- Múlik az idő! - tépte fel Hermione a kunyhó ajtaját. - Tanácskozni akarnak, vagy bújócskázni?

- Befejeztétek már a beszélgetéseteket? - kérdezte szinte bátortalanul Lupin.

- Be! - vágta oda a fiatal nő, majd visszahúzta a fejét az ajtóból.

A bent lévők összenéztek, aztán Piton megszólalt:

- Talán jobb lenne, ha a fiatalok maradnának.

- Vagy akár mi is - mondta kissé fanyar mosollyal Lupin, de aztán kinyitotta az ajtót, és udvariasan előre engedte a Mestert.

Az öreg nyíltan fürkészte a fiatalok arcát. Hermione szeme még mindig villogott, Draco pedig még mindig behúzta egy kissé a nyakát.

- Megbeszéltétek? - kérdezte az öreg.

- Igen, Mester - vágta rá a fiatalasszony.

- És mi végre jutottatok?

- Azonnal meg kell szervezni az akciót. Draco velünk együtt megy vissza.

- Te is jössz? - kapta fel a fejét Lupin.

- Megyek - jelentette ki Hermione ellentmondást nem tűrően, de Lupinból mégis kicsúszott a kérdés:

- Minek? - Ahogy kimondta, abban a pillanatban meg is bánta. Nyilvánvaló volt, hogy minek megy a nő: szemmel tartani Dracót.

- Úgy gondolom, auror lévén én is értek egy keveset a mágiához! - mondta fenyegető-halkan Hermione.

- Persze, természetesen! - mentegetőzött Lupin.

- No és hogyan jutunk így be a kastélyba? - kérdezte összehúzott szemmel Piton.

- Mint Draco vendégei - vonta meg a vállát a nő.

- Hallotta, hogy ehhez is Lucius engedélye kell - válaszolta Piton, és két szemöldöke immáron egybefüggő vonallá változott.

- Valahogy biztos megoldható - vágta rá határozottan Hermione.

- Még ha így is lenne, maga semmi szín alatt nem jöhet oda - mondta Piton, és az arcán megfeszültek az izmok a visszafojtott dühtől. - Lucius úgy tudja, hogy maga meghalt.

- Legjobb tudomásom szerint Remusról is úgy tudja, hogy meghalt - vágott vissza a fiatal nő.

- Csakhogy őt gyakorlatilag nem is ismeri, ellentétben magával.

- Márpedig menni fogok, akár tetszik ez magának, professzor úr, akár nem - válaszolta Hermione haragosan, és látszott rajta, hogy ettől a döntésétől semmi és senki nem bírja eltántorítani.

A kedvesét féltette.

Csakhogy Piton meg a családját féltette. Úgy tűnt, hogy a köztük levő feszültség rögtön heves veszekedésbe fog torkollni, amikor megszólalt az öreg:

- Az ifiúr csak egy akadályt bírt volna elhárítani fejetek felől, de még akkor is maradt volna elég, mikkel nem tudtatok vón megküzdeni. Megyek hát véletek.

A többiek csodálkozva meredtek rá.

- Meg tudod törni az őr-mágiákat, Mester? - kérdezte Lupin.

- Nem megtörni kell, csak semlegesíteni - vetette közbe Draco.

- De hiszen ennek te nagy mestere vagy! - fordult felé Hermione.

- Ennyire még én sem - nézett rá vissza Draco. - Nemzedékről nemzedékre erősítették a védelmet, ehhez még én is kevés vagyok.

- De én nem - mondta derűsen az öreg.

- Biztos vagy benne, Mester?- kérdezte Piton.

- Biztos - felelte az öreg, és úgy tűnt, a bizalmatlanság csak fokozta derűjét.

- Khm… - köszörülte a torkát zavartan Draco. - Bocsáss meg, Mester, de talán mégis jobb lenne, ha maradnál.

- Miért? - kapta fel a fejét Lupin.

- Mert… túlságosan is feltűnő jelenség! - intett az öreg felé Draco. - Nem tudom, mekkora ereje van egy Vigyázónak, de az biztos, hogy a védelmi mágiákat folyamatosan semlegesíteni iszonyú erőfeszítés! És még arra is ügyelni, hogy nem tűnjön fel senkinek a külseje...!

Óhatatlanul is mindannyian a Mesterre néztek. Az öreg bizony minden volt, csak hétköznapi nem, öve alá érő fehér hajával, szakállával, ráncoktól szabdalt ezer éves arcával, porlepte, ódon köpeny-féleségével, kötélszandáljával.

Az öreg somolygott.

- Tán még akadna erőm elterelni a kíváncsiskodók figyelmét, de akad arra is, hogy megújhodjam, ha csak ez a gondod, ifiúr! - azzal becsukta a szemét, és a következő pillanatban megváltozott.

Szúrós szemű, negyvenes éveiben járó férfi ült az öreg helyén a kis háromlábú széken. Magas homlokából hátra fésülte félhosszú fekete haját, markáns arcát fekete, gondosan nyírt körszakáll keretezte. Széles vállú, magas alakjára fekete talár borult. Amíg valaki nem látta a szemét, hétköznapi varázslónak hihette.

A többiek tátott szájjal lesték.

- És ez meddig tart? - kérdezte Lupin. Mindnyájan a Százfűlé főzetre gondoltak, mert ilyen átalakulást csak ennek a bájitalnak a hatásaként láttak, és az egy óráig tartott.

- Mostantól ilyen vagyok - nézett rájuk mosolyogva a férfi. - Míg meg nem változtatom magam. Vagy meg nem öregszem - kacsintott cinkosan Lupinra. Aztán ránézett a megfiatalodott kezére. - Bizony, időszerű volt már! Utoljára akkor változtattam alakot, amikor először találkoztam ezzel a fiatalemberrel, akinek felvettem most a külsejét.

- És ki volt az? - kérdezte nem titkolt kíváncsisággal Piton.

- Hallottatok már róla - mosolygott a férfi. - Malazár, Mardekár grófja.

*

- Ilyen volt Mardekár? - suttogta tágra nyitott szemmel Hermione. Látszott, hogy a férfi teljesen elbűvöli, ezt viszont Draco nem nézte jó szemmel.

- És most hogyan szólítsunk? - kérdezte csípősen. - Mardekárnak?

- Nem. Szólíthattok továbbra is Mesternek. Persze valamilyen nevet is ki kell találni. Nos, akkor legyen a nevem… David Post. Megfelel?

- Nekem igen - vonta meg a vállát Piton.

- Nekem is - felelte Lupin.

- Nagy szép név - mondta Hermione. A férfi szeme huncutul megvillant, és ekkor egy röpke pillanatra, egy parányi villanásra ismét mintha az öreget látták volna. De a pillanat eltűnt, és vele az illúzió, és a megváltozott külsejű Mester komollyá vált.

- Akkor nézzük a feladatainkat. Mennyire közel lehet hoppanálni a kapuhoz? - fordult Dracóhoz.

- Fél mérfölddel elé.

- És ha közelebb?

- Csak bejelentetteknek, vagy családtagoknak. Másokat egyszerűen visszadob a kúria közeléből.

- És amikor távozna valaki?

- Ugyanaz a helyzet.

- És mi a helyzet Voldemorttal?

Draco - csakúgy, mint Piton, - összerezzent a név hallatán, de azonnal válaszolt.

- Ő más.

- Tehát erős mágiával meg lehet törni a védelmi gyűrűt… De Zelda varázstalan, azt mondtátok - fordult Piton felé a Mester.

- Igen, az - válaszolta Piton.

- Akkor a meneküléshez más utat kell választanunk - mondta határozottan a Mester. - Pardak! Merre kószál most az a kentaur?

- Nem tudom - válaszolt csodálkozva Lupin. - Holdsáppal bolyonganak az erdőben.

- Hívd vissza őket! Most!

Lupin kissé értetlenkedve bólintott, majd telepatikus úton azonnal felvette a kapcsolatot a farkassal.

- Jönnek - közölte lakonikus tömörséggel.

A Mester bólintott, majd folytatta:

- Figyeljetek rám! Nekem csak nagyon kicsit szabad beleavatkoznom a dolgokba, ezért nem fogok azzal foglalkozni, hogy elrejtselek benneteket. Varázslatot sem szabad használnotok, mert én CSAK azt a mágiát semlegesítem, amelyik az idegeneket jelzi. A ti dolgotok tehát, hogy ne vegyenek benneteket észre.

- Hiába - vetette ellene Piton. - Akkor is ott van a kísértet. Meg a bűvös kör.

- A kísértet az én gondom, a kört pedig együtt semmisítjük meg Dracóval és Joshuával.

- Nem lehet! Megmondtam! - mordult fel a fiatalember. Mióta megváltozott, és Hermionénak annyira tetszett, egyáltalán nem volt neki szimpatikus a Mester.

- Harmad erőddel kell arra koncentrálnod, hogy BETÖRD a határvonalat - nézett rá derűsen a férfi. - Joshuának harmad erejével kell arra koncentrálnia, hogy KITÖRJE. Ti ketten szinte semlegesítitek egymás, én meg leválasztom rólatok a mágiátokat, és felerősítem. Utána gyenge leszel te is, meg Joshua is, megsebesül apád és Zelda is, de túlélik. Viszont apád tudni fogja, hogy ott vagy, és Voldemort is értesülni fog a határvonal megsemmisüléséről.

- És akkor mi lesz? - kapkodott a többiekkel együtt levegő után Lupin.

- Oda fog jönni - válaszolta nyugodtan a Mester. - Éppen ezért nagyon figyeljetek most rám...

*

Hirtelen bukkant fel a semmiből a kis csoport, öt ember - négy férfi és egy nő, - meg egy kentaur. Ahogy kiléptek a csalit árnyékából, a telihold kísérteties fénybe burkolta őket.

- Ennek is éppen most kellett előbújnia - morogta Pardak felsandítva a sápadt égitestre.

- Most az egyszer sajnálom, hogy nem válhatok farkassá - dörmögte Lupin is. Legnagyobb döbbenetére Piton, aki előtte ment, visszafordult, és halvány mosollyal az ajkán kérdezte:

- Megkérjük a Mestert, hogy fordítsa vissza a varázslatot?

- Nem kell mindent komolyan venni - válaszolta Lupin. - Egyébként meg hogy az ördögbe vagy ilyen nyugodt?

- Én állandóan borotvaélen táncolok - vonta meg a vállát Piton. - Megszoktam.

És igaza volt. Élete minden pillanatában fölötte lebegett a lebukás veszélye. Hozzá képest a többiek élete nyugodtnak tűnt, bár egy aktív halálfaló, egy volt auror, és egy bujkáló Rend-tag élete is tele volt rendszerint veszéllyel. Pardak megint egy másik kategóriának számított, hiszen ő az üldöztetésig háborítatlanul élte az életét a maga erdejében, így most, élete első bevetésén mindenki természetesnek vette, hogy a kentaur szinte remeg az idegességtől.

A Mester pedig… Olyan nyugodtan haladt mindnyájuk előtt, mintha csupán kis éjjeli sétán vennének részt. Szeme higgadtan pásztázta a környéket, azonnal felfedezett minden apró árnyékot, aminek a takarásában tovább haladhattak. Látszott rajta, hogy nem újság neki az efféle kaland.

Magabiztossága jótékony hatással volt a többiekre is, gyorsan haladtak. Azt az utat követték, amelyet Lupin használt pár hónappal ezelőtt Holdsáppal. Akkor nem okozott gondot a kastélyba jutás, de attól tartottak, hogy az a könnyebbség csak az esküvő napjára szólt.

Nem is tévedtek.

Egy idő után a Mester megtorpant. Szeme összeszűkülve nézte a semmit, ami neki - úgy látszik - mégiscsak VALAMI volt.

- Innentől aztán tényleg a nyomomban! - szólt hátra. - Gyorsan, és óvatosan!

Két kezét óvatosan kinyújtotta, majd széttárta, mintha függönyt nyitott volna szét, majd átlépett a résen. A többiek utána. Nesztelen léptekkel osontak árnyéktól árnyékig.

Senkivel nem találkoztak, de érezték a közelükben a mágiát. Mindnyájuknak közük volt a varázslatokhoz, ezért azonnal be tudták azonosítani ezt a semmihez sem hasonlítható dolgot, de érezték azt is, hogy a mágia nem közvetlenül rajtuk, hanem csak körülöttük kavarog. A Mester igazat mondott, tényleg semlegesíteni tudta az őr-varázslatot.

Ahogy áthaladtak a folyó menti parkon, a Mester odafordult Pardakhoz:

- Még ha találkoznál is bárkivel, ne foglalkozz vele! Menj tovább! És utána… ahogy megbeszéltük!

A kentaur csak némán bólintott, és elindult az istálló felé. A többiek az Északi Torony felé vették az irányt. Itt már Draco haladt elől, ő mutatta az utat.

Gond nélkül jutottak el a Toronyig, ám a vastag faajtót bezárva találták. Draco már kapta volna elő a pálcáját, de a Mester lefogta a kezét.

- Majd én - mondta.

