Hatalmas robbanás vetette szét a pince ajtaját, és a lent tartózkodó halálfalókat azonnal kábító sugarak pásztázták körbe, a meglepetés ereje miatt nem egyet azonnal eltalálva. Az aurorok azonnal felhasználták a kezdeti előnyüket, félig még vakon rohantak le a füsttől szinte átláthatatlan pincébe, és válogatás nélkül szórták az átkaikat. Az ő sugaraik pirosak, sárgák, kékek voltak - a kábító átkoktól függően, - a halálfalóké zöld.

A halálfalók nem kábító átkokat használtak.

A heves, ám rövid küzdelem után azonban mégiscsak az aurorok maradtak talpon. Egy ember veszteség. Sok, nagyon sok. Olyan kevesen maradtak, minden emberért kár.

Óvatosan közelítették meg a leterített halálfalókat: érték már őket kellemetlen meglepetések ártalmatlannak hitt ellenségekkel kapcsolatban. Ám az egyik auror nem foglalkozott a halálfalókkal, suhogó fekete talárjában úgy lépte át őket, mintha ott sem lettek volna. Fekete szeme a sarkokat pásztázta, és végül megtalálta, akit keresett.

Egy nő ült a földön az egyik eldugott falrésznél, két keze magasan a feje fölött hozzábilincselve a falhoz. Az arcát nem lehetett látni, mert lehajtotta, és eltakarta az előrehulló hosszú, fekete haja. A férfi azonban biztos volt a dolgában, határozott léptekkel ment oda hozzá, pálcájának egyetlen intésére a bilincsek eltűntek. A nő karjai erőtlenül zuhantak le.

- Mere! - szólongatta a férfi. - Mere! Kedvesem!

Megragadta a nő vállát, de az nem nézett fel. Elfordította kissé a fejét, egyik karját bágyadtan emelte fel.

- Ne... - motyogta alig érthetően. - Kérem, ne...

- Mere! Én vagyok az, Perselus. Nézz rám, kedvesem!

- Megtaláltad, Piton? - kérdezte egy másik auror.

- Meg.

- Hogy van?

Piton nem felelt. Mere még mindig nem nézett rá, még mindig erőtlenül védekezett, és motyogta az érthetetlenséggel határos rimánkodását.

Sirius Black mellé lépett.

- Hogy van? - ismételte meg a kérdést.

- Nem tudom - válaszolta Piton, és tényleg nem tudta, de szörnyű gyanú telepedett rá.

- Mit mond? - kérdezte Black Piton mellé guggolva.

- Ne - felelte Piton. - Azt mondja, ne.

- Ne? - nézett rá csodálkozva Black, aztán visszafordult a nő felé. - Mere! Mi vagyunk itt. Érted jöttünk. Ne félj! Nincs már mitől.

Mere ugyanúgy motyogott tovább, mint eddig.

Black határozott mozdulattal a nő álla alá nyúlt, és megemelte a fejét.

Hogy aztán rémülten hátrahőkölve szinte azonnal elengedje.

Az a csontig lesoványodott, halálfejszerű arc, az a tébolyodottságában tompa tekintet nem az ő barátnőjéé volt. Az az arc maga volt az iszonyat...

Perselus Piton egy hete eltűnt. Persze a bennfentesek tudták, miért: Mere Morrighant ápolta. Dumbledore kérés nélkül helyettest állított be, és kiadta a parancsot, hogy ha Pitonnak bármi kérése támadna, mindenki azonnal igyekezzen teljesíteni. Az igazgatónak elég volt egyetlen pillantást vetnie Mere-re, hogy egyetértsen a bájitaltan tanárral: nem engedhetik kórházba. Madam Pomfreynek volt csak szabad bejárása Miss Morrighan betegszobájába, de ő sem szívesen ment oda.

Suttogva járt a hír, hogy mi lett az egykori szép, kedves tanárnőből. Nem tudni pontosan, hogy a halálfalók mit műveltek vele, de az biztos, hogy éheztették és verték. Hogy mi egyéb módját találták ki még a kínzásoknak, csak sejteni lehet, de az biztos, hogy Miss Morrighan... nos... elvesztette a kapcsolatát a külvilággal. De majd visszanyeri a teste és a szelleme erejét! Kellőképpen gondos ápolással biztosan visszanyeri! Bennfentesek tudni vélték, hogy ez már megvalósuló félben is van.

Igen. A reményt soