- Ha őket valami éri, az nekem nélküled is baj, kölyök! - vetette oda félvállról Piton.

- Tulajdonképpen ki ez a segítője? - kérdezte Draco. - És hol van az a hely, ahova Hermionét küldte?

- Ne akarj mindent tudni! A csekély tudás időnként nagyon hasznos lehet!

- Ugyan! A helyet előbb-utóbb úgyis megtudom!

- Igazán? És honnan?

- Maga fogja megmutatni!

Piton elgondolkodva simogatta meg az állát. Úgy látszik, régóta nem borotválkozott, mert sercegett a borostája.

- Ha meg is kapjuk az értesítést, nekem kételyeim vannak - mondta.

- Miféle kételyei?

- Hogy jó-e, ha Hermione újra lát téged!

- Miért ne lenne jó? - szűkült össze Draco szeme.

- Nézd, az egy dolog, hogy te úgy tekintesz rá, mint a feleségedre. A szeretett feleségedre! De vajon az ő érzései is ilyenek irányodban? Ő is a szeretett férjének tekint téged?

Most Dracón volt a sor, hogy elgondolkozzon.

- Nem tudom biztosan - bökte ki végül. - Lehet, hogy csak a reményeim mondatják velem, de azt hiszem, igen!

- Mire alapozod ezt?

- Nem tudom semmi konkrétumra alapozni! Ez csak megérzés!

- Tehát ő soha nem mondta?

- Nem.

- De éreztette?

- Igen! Azaz nem! Vagyis…

- Vagyis?

- Vagyis… nem tudom!

- Nem tudod. Tulajdonképpen mi volt köztetek? Mondjuk úgy az elejétől fogva?

Draco a tűzbe bámulva próbálta összeszedni emlékeit. Hosszú percek múlva szólalt meg:

- Diákkorunkban utáltuk egymást, ezt azt hiszem, tudja. Én akkor is sokat foglalkoztam vele gondolatban, részben, mert Potter barátja volt, részben meg saját maga miatt. Nem volt még egy lány, aki így mert volna szembeszállni velem! Azt hittem, gyűlölöm ezért. Hogy az ember időnként mennyire nem ismeri magát!

Amikor a háború előtt azt a feladatot kaptuk, hogy minél több aurort tegyünk el láb alól, azonnal kinéztem magamnak. Bosszút terveztem, és a bosszúm lényege az volt, hogy nem ölöm meg, hanem fogságba vetem, méghozzá úgy, hogy nem lesz módja a varázserejét használni. Mindent előkészítettem, és terveimet siker koronázta: el bírtam kábítani.

Úgy álltam fölötte, amikor végre magához tért abban a szobában, mint egy sötét démon. Ízlelgettem a bosszúmat! Elmondtam neki, hogy nemsokára kitör a háború, és mi fogunk győzni. Részletesen ecseteltem neki, hogyan fogjuk végre helyükre tenni a muglikat és a mágusvilág söpredékét, és ő itt fog ülni, és nem tehet semmit!

Nekem ugrott. Varázsereje nélkül is úgy tudott verekedni, mint egy vadmacska! Persze én sokkal erősebb vagyok, le tudtam szerelni, de ő újra és újra nekem ugrott, és ha nem akartam megölni, le kellett ütnöm. Legyőztem, de nem kívántam több ilyen győzelmet. Ez nem a bosszú édes íze volt, hanem a szégyen keserűsége! Igen, szégyelltem magam! Hiába vetettem meg magam emiatt, akkor is szégyelltem magam! Megfogadtam, hogy ilyenre még egyszer nem kerülhet sor! Amikor legközelebb találkoztunk, tisztes távolban maradtam, és a szavaimra is jobban vigyáztam. Úgy látszott, ő is valami hasonló eredményre juthatott, mert nem próbált többé nekem esni.

Ennek ellenére eleinte rengeteget veszekedtünk. Sőt, csak veszekedtünk! Időnként úgy üvöltöztünk egymással, hogy kész csoda, ha nem hallották meg. Én mindenféle érzelgős, ostoba, sárvérű ribancnak elmondtam, ő engem érzéketlen baromnak, véreskezű gazembernek, lelkiismeretlen mészárosnak titulált - mit mondjak, tökéletes volt közöttünk az összhang!

Feldühített! Ó, de sokszor feldühített! Egyszer - fogadalmam ellenére - mégis pofon ütöttem... - Draco szégyenkezve lehajtotta a fejét. Piton nem hitt a szemének. - Szegénykém a földre esett, de felkelt, azonnal felkelt, és ahogy nézett...! Halk volt a szava, gyűlölettől fűtött, hogy üssem még, üssem tovább, hiszen nincs más érvem, csak az ütleg, és én amúgy is biztos hozzá vagyok szokva, mert a Nagyúr valószínűleg egyébre sem használ, csak verőembernek... Már emeltem a kezem a következő pofonhoz, ő pedig ahelyett, hogy elhúzódott volna, odatartotta az arcát, és nézett!... Soha többé nem bírtam megütni. Pedig még sokszor fordult meg a fejemben! Gyűlöltem, mert nem bírtam megalázni. Mert azt akartam, hogy térden csússzon előttem, ő, a megvetett sárvérű! Én marha! - csóválta meg a fejét. - Maga ismeri, tudja, milyen okos! És milyen bátor! Hiszen pontosan ez volt az, ami tetszett nekem mindig is benne! Pontosan ezért ejtettem fogságba, és nem öltem meg! Mert már akkor is szerettem, csak nem fogtam fel!

Nem alázkodott meg. Volt, hogy szándékosan nem vittem neki ennivalót. Szinte csonttá soványodott, de akkor sem kért! Sőt nekem kellett beletömnöm az ételt, mert kijelentette, hogy az éhhalál is halál, és legalább megszabadul tőlem. Azt hittem, fölébe bírok kerekedni, és a végén még nekem kellett könyörögnöm! Többé nem mertem ilyen eszközhöz folyamodni!

Amikor nagyon feldühített, Crutióval fenyegettem, de ő egyenesen a képembe nevetett, hogy helyes, próbálkozzak csak, legalább visszaállítom a mágiát. Ezt nem kockáztattam, tudtam, milyen tehetséges boszorkány, és ezzel ő nagyon is tisztában volt! Ellenem tudott fordítani mindent, amivel megfenyegettem! Nagyon sokáig azt hittem, gyűlölöm...

Elhallgatott. Piton azonban többet akart tudni.

- És mikor jöttél rá, hogy szereted? - kérdezte.

- Amikor... - kezdte lassan a fiatal férfi - amikor elmeséltem neki Potter és Weasly halálát. Magam is jócskán megsérültem a harc folyamán, de mihelyt ellátták a sebeimet, rohantam hozzá, hogy kiélvezzem fölötte is a diadalt.

Nem sírt. Nem is szólt. Csak meredt a semmibe, és a szeme... tompa lett. A tekintete keresztül futott rajtam, mintha üvegből lennék, és akkor rájöttem, hogy temet. És akkor, ahogy figyeltem, mellbevágott a fájdalma.

- Sajnáltad Potteréket? - kérdezte Piton.

- Őt sajnáltam. Nem én öltem meg se Pottert, se Weasleyt, de akkor olyan lelkiismeret-furdalásom támadt, mintha én tettem volna. Mert neki fájt az elvesztésük. És nekem az ő fájdalma fájt. Akkor jöttem rá, hogy szeretem.

Meg akartam vigasztalni, meg akartam hódítani, de ez nem volt könnyű. Észrevette, persze, hogy észrevette! Többé nem akartam megalázni, többé nem volt veszekedés, ordítozás. Kedves próbáltam lenni. Udvarolni próbáltam.

- És ő? - vetette közbe Piton.

- Ő? Ő nem lett hozzám kedves, idővel mégis megváltozott. Nem provokált, legalábbis nem élesen. Inkább egy modor lett részéről. Viszont egyre inkább hajlandó volt beszélgetni velem.

- Miről beszélgettetek?

- Tényleg mindenféléről. A diákkorunkról, a háborúról, a mostani helyzetről, és magunkról. Elsősorban rólam, hiszen én szabad voltam, mindenfelé mászkáltam, emberekkel találkoztam. Minden nap mentem hozzá, úgyhogy minden nap beszámoltam neki arról, hogy mi történt velem. Ő eleinte csak meghallgatott, de aztán ahogy múlt az idő, ha nem értett valamit, rákérdezett, végül elmondta a véleményét is. Tanácsokat adott, és kiderült, hogy nagyon is hasznos tanácsokat tud adni. Sokszor jóval hasznosabbakat, mint az apám! Pedig Hermione állítólag nem az én érdekeimet tartotta szem előtt! Érdekes viszont, hogy a Pansyvel kötendő házasságra ő is éppúgy rábeszélt, mint az apám, és még az érvei is nagyjából ugyanazok voltak!

- Te tényleg nem akartad elvenni Pansyt? -vetette közbe Piton. - Pedig azelőtt mintha jóban lettetek volna!

- Pansy odáig volt értem mindig is, én pedig - mi tagadás - kihasználtam ezt, mint ahogy minden más férfi kihasználta volna. De amikor beleszerettem Hermionéba, onnantól úgy éreztem, megcsalnám, ha Pansyhez nyúlnék.

- Szóval neked nem potencia-növelő bájital kellene, hanem Hermione-felejtő! - gúnyolódott finoman Piton.

- Lehet, de olyan nem akarok! - jelentette ki határozottan Draco.

- És Hermione? Úgy értem, gyereketek lett, tehát együtt kellett lennetek…

- Hogy önként adta-e nekem magát? Igen is, meg nem is!

- Igen is, meg nem is? Na, azt hogy csinálta?

- Mondtam már, udvaroltam neki. Ő nem küldött el, de nem is bíztatott. Persze nekem könnyebb volt úgy értelmeznem, hogy ő is akarja... De amikor tettekre váltottam volna a szavakat, a lényeges pont előtt mindig elhúzódott. Nem tudta elfelejteni, hogy halálfaló vagyok.

- Értem - bólintott Piton. - Szegénynek szörnyű lelkiismeret-furdalása lehetett, amikor végre beadta a derekát!

- Igazából soha nem adta be a derekát. Amikor először történt meg, akkor is elhúzódott, de én már nem bírtam magammal, végigvittem a dolgot. És ő úgy tett, mintha ott se lett volna. És később is mindig ez történt. Mintha ilyenkor a testét tőle különálló valaminek tekintette volna. Amit ő akar, az egy dolog, amit a teste cselekszik, az egy másik dolog. Soha nem tett szemrehányást azért, mert öleltem, de soha nem mondta azt sem, hogy akarja. Pedig ha valamit nagyon nem akart, azt közölte velem!

- Például?

- Emlékszik XY falura?

- Ahova először telepítettétek be a bombázás után a muglikat?

- Igen, az! Ki kellett volna őket irtanom. Az volt a Nagyúr parancsa. De Hermione - amikor tudomást szerzett a tervről - kiborult. Mindenféle aljas gyilkosnak lehordott, és kijelentette, hogy ha teljesítem a parancsot, ő végez magával.

- Erre lett volna módja?

- Nem nagyon. Bár ő nagyon leleményes… De akkor sem! Nem, nem hiszem, hogy komolyan gondolta volna, inkább csak fenyegetésnek szánta! És annyira kétségbe volt esve attól, hogy gyilkolni készülök, hogy meginogtam. Kitaláltam ezt a letelepítés dolgot, beadtam apámnak is, és szerencsére sikerült! Apám a terv mellé állt, és rábeszélte a Nagyurat. És Hermione olyan büszke volt rám! - Draco elmosolyodott a visszaemlékezésre.

- Ezek szerint - mondta habozva Piton - apádnak igaza volt. Valóban nagy befolyással van rád!

- Igen - bólintott Draco. - Lelkem mélyén ezért féltem annyira, hogy apám rájön. Tudtam, hogy könyörtelenül megölné. És ezért volt tragédia számunkra a gyermek, mert a kicsivel nem tudtam volna tovább titokban tartani Hermione létezését. Persze utólag kiderült, hogy Hermionéról tudott, de mégsem nyúlt hozzá. Amíg azt tettem, amit mondott, apám nem sejtette, hogy Hermione mit jelent nekem.

- És a kicsi?

Draco arcán fájdalmas fintor futott át.

- Amikor Hermione megmondta, hogy gyermeket vár, először meghökkentem, mert az első eset kivételével mindig vigyáztam. A döbbenet elmúltával szörnyen büszke lettem, de azután... Azután elkezdtem gondolkodni, és rájöttem, hogy mekkora fenyegetést jelent az a gyermek az anyjára. Onnantól gyűlöltem.

- Hát igen - fátyolozódott el Piton szeme. - Veszélyes az, amikor egy nő iránt érzett szerelem elhomályosít minden mást.

Draco nem vette észre Piton elmélázását, magával volt elfoglalva.

- Tudtam, hogy Hermione érdekében a gyerek nem maradhat életben. És Hermione rájött erre. Könyörgött, hogy öljem meg őt is a kicsivel együtt. Nem fogta fel, vagy inkább nem akarta felfogni, hogy a gyerek élete az ő halálát jelentette volna. Ő csak azt látta, hogy teherbe ejtettem, és meg akarom ölni a gyermekünket. Ez még engem is az őrületbe kergetett, hát még őt! - Draco beletúrt a hajába. - Tényleg úgy éreztem, hogy beleőrülök! De nem láttam más megoldást! Engedtem volna el, egy szál egymagában?

Piton bólintott. Ő is tisztában volt azzal, hogy ez Hermione - és a gyerek - halálos ítélete lett volna. Egyedül ebben ez állapotban nem maradhatott. Ha muglik közé megy, az elvadult muglik végeztek volna vele. Ha elővette volna boszorkány tudományát, hogy megvédje magát, a sötét mágusok figyeltek volna fel rá, és az még kínosabb halált jelentett volna.

- És hogy kerültem én a képbe? - kérdezte a professzor. - Hiszen már régen találkoztunk. Hogyan jutottam eszedbe?

- Apám beszélt magáról.

- Hogyhogy?

- Apám ritkán szokott a Nagyúrtól közvetlenül kapott megbízatásairól beszélni, most is csak azért tett ilyet, mert dühös volt. Maga nagyon ügyes, professzor, apám szerint legfeljebb csak ő tudja felvenni magával a versenyt agyafúrtságban.

- No és miért volt dühös?

- Mert maga egy kivétellel az összes szaglászát lerázta. Azt hiszem, Mortell maradt csak a maga nyomában, de apám szerint Mortellnek is több szerencséje volt, mint esze. Akkor kezdtem gondolkodni, hogy ha valaki, akkor maga tud nekem segíteni.

- És ezért hívtál meg.

- Ezért.

- De miért nem beszéltél világosan? Bevallom, időbe tellett, mire rájöttem, mit akarsz.

- Emlékezzen vissza, mennyire kevés időnk volt! Apám mindvégig a sarkunkban loholt, akkor még nem én miattam, hanem maga miatt! Nem volt más választásom, bíznom kellett benne, hogy maga így is mindent megért!

- Hát mindent ugyan nem, de a lényeget igen! Azt hittem, megerőszakoltad Hermionét, és perverz módon kérkedsz a kegyetlenségeddel. De a lényeg így is az volt: Hermionét és a kicsit valamilyen módon kiszabadítani, és biztonságos helyre vinni!

- És maga meg tudta ezt oldani!

- Meg - bólintott Piton.

- Csak egy hely van, ahol biztonságban lehetett őket elhelyezni: a megmenekült fehér mágusok között! - és Perselus Piton kénytelen volt ismét a hideg Malfoy-szemekbe nézni.