És valóban! Ahogy lassan lenyomta a kilincset, az ajtó nyikorgás nélkül kitárult. Hermionénak a csuklyája alatt kitágult a szeme, Dracóé viszont összeszűkült.

A Mester egyetlen lépést tett előre úgy, hogy már a toronyban legyen, és hogy hatalmas termetével eltakarja az utána állókat. Halkan, de roppant határozottan szólalt meg:

- James Charles Philip Tyboli Malfoy! Szólítalak!

A kísértet gyanakvó arckifejezéssel bukkant fel a semmiből a Mester előtt.

- Ki szólít?

- Nem ismersz meg, James Charles? Nézz meg jobban!

A kísértet arcán még inkább elmélyült a gyanakvás.

- Aki lehetnél, az már régen nem él! De te nem vagy kísértet! Ki vagy hát?

- Ugyan, James Charles! Úgy nézek ki, mint egy közönséges halandó?

- Nem… Nagyuram! De azt mondták, hogy már az én időmben meghaltál!

- Biztos? Gondolkozz csak!

- Nem! Valóban nem, Nagyuram! Csak hogy elrejtőztél a világ elől!

- Csak összeáll! - biccentett a Mester, majd olyan fensőbbségesen szólalt meg, hogy a többiek biztos nem ismertek volna benne rá a hajdani jóindulatú öregemberre: - Emlékszel-e még, mivel tartozol nekem, James Charles?

- Igen, Nagyuram! - suttogta megremegve a kísértet. - Feltétlen engedelmességgel! De az régen volt! Most már a családfőnek tartozom engedelmességgel!

- És ki a családfő, James Charles?

- Lucius.

A Mester halkan nevetni kezdett. Ám a nevetése olyan hátborzongató volt, hogy a mögötte lévők is hátráltak egy lépést, Kalóz Jim pedig végképp remegni kezdett tőle, mint a nyárfalevél.

- Te, Nagyuram! - dadogta a kísértet.

- Én! - szólt hidegen mosolyogva a Mester. - És nem tűrök meg más hatalmat - mondta, azzal villant egyet a szeme, és a kísértet megdermedt.

A Mester egy kicsit odébb rakta Jimet, mintha szilárd halmazállapotú lenne, majd hátraszólt a többieknek:

- Gyertek!

Draco volt az első, aki követte. Mielőtt a csigalépcsőre tette volna a lábát, meg akarta érinteni Jimet, ahogy azt a Mester tette. Ám az ő keze keresztül siklott a mereven maga elé bámuló kísérteten. Összenézett a többiekkel, aztán nekilódult.

Jócskán lihegve értek a lépcső tetejére. A késői óra ellenére kitárult az ajtó, és egy borzas hajú, álmosságtól kóválygó kisfiú dugta ki a fejét rajta.

- Mit akarnak? - kérdezte dühösen.

- Josh! - furakodott előre Piton. Joshua egyből felébredt.

- Apa! - kiáltotta, és Piton már rohant volna hozzá, de a Mester rájuk kiáltott:

- Ne!

Apa és fia egyszerre torpant meg. Perselus majdnem dühösen meredt a Mesterre:

- Bemenni sem szabad?

- De igen. Csak utána kijönni nem tudsz - nézett szembe vele nyugodtan a Mester. - Várj! Hiszen nem tart sokáig!

Piton erőt véve magán bólintott, és éppen félreállt volna, amikor Joshua feje fölött felbukkant egy női arc.

- Perselus!

- Nem! - állta el az ajtót a Mester Piton és Lupin elől is. Lupin kapcsolt előbb, odalépett a professzorhoz. Piton villogó szeméből nehezen lehetett kiolvasni, hogy most a viszontlátásnak örül, vagy a Mesterre akarja magát vetni, de Lupin minden eshetőségre gondolva félrehúzta barátját.

A Mester kissé meghajtotta magát a nő előtt.

- Asszonyom! A többieket ismeri, én pedig David Post vagyok. Azért jöttünk, hogy segítsünk önöknek kiszabadulni innen.

- Ebből a szobából nem lehet kilépni - mondta Zelda. Csodálkozó szeme hol a Mesterre, hol Perselusra rebbent. Josh viszont egyértelműen az apjára mosolygott.

- Legalábbis nehezen - javította ki kis félmosollyal a Mester. Josh felkapta a fejét, és végre ránézett. A férfi folytatta: - Tisztában vagyok vele, hogy a bűvös kört Voldemort rajzolta a szobájuk köré, és azzal is, hogy ha Josh megpróbálná egymaga áttörni, azzal megölné önt.

- Egymagam? - kérdezett rá Joshua, azonnal átlátva a lényeget.

- Látom, érted - mosolygott rá a Mester. - Három magid kell.

- És ki a harmadik? - kíváncsiskodott a fiú.

- Én - lépett elő a háttérből Draco. Joshua rámosolygott, de Zelda elkomorodott.

- Tud-e róla, Mr. Post, hogy ez a fiatalember Draco Malfoy? - kérdezte.

- Persze - mosolyodott el a Mester.

- Draco velünk van, Zelda - szólalt meg Lupin.

- Vagy legalábbis azt hiszed, Remus - válaszolta a nő, bizalmatlan pillantását le nem véve a szőke fiatalemberről. - Ő is Malfoy.

- Én is az vagyok, Mrs. Piton - lépett elő Hermione, csuklyáját levéve. Zeldán látszott, hogy megismerte a fiatal nőt, ezért a kellemes meglepetés mosolya és a csodálkozás keveréke ült ki az arcára.

- Hermione! Hogyan?

- Draco felesége vagyok.

- De hát - mondta zavartan Zelda - Draco felesége Pansy Parkinson! Vagy tévednék?

- Téved - válaszolta kissé szárazon Hermione. - Pansy is…

- Bízhatsz Dracóban, Zelda - szólalt meg végre Piton is. Zelda tekintete összekapcsolódott a férjéével, és látszott rajtuk, hogy most olyan bizalmas dolgokat tárgyalnak meg, amikre szavak sincsenek. A Mester szinte sajnálkozva szakította félbe őket:

- Figyeljetek rám! Josh! Lassan, fokozatosan koncentrálj arra, hogy KI akarod törni a határvonalat! Csak óvatosan! Nem kell teljes erődből! Draco! - fordult a fiatalember felé. - Te ugyanilyen fokozatosan koncentrálj arra, hogy BE akarod törni! Mondtam, Mrs. Piton meg fog sebesülni, de azonnal elállítom a vérzést, úgyhogy nem kell megijedni! - nézett rá Pitonra és Lupinra. - Ha eltűntettük a határvonalat, ne legyen kavar, Remus Dracót, Perselus Zeldát, Hermione pedig Joshuát fogja támogatni! És bármi történjék, BÁRMI, igyekezzetek olyan gyorsan a találkozó helyre jutni, ahogy csak tudtok! Van valakinek kérdése?

Zelda csodálkozva járatta szemét az elszánt arcokon, aztán végül kibökte:

- No és maga?

- Nekem lesz még egy kis dolgom, asszonyom - fordult felé mosolyogva a Mester. - De velem nem kell foglalkoznia. Nos, kezdhetjük? - kérdezte a többieket. Mindenki visszajelzett. - Akkor most!

Draco és Joshua arcán megfeszített koncentrálás tükröződött. Szemüket behunyták, szemöldöküket összehúzták. Még a kezüket is ökölbe szorították. Ahogy szép lassan elkezdett felizzani a szoba előtt a levegő, úgy kezdett el egyre jobban gyöngyözni a homlokuk. A verejték kövér izzadtságcseppekben gördült le a halántékukon, testük egyre jobban remegett. És az erőfeszítés nem volt hiábavaló, mert a varázslatból szőtt fal egyre jobban láthatóvá vált, egyre jobban izzott, zümmögött, majd amikor már majd' megvakította-süketítette őket, nagy durranással megsemmisült.

Piton, aki feszülten figyelte az eseményeket, párducként ugrott a családjához. Szerencsére Lupin alig valamivel lemaradva követte, mert Perselus nem bírta volna egyszerre elkapni Zeldát és Joshuát is. Így Remusnak jutott a fiú, Perselus pedig a halotthalvány, halántékától hasáig vérző asszonyt fogta fel, mielőtt eldőlt volna. A Mester azonnal egy fénycsóvát küldött Zeldára, amitől a vérzés fokozatosan elállt.

Hermione is ösztönösen a falnak tántorodó Dracóhoz ugrott, végképp felborítva az előzetesen megbeszélt tervet. De a Mester nem tette szóvá a dolgot, csak mosolyogva megcsóválta a fejét, és Draco másik oldalára lépett, hogy segítsen Hermionénak letámogatni a fiatalembert. Ám ahogy elindultak volna, egy női hang csattant fel a lépcső felől:

- Tudhattam volna, hogy ez a szajha az oka mindennek!