Jara óvatosan lépkedett előre. Hangokat hallott, emberi hangokat. Jara még nem érte meg a második nyarát sem, de tudta, hogy ezekkel a lényekkel vigyázni kell. Ezek ölték meg az ősszel az anyját, ő maga is alig bírt elmenekülni. Tehát ha ember, akkor óvatosan...!

Ha egy unikornis óvatos akar lenni, akkor még a legélesebb fülű ragadozó sem hallja meg a lépteit. Még akkor sem, ha sziklákon lépdel. Még akkor sem, ha kavicsokon. Sehogy sem.

Lassan haladt a kijárat felé. Sötétedett már kint is, de a keskeny kis barlang belsejénél a kijárat közelében mégiscsak világosabb volt. Nem mintha Jarát zavarta volna a sötétség: nagyjából ugyanolyan jól látott akkor is, mint a fényben. Inkább azon volt a hangsúly, hogy őt meg tudják-e látni az emberek. Így hát Jara az utolsó kanyarnál csak nagyon óvatosan dugta ki a fejét és csak annyira, hogy szemügyre vehesse a terepet.

Három embert látott. Azt is tudta, hogy közülük kettő hím, egy pedig nőstény. A nőstény szeméből egyfolytában csurgott a víz, Jara pedig fiatal kora ellenére is tudta, hogy ez azt jelentheti, hogy a nőstény szomorú. Különben is érezte a nőstény hangulatát - ez az unikornisoknál nem nagy dolog.

A két hím közül az egyik nagyon gyenge volt. Vagy inkább halott? A másik hím cipelte. A másik hím is szomorú volt, bár nem annyira, mint a nőstény. Letette a halottat a földre, elrendezgette a végtagjait és a felső bőrét. Az emberek általában sok bőrt viselnek, és a legalsó kivételével állandóan cserélgetik őket. Hogy minek...?

Az élő hím odaállt végül a nőstény mellé. Lehajtotta a fejét, és csendben volt egy darabig. A nőstény szeméből egyre folyt a víz, és furcsán lélegzett, mintha rendszertelenül csuklana és fulladozna. Aztán a hím mondott neki valamit, gyengéden átölelte a vállát, és kivezette a barlangból.

Jara kezdett megkönnyebbülni. Nem akart találkozni velük.

Ám öröme korainak bizonyult. Ennek a hímnek is volt pálcája, mint az anyja gyilkosainak, és elő is vette, mihelyt kiértek. Jara rosszat sejtve kiáltott fel, de hiába, nyihogását elnyelte a barlang bejárata elé mozdított kőszikla robaja.

Jara ott maradt bezárva a halott ember-hímmel.

Mindent megpróbált, hogy elmozdítsa a sziklát. Nekiveselkedett hol a fejével, hol a testével. Nagyokat nyögve erőlködött, de hiába. Szarvával is próbálta döfködni, de egy második nyarát sem elért unikornisnak még gyakorlatilag nincs is szarva, csak egy kis dudor a homloka közepén, varázsereje pedig fájdalmasan kevésnek bizonyult a kiszabaduláshoz. Hosszú órák teltek így el, de sajnos csak annyit sikerült elérnie, hogy halálosan kifáradt. Kimerülten szuszogva fordított hátat a masszív kőtömbnek nem tudva, hogy mi egyebet tehetne még, amikor meglátta az embert.

Ez az oka! Ez az oka az egésznek! Ha ez az ember nem hal meg és a többiek nem hozzák ide, akkor a másik ember-hím nem gördíti azt a sziklát a kijárat elé, és akkor ő nem marad itt bezárva! A csuda vinné el ezt az embert!

Jara dühösen kiáltva két lábra ágaskodott. Ám mielőtt rátiport volna az emberre, meglátta a fényt.

Minden élőlény, ami nem a pokol szülötte, fénylény. Fényt áraszt magából, tulajdonságaira jellemző színű fényt, melyet viszont csak azok vesznek észre, akik tovább látnak az orruknál. Az unikornisok közül egy sem vak erre. Hiszen ők még azt a fényt is látják, amit a nem élőlények bocsátanak ki magukból...

Hogy Jara eddig nem figyelt fel az emberből kiszűrődő fényre, annak az a magyarázata, hogy ez a kis fény bizony igencsak halványka volt. Mondhatni, szinte észrevehetetlen. Mert ez az ember már halott volt, de olyan halott, akinek a lelke még nem távolodott el messze a testétől. Még a közelben maradt.

Bármilyen fiatal is volt Jara, tudta, hogy most döntenie kell. Vagy sorsára hagyja ezt az embert, és akkor a lélek előbb-utóbb végleg eltávozik, vagy...

Na lássuk csak! Miért is nem távozott még ez a lélek? Valószínűleg azért, mert ez az ember még nem akart meghalni. Úgy látszik, úgy érzi, hogy dolga van még itt. Szellemként is lézenghet e barlangban, csak éppen minek? Előbb-utóbb viszont ő, Jara is itt pusztul, és akkor ketten kísérthetnek.

Hm...

Ám ha segít neki visszatérni a testbe... Jara tudta, hogy ez azok közé az emberek közé tartozik, akik megbirkóznak a mágiával. Látta az övébe tűzött pálcát, no meg érezte. Igaz, azt is érezte, hogy e körül az ember körül valami nem tiszta, noha maga az ember mégiscsak tiszta, mint a frissen hullott hó. De rátelepszik valami nyomasztó sötétség... Hiszen valójában az csikarta ki belőle most is azt a kis sápatag fényt!

Sötét vagy nem sötét, ha ért a mágiához, segítségére lehet! El tudja gördíteni azt a sziklát. És ez a lényeg. A többi már nem az ő dolga. Az unikornisok amúgy sem foglalkoznak az emberek ügyeivel.

Jara tehát döntött.

Odalépett az emberhez, lehajtotta a fejét úgy, hogy a kis szarv-kezdeménye hozzáérjen az ember mellkasához. Ott, ahol a szíve van. Saját fényéből adva a fényt visszacsalogatta a törékeny testbe a lelket, és erőt adott neki, hogy ott is maradjon. Legalábbis egy darabig...

*

- Ah! - nyögött fel Remus ezzel fújva ki az első lélegzetet a tüdejéből.

Furcsa álma volt. Azt álmodta, hogy meghalt. Szinte még most is érezte a könnyeket, amik Zelda szeméből záporoztak rá, füle még most is hallotta a nő elkínzott zokogását. És Perselus... Igen, Perselus egy barlangba hozta eltemetni, aztán sötét lett... Míg egy unikornis fel nem támasztotta.

Milyen furcsa álom!

Felnyitotta a szemét. Vakító fényt látott. Elaludt volna, és most a hasára süt a nap?

- Nem...!

A fénylő lény megriadt a férfi kiáltásától, hátraugrott. Remus szintén hátrahőkölt, amennyire csak hanyatt fekve bírt. Rémült szemekkel bámulták a másikat.

Aztán Remus riadalma gyorsan alábbhagyott, amikor rájött, hogy félelme tárgya egy aranyszőrű unikornis csődörcsikó.

Tehát nem álmodott...

Kábán nézett szét, de a kis unikornisból áradó fény nélkül most nagyon sötét lett. Remus megrázta a fejét, hogy gondolkodni tudjon. Megsebesült... De a pálcája még megvan tán.

Odakapott az övéhez. Jól gondolta, valóban oda volt tűzve a pálcája. Valószínűleg Piton tehette vissza. Hm... Majd... megköszöni.

Furcsa volt most nagyon Pitonra gondolni. Ennyire tán még soha nem voltak vegyesek az érzései vele kapcsolatban. Igyekezett hát el is hessenteni őket.

Lássuk inkább, hogy hol is vagyunk!

- Lumos - motyogta, és a pálcája hegyén megjelent egy vérszegény kis lángocska. Alig nagyobb, mint egy gombostűfej.

"Mi az ördög...?" - fojtott el egy hosszabb káromkodást magában Remus, de aztán gyorsan rájött a dolgok nyitjára. - "Gyenge vagyok..." - Valóban azt volt. Kimerülten hunyta le a szemét és dőlt volna hátra, de a kis csődör nem hagyta békén. Felháborodottan felnyihogott, fejével a bejárat felé bökött, és ha már az ember nem tudott fényt teremteni, teremtett ő. Így Remus - félkönyékre támaszkodva - láthatta, hogy a bejáratot egy nagy kőtömb zárja el. Annak ellenére, hogy halálosan fáradt volt, még ki tudta kombinálni, hogy ezt valószínűleg Piton görgethette oda. "Lezárta a sírkamrámat" - gondolta magában, de aztán a csikó minden nyihogása és prüszkölése ellenére is félig ájultan hanyatlott vissza a földre. Azonnal elaludt.

Gyötrő szomjúságra ébredt. Összetört teste, amit az unikornis csikó varázsereje éppen hogy összerakott, nehezen viselte a mostani megpróbáltatásokat. Nem tudta, mióta fekszik itt, de a kő alatta egyenetlen volt és hideg. Persze egy halottnak mindegy lett volna, de ő él... Csak éppen elzsibbadt minden porcikája, fázik, éhes és szomjas. Főként szomjas.

Alighogy kinyitotta a szemét, a csikó már felnyihogott. Türelmetlenül toporzékolva hol őhozzá, hol a kijáratot elzáró kőtömbhöz szaladt. Ahogy nézte, Remus megértette, mit akar a kis unikornis: nyissa ki a kijáratot.

"Ha az csak úgy menne..." morfondírozott Remus. A varázslathoz erő is kellene. Ami viszont neki nincs. És ha nem jut legalább innivalóhoz, ez a megmaradt nagyon kevés is villámgyorsan el fog fogyni.

Ám a csikó nem hagyta békén. Már nemcsak a közelében toporgott, hanem egészen közel jött hozzá. Annyira közel, hogy szinte félő volt, rá fog tiporni. Remus látta az állat szemén, hogy meg van rémülve, és egy halálra rémült lény bármire képes. A legrosszabbra is. Még az unikornisok is.

De a félelem másként is erőt ad. A feje épségét féltve Remus végre fel bírt ugrani. Tántorogva, jócskán meggörnyedve, de állt, úgy nézett szembe a csikóval. És az unikornis nem támadott tovább. Előreszökellt a kijárathoz és hátranézve ellenőrizte, hogy az ember követi-e.

Követte.

Nem azért támaszkodott Remus a kőtömbnek, hogy nekiveselkedve elmozdítsa, hanem azért, hogy össze ne essen. Ettől a pár lépéstől is rogyadoztak alatta a lábai, feje szédült, és pergamenszerűen kiszáradt torkának tőrdöfésekkel ért fel minden levegővétel - hiszen a gyengeségtől lihegett. Látva a csikó kérő-szemrehányó tekintetét előkotorta övéből a pálcáját, reszketeg kézzel a kőtömbre fogta és megpróbálkozott a varázsigével:

- Motio!

Úgy érezte, hogy a saját rekedt suttogása felhasogatta porladozó hangszálait. Egy árva csepp nyál sem volt a szájában, amivel enyhíthette volna a fájdalmat. Görcsösen zihálva rogyott térdre a kőtömb mellett, aztán eldőlt tehetetlenül, utolsó eszmélésével még egyre az unikornis szemébe nézve.

*

Valami nedvesség érte az arcát. Víz? Reménykedve pillantott fel, de csak a csikót látta. A kis unikornis csikót, aki az ő képét nyalta.

- Vizet… – próbálta Remus kicserepesedett ajkával suttogni. – Vizet…

Valahol a tudata mélyén tisztában volt vele, hogy ha ki is bírta volna mondani, akkor sem lett volna sok értelme. Bármily varázslatosak is az unikornisok, mégiscsak állatok, akik nem értik az emberi beszédet…

*

Ha azt hitte netán, hogy egyszer majd véget érnek a megpróbáltatásai, keservesen csalódnia kellett. Bár nem érzékelte az időt, de olyan sokáig volt már itt bezárva, hogy ismét telihold lett. A kőtömb ahhoz eléggé elzárta a kijáratot, hogy ő és a csikó ne juthassanak ki, de ahhoz nem, hogy a holdsugár ne juthasson be. És ő a bejárat mellett hevert...

Vérfarkassá alakulása közben gondolta, hogy ez volt az utolsó erőfeszítése, és hogy az unikornisnak - aki nyugodtan szemlélte átváltozását - akkor sem lenne oka félni tőle, ha a vérfarkasok az embereken kívül másra is rátámadnának...

*

Reggel zihálva próbálta összeszedni az öntudatát. Tehát vége. Vége a vérfarkas-létnek és vége az ember-létnek is. Ahogy kinyitotta a szemét, homályosan látta a kis unikornist. Sajnálta szegényt, hiszen itt fog meghalni. És sajnálta saját magát is, mert ő is. Kár volt visszahozni őt az életbe… Csak meghosszabbította a kis állat a szenvedését. Ha legalább kaphatna egy korty vizet…!

A csikó felnyihogott. Úgy nézett rá, olyan beszédesen, mintha mondani akart volna valamit. Ám Remus nem értette a kis csődört, úgyhogy az odaléptetett mellé. Apró kis patáit keményen csapta földhöz, és mikor Remus mellé ért, a léptek nyomán víz fröccsent a férfi arcába.

Víz…!

Remus felkapta a fejét.

Egy kis patak mellett feküdt. Most tudatosult csak benne, hogy eszmélése óta hallja a csobogást, bőre pedig érzi a nedvességet. Remus a haldoklók utolsó erőfeszítésével vetette magát odébb, hogy elérje a kis patakot, száját a vízbe nyomta és ivott, ivott és ivott…

Amikor már nem fért bele több víz, lihegve fordult a hátára. Egyik keze még mindig a patakba lógott, megmosta az arcát vele. Bárhonnan is fakadt ez a patak, bárhová is tartott, nem lehetett közönséges. Hiszen az unikornisok is idejárnak inni! És lám… Neki is erőt adott. Érezte, hogy az éltető nedvesség miként kúszik fel a tagjaiba, miként tölti fel kiszáradt sejtjeit. Ez a kis forrás… maga az élet.

A csődörcsikó, aki még mindig ott állt mellette, lehajtotta a fejét. Remus két kézzel húzta magához ösztönösen nyomva homlokát az unikornis homlokának. És nem kellett semmiféle varázsige, hogy belelássanak egymás gondolataiba, a kis fénycsóva, ami összekötötte őket elegendőnek bizonyult arra, hogy a föld e két különböző teremtménye végre beszélgetni tudjon egymással.

Remus így tudta meg, hogy ami eddig átokként nehezedett rajta, most az lett a megmentője. Amire nem volt már ereje emberként, vérfarkasként igen: követni tudta a kis unikornist a patakig. Ez a forrás volt az első az édesvizek között, és ez marad majd az utolsó is ennek a létnek az alkonyán; ez biztosította minden időkben az erőt a túléléshez a többi vizeknek, és így a szárazföldi élőlényeknek is. Ezért járnak ide az unikornisok és a többi varázslények, még azok is, akik nem a környéken születtek; életükben legalább egyszer elzarándokoltak ők is ide, hogy belemárthassák ajkukat a minden élet megtartójának vizébe.

És most ennek a forrásnak a bejárata elzáródott.

Mert a tudatlan emberek – jó szándékból ugyan, de – elzárták a forrást rejtő barlang bejáratát.

És bezárták Jarát.

Remus rámosolygott újdonsült barátjára.

- Most majd segítek, meglásd!

A víztől felfrissülve könnyedén talpra állt. Jara – mert hiszen Remus már tudta a nevét – hátrahőkölt a kiegyenesedett embertől, de Remus hívón tárta felé a karját, és Jara némi habozás után bizalommal kocogott az emberi lény mellett a kijáratot elzáró kőtömbig. Remus előhúzta övéből a pálcáját, és a tömbre fogva erőteljesen harsogta:

- Motio!

A kőtömb pedig engedelmesen elgurult a régebbi helyére.

Jara két lábra ágaskodott és örömtelin nyihogott fel. Végre szabad! Homlokát odadugta barátja keze alá, így mondva hálát neki. De Remus ugyanolyan hálás volt Jarának, mint az unikornis neki – egymás életét mentették meg, és ugyanazzal ajándékozták meg egymást: a barátságukkal.

- Menj! – mondta Remus megsimogatva a kis csődört.

Jara meglódult. Ám alig érte el a fákat, visszafordult.

- Menj! – kiáltotta utána Remus. – És ég áldjon, Jara!

A kis csődör újabb nyihogással köszönt el, aztán eltűnt az erdő sűrűjében…

*

Remus egyedül maradt. Első gondolata az volt, hogy az átjárón keresztül visszatér. Zeldához, a Roxfortba, a Főnix Rendjébe... a régi életébe. Aztán megtorpant.

Ha visszamegy... Biztos, hogy jól teszi?

Igen, a Főnix Rendjében meglenne a munkája úgy, mint eddig. Igaz, hogy az átjáróra nem talált rá időben, de az, hogy Zelda érte jött, hogy él, azt jelenti, hogy legyőzték Mardekár fegyverét. Ebben a feladatban tehát nem vették túl sok hasznát, de...

Vehetik-e hasznát egyáltalán?

Igaz, hogy vérfarkas, de ha valakiről tudja Voldemort, hogy az ellensége, hát akkor ő az. Kémnek sem jó, mint Piton...

És Zelda?

Ó, isten látja a lelkét, szereti azt a nőt! Annyira szereti... De hiába. Zelda szíve már réges régóta Perselusé. Tudta ezt már azelőtt is. De mióta megérezte rajta Piton szagát... Sőt! Már akkor látta Zeldán, amit a nő még nem tudhatott, hogy Piton gyermekét hordja a szíve alatt... Joga van-e követelni Zeldától, hogy hű legyen a neki adott szavához? Különösen úgy, hogy haldoklása közben ő maga adta Zelda kezét Piton kezébe? Eltelt azóta legalább két hét. Ha Zelda őt halottnak tartva Piton karjában keresett vigaszt... Tehet-e érte szemrehányást?

Remus a hajába túrt. Hálásnak kellene lennie Jarának, hogy megmentette az életét. Csak éppen azt nem tudja, mit kezdjen vele. Mennyivel egyszerűbb lenne halottként feküdni most ott, a barlang padlóján...

Nem! Nem megy vissza. Se a barlangba, se Roxfortba. Nem tudja, mi végre kapta vissza az életét. Elvettek tőle mindent, ami kevés jó volt eddig, viszont tetézve kapta vissza mindazt, ami rossz.

Mégis... Él... És szabad...

Még alig múlt el a telihold, Remus szaglása olyan volt, mint a farkasé. És a szabadság illatát érezte a levegőben.

Meg a háborúét.

Fejét felszegve vágott neki az útnak észak felé. Bármit is hoz a jövő, áll elébe. A háta mögött pedig...

Remény nélküli gyászt hozott ez az alkony. S ki tudja, hogy lesz-e virradat...

- vége -