleszimatolt egy-egy parfümbe. Látszott a szemén, hogy emlékek peregnek le benne - úgy látszik, minden holmihoz valamilyen emlék fűzte.

Végül az ágyhoz lépett. A takaró hiányzott, de a párnák még őrizték Hermione fejének nyomát. A lepedő megszáradt már, a vérfoltok barnára színeződtek rajta. Még Lucius is hallotta magában a haldokló utolsó szavait, még ő is látta a megüvegesedő tekintetet.

A megilletődött pillanatot Draco határozott hangja vágta ketté:

- Semmisíttess meg mindent! - mondta, azzal sarkon fordult, és lendületes léptekkel kiment. Lucius büszke mosollyal nézett utána.

- Azt hiszem, újra munkába kellene állnom - mondta Draco az ebédnél.

- Nem lesz ez még egy kicsit korai? - aggodalmaskodott az anyja.

- Nem. Azt hiszem, jót tenne nekem.

- No de Draco! Ezek még a mézesheteitek! Nem gondolod, hogy Pansy nem örülne, ha itt hagynád?

- Mi? Ja! Mit szólsz a tervemhez? - fordult kényszeredetten ifjú nejéhez, és míg a választ várta, ujjai idegesen doboltak az asztalon.

Pansy arcán látszott, hogy vérig van sértve, de minden erejével igyekszik palástolni - sikertelenül. Hangja kimérten csengett:

- Ha így látod jónak!

Draco egy türelmetlen biccentéssel nyugtázta a beleegyezést, mint aki még erre is sajnálja az idejét, aztán folytatta:

- Jó, akkor most ebéd után átugrom Londonba.

- Fölösleges ilyen korán menned - mondta az apja. - A Nagyúr pillanatnyilag úgysem ott van, majd csak holnapután tér vissza. Akkor indulok én is, ha gondolod, mehetünk együtt.

- Nem is tudom - válaszolt Draco. - Már elég régen voltam Londonban, teljesen kiestem a dolgokból. Talán nem is ártana tájékozódnom egy kicsit, mielőtt a Nagyúrral találkozok. Azt hiszem, mégis jobb, ha ma indulok, nem?

- Nem tudom, kiket találsz most ott, de ha így akarod, akkor menj ma!

Pansy az ölében tartott szalvétát odacsapta az asztalra, és vérvörös arccal felpattant.

- Hová mész, kedvesem? - kérdezte Narcissa. - Még nincs vége az ebédnek!

- Köszönöm, de én már torkig vagyok! - vágta oda Pansy, és elrohant.

Narcissa aggodalmas arccal nézett utána, aztán Dracóra. Már kinyitotta a száját, de Lucius egy pillantása belefojtotta a szót. Draco ugyan még nem az igazi, de már kezd hasonlítani régi önmagára, és ez a fő! Pansy pedig másodlagos.

Draco Londonban egyenesen Piton lakásához ment, de nem volt szerencséje, a varázsló nem tartózkodott a városban. Tudta, hol van a vidéki lakása, úgyhogy habozás nélkül oda hoppanált. Hosszú idő telt el, mire a kopogtatás után Piton ajtót nyitott, Draco addigra már kész volt akár erővel is betörni.

- Á, fáradjon be! - invitálta kedélyesen Piton a vendéget. Draco belépett, Piton becsukta utána az ajtót, és rögtön a falhoz passzírozta Dracót. Kedélyességének nyoma sem volt.

- Minek jöttél ide? - sziszegte. - Hányan követtek?

- Miről beszél? - hápogott Draco. - Mi az, hogy követtek?

- Mindenkit figyelnek. Azokat is, akik másokat tartanak szemmel. Nem tudtad? Biztos, hogy téged is követtek ide!

- Lehet, de nem érdekel! - Draco lerázta magáról Piton kezét. Most ő lett a támadó. - Hol van Hermione? Letelt a három hét és maga nem jelentkezett! Hol van a feleségem?

- A feleséged? - kérdezte fanyar mosollyal Piton. - Felhívnám szíves figyelmedet, hogy Hermione nem a feleséged!

- Ne játsszon a szavakkal! A lényeget!

- Nem tudom.

- Micsoda?!

- Nem tudom - ismételte Piton. - Már nagyon aggódom én is!

Felhasználva Draco döbbenetét lerázta a karját magáról, és elindult a szoba felé. Draco követte. Piton a kandalló előtt álló kényelmes karosszékbe vetette magát, belebámult a tűzbe, ami a meleg nyár dacára vígan lobogott. Draco másik széket húzott oda, szembe Pitonnal.

- Mi történhetett? - kérdezte. Ő Pitonra meredt.

- Ha tudnám!

- Ki volt a segítője?

- Ne érdekeljen!

- De érdekel! Hátha ismerem, és hátha sikerülne így kigondolni, hogy mi történhetett.

- Nem hiszem. A legügyesebb emberrel is előfordulhatnak előre nem látható balesetek.

- Gondolja, hogy most is ez történhetett? - kérdezte nyugtalanul Draco.

- Nem tudom, mire gondoljak. Lehet, hogy csak az üzenet akadt el, hogy megérkeztek.

- Maga tudja, hova viszi Hermionét a segítője?

- Miért?

- Mert elmehetnénk oda, és megnéznénk, hogy megérkeztek-e. Ha meg nem, akkor visszafelé haladva próbálnánk meg utána járni, hogy hol akadtak el.

Piton megrázta a fejét.

- Veszélyes! Még így is magyarázkodni kell, hogy miért jöttél el hozzám! Tényleg, honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Elmentem a londoni lakására, ott nem találtam, de összefutottam Coltonnal, ő mondta, hogy a vidéki házában tartózkodik.

- Colton? Hol futottál össze vele?

- A minisztériumban.

- Állj! - hajolt előre ültében Piton. - Meséld el elölről az egészet! Mikor mentél Londonba?

- Ma. Ma délután.

- Ma délután! És utána rögtön nekiálltál engem kajtatni! A lakásomon és a minisztériumban, és miután nem találtál, azonnal idejöttél?

- Igen. Már nem győztem tovább várni!

- Szentséges egek! Tudod te, hány szaglászt szabadítottál most a nyomomba?

- Mi a baj? Azt mondta, eddig is figyelték, nem?

- Használd már az eszed! A Nagyúr meg a pribékjei most aztán betegesen kíváncsiak lesznek, hogy mi az ördögért akartál te velem olyan sürgősen beszélni!

- Na és? Maga a tanárom volt, a házam vezetője, és azóta is jó barátságban vagyunk, miért ne kereshetném fel?

- De ennyire sürgősen? Mi lehet az, ami ennyire nem tűr halasztást? Ostoba! Veszélybe sodortad magadat, engem is, és rajtunk keresztül Hermionét is!

- Maga rémeket lát!

- Gondolod?!

- Biztos vagyok benne!

Ebben a pillanatban kopogtattak.