- Pansy! - kapta fel a fejét Draco. - Hogy kerülsz te ide?

- Nem tudtam aludni, ugye sejted, miért? - kérdezett vissza csípősen a nő. - Kint álltam a balkon ajtajában, és mit látnak szemeim? Öt sötét alak meg egy lovas oson keresztül a parkon! Az egyik alak fején félrecsúszik a csuklya, és mit ad Isten, pontosan ugyanolyan szőke haja van, mint a férjemnek! - Hermione halkan felmordult, de Pansy nem foglalkozott vele, felhevülten folytatta tovább. - Kíváncsi lettem, hogy miért settenkedik a férjem a saját kastélyában éjnek évadján, mint egy betörő! És hogy kik azok, akikkel együtt settenkedik! Már ahogy utánatok jöttem, sejtettem, hogy ez a szuka is itt lesz! És lám! Nem is tévedtem!

- Vigyázz a szádra, Parkinson! - figyelmeztette Hermione villámló szemekkel.

- Malfoy! - vágta oda neki Pansy nem kevesebb vehemenciával. - Ha megkérhetlek, Granger, szólíts az asszonynevemen!

- Ostoba liba! - sziszegte felé Hermione.

- Draco! - fordult a férfi felé Pansy. - Azonnal gyere ide! Mit szólna apád, ha meglátna ilyen társaságban? - mérte végig a többieket.

- Pansy! - válaszolt gyenge hangon Draco. - Menj, feküdj le! És felejtsd el, hogy egyáltalán láttál minket.

Pansyben csak ekkor tudatosodott, hogy Draco valószínűleg megsebesülhetett, vagy valami ilyesmi történt vele. Rémülten lépett közelebb a férfihoz, de Hermione Draco elé állt.

- Tűnj innen, Granger! - fenyegette meg dühösen Pansy.

- Nem hallottad, mit mondott Draco? - fújt vissza rá Hermione. - Kopj le!

- Nekem ne parancsolgass, te lotyó!

- Süket vagy, Parkinson? Húzd el innen a csíkot!

- Ő az enyém, ha a fejed tetejére is állsz!

- Álmodban, kis hülye! Velem van!

- A felesége vagyok!

- Én meg a gyerekének az anyja!

- Draco! Gyereket csináltál ennek a szukának?

- Csodaszép kisfiút, ha érdekel! - vetette oda Hermione.

- Nekem meg megjátszottad a beteget? - háborodott fel teljesen Pansy.

- Ki mit érdemel, drágám! - jegyezte meg lekicsinylően Hermione.

- Erre most nincs idő! - kiáltott fel Piton, de elkésett.

Pansy vércse-visongással ugrott Hermionénak, de Hermionét sem kellett félteni. Száz sárkány széttépéséhez elegendő fúriával estek egymásnak, tépték, szaggatták, rúgták, csépelték a másikat, sikoltásokkal, visításokkal megtűzdelve a bizarr küzdelmet.

Talán csak Zelda volt az egyetlen, aki nem lepődött meg a két nő vehemenciáján, a férfiak viszont szájtátva lesték őket. Draco ugyan bátortalanul meg-megszólította asszonyait, de azok meg sem hallották.

- Tenni kellene valamit - mondta tanácstalanul Lupin, ám ekkor a verekedők a lépcsőhöz kevergőztek. Pansy egyensúlyozni próbált a legfelső fok szélén, de aztán mégis eldőlt. Kétségbeesve kapott Hermione ruhájához, meg is ragadta, így az utolsó pillanatban magával rántotta ellenfelét. A két nő sikítva zuhant alá a meredek csigalépcsőn.

Draco - feledve gyengeségét - hanyatt-homlok rohant utánuk. A többiek követték.

A két nő mozdulatlanul feküdt a lépcső alján, félig beletemetkezve Kalóz Jim megmerevedett kísértet-testébe. Végtagjaik összekeveredtek, szinte nem is lehetett tudni, melyik kié, és a hold fénye egyre terjedő sötét foltot világított meg a fejüknél.

Dracónak még a szívverése is elállt, aztán remegő lábakkal odatámolygott hozzájuk. Lehajolt, elsimította Hermione mindent beborító bozontos haját, és meglátta Pansy semmibe meredő nyitott szemét. Gyorsan felrántotta Hermionét, de nem lett nyugodtabb attól, ahogy a nő feje tehetetlenül bicsaklott jobbra-balra.

- Hermione! - rázta meg. - Hermione!

A fiatalasszony szeme megrebbent.

Draco megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Térj magadhoz, drágám! Indulnunk kell! - rázta meg most már jóval finomabban.

- Indulnunk bizony - hagyta helyben a Mester. - Rögtön itt lesz Voldemort is.

- És Pansy? - kérdezte Piton, aki sereghajtóként csak most érkezett le a még mindig gyenge Zeldával.

- Meghalt - lépett közelebb a fiatalasszonyhoz Lupin. - Azt hiszem, betört a koponyája. Bár ahogy a feje áll, akár a nyakát is kitörhette.

- Mindkettő - állapította meg a Mester. - Rajta már nem segíthetünk, de jó lenne, ha Hermione erőre kapna.

- Már jobban vagyok - motyogta a nő a fejét tapogatva. - Mehetünk.

- Helyes! Indulás! - adta ki a parancsot a Mester.

Draco Hermionét támasztva odafordult a torony ajtajához - és szembetalálta magát Luciusszal.

*

Lucius bal oldalán a halántékától a hasa aljáig nem túl mély, de láthatóan azért súlyos seb tátongott, amelyből erőteljesen folyt a vér. Kész csoda, hogy Lucius egyáltalán talpon tudott maradni ilyen sérülés mellett, hát még menni! De ott volt, bal kezével a hasán igyekezett összefogni a sebet, jobb kezében pedig pálcát szorongatott, amit most Dracóra szegezett. Szürke szeme jeges hidegséggel tekintett a fiára. Draco éppen elégszer látta már az apja szemét ilyennek, bevetésekkor, az ellenségeivel szemben.

- Tehát miatta - intett Lucius a fejével Hermione felé. - Miatta árultál el minket.

Hermione ijedten kapott levegő után, de Draco szemrebbenés nélkül állta apja tekintetét.

- Ő az életem - mondta nyugodtan.

- Most már igen rövid lesz ez az élet - válaszolta Lucius, de nem küldött átkot. Inkább leengedte a pálcát tartó kezét. - A Nagyúr mindjárt itt lesz.

- Tudjuk - tolta félre Dracóékat a Mester, hogy elférjenek az utána jövő Lupinék is. - Úgyhogy igyekezzetek!

- Maga kicsoda? - meredt rá Lucius.

- Hogy én? Voldemort ellensége - vetette oda könnyedén a Mester, és egy újabb fénycsóvával elállította Lucius vérzését is.

Az idősebb Malfoy döbbenten vizsgálta a sebét, aztán összeszűkült szemmel meredt az idegenre. Tudta, hogy a Nagyúr által ütött sebet nem akárki gyógyítja meg. Ám míg ez végigfutott az agyán, Lupin Joshuával és Piton Zeldával már el is indultak a park irányába.

- Menjetek! - tuszkolta gyengéden a Mester Dracóékat. - Sürget az idő!

- Apám…! - próbált mondani valamit Draco, de elakadt a hangja. Lucius villámgyorsan felmérte a helyzetet.

- Menjetek! - szólt rájuk ő is. - És vigyázzatok egymásra!

Draco még egyszer szóra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Lehajtotta a fejét, elindult, és mentében simította végig apja karját. Hermione azonban visszanézett.

- És az unokájára! - mondta. Látta, hogy azokban a hideg szürke szemekben miként csillan meg a büszkeség. Hermione futólag még rámosolygott Luciusra, aztán igyekezett tovább.

Nem kellett sokáig mennie, Pardak három lóval eléjük vágtatott. Lucius némán figyelte, ahogy a menekülők kettesével felkapaszkodnak a lovakra, és elvágtatnak.

- Nem sok idejük maradt, hogy elérjék a hoppanálási övezetet - szólalt meg a Mester. Lucius csodálkozva kapta felé a fejét.

- És maga? - kérdezte.

- Én megvárom Voldemortot - nézett rá nyugodtan a Mester. - Előtte fogok innen hoppanálni.

- Innen nem lehet hoppanálni - felelte Lucius.

- És Voldemortnak? - kérdezte az idegen.

- Ő más!

- Na látod! Én is más vagyok! Megvárom, mert látnia kell, hogy van, akinek ereje vetekszik az övével. Különben rajtad állna bosszút a fiad eltűnéséért.

- Így is meg fogja tenni - vonta meg a vállát Lucius.

- Nem - mosolygott a Mester. - Féltő gonddal fogja vigyázni híveit, mert tudni fogja, hogy a hatalma véges. Készülnie kell a harcra…

Lucius Malfoy volt az egyetlen tanúja annak, hogy hogyan ült ki a félelem Voldemort kígyószerű arcára, amikor szembesült a másik Nagyúr erejével. Ettől a pillanattól fogva tudta, hogy Draco nem követett el hibát, amikor átállt a másik oldalra…

*

- Nagyon szép menyasszony vagy! - nézte végig Zelda kedvtelve Hermionét.

- Biztos? - kérdezte Hermione egy kissé sápadtan. - Annyira izgulok!

- Én is! - mondta Avednay, és hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vegye Hermione frizuráját, amin eddig ügyködött.

- Te meg miért? - kérdezte tőle mosolyogva Zelda.

Avednay a szívére tette a kezét.

- Tudom, hogy hülyeség, de én minden esküvőt olyan romantikusnak érzek, hogy bőgök rajta. Most is alig bírom visszatartani a könnyeimet - mondta mosolyogva, de könnybe lábadt szemmel.

- Nehogy sírni merészelj! - fenyegette meg elfehéredő szájjal Hermione. - Ha sírsz, akkor én is. És hogy néznék ki teljes menyasszonyi díszben, szétfolyt sminkkel?

- Csodásan - jegyezte meg Zelda kissé gunyorosan. - Fehér alapon lennél fekete.

A két lány elnevette magát.

- De különben is mi a csudáért izgulsz annyira? - mosolygott Zelda is. - Draco nem fogja magát meggondolni, ebben biztos lehetsz.

- És ha mégis? - kérdezte Hermione.

- Nem túl valószínű. Amiket tett érted, amit kockáztatott… No és akiket elhagyott érted… Ha nem szeretne teljes szívéből, miért tette volna?

Hermione a tükörből nézett Zeldára.

- És Pansy? - kérdezte csendesen.

- Az baleset volt! - jelentette ki Zelda határozottan. - Nem hibáztathatod magad érte!

- Én nem ismertem ezt a Pansyt - kottyantotta közbe Avednay, - de biztos, hogy te sokkal szebb vagy, mint ő!

- Így igaz! - bólintott Zelda. - Nincs miért aggódnod!

- Maga nem izgult az esküvője előtt? - kérdezte kíváncsian Avednay.

- Dehogynem! - bökte ki Zelda, elmosolyodva a visszaemlékezésen. - De most már igyekezzünk, mert mindenki rád vár, Hermione!

Avednay még pár utolsó simítást végzett Hermione frizuráján, féltő gonddal ráhelyezte a csöpp kis fátyolt, és hátralépett.

Hermione pont abban a pillanatban állt fel a székről, amikor kopogtattak. Zelda kinyitotta az ajtót: Lupin állt a küszöbön.

- Készen vagytok már? - faggatózott.

- Készen - mosolygott rá Zelda és félreállt.

Lupin ugyanúgy gyönyörködött a menyasszonyban, mint az összesereglett násznép, akik a megmenekült fehér mágusokból álltak, ám senki nem nézett Hermionéra úgy, mint a vőlegény. Draco arcán látszott, hogy a Lupin karján felé lépkedő menyasszonynál szebbet el sem tud képzelni.

Csöndes meghatottságban zajlott le a szertartás. Figyelmes szemlélő még Pitonon, Draco tanúján is észrevehette a megilletődöttség apró jegyeit - bár Zeldán kívül más nem foglalkozott a hajdani bájitaltanárral. A többiek inkább az ifjú párt nézték, és Boyle-t, a szertartást levezető varázslót hallgatták.

- A rám ruházott hatalomnál fogva házastársaknak nyilvánítalak benneteket - mondta a végén Boyle. - Csókoljátok meg egymást!

Amikor megtörtént az első hitvesi csók, a varázsló tovább folytatta:

- Engem ért az a megtiszteltetés, hogy elsőként kívánhatok minden szépet és jót nektek. Az áldás mindig jól jön, de a most következő időkben különösen. Hiszen nehéz időszak előtt álltok, állunk, mert még meg kell vívnunk a harcunkat a sötét hatalommal. Szeretnetek kell egymást, össze kell tartanotok, és akkor semmi sem választhat el benneteket egymástól. A Gonosz percei pedig meg vannak számlálva. Csak alkonyattól virradatig tart…

- vége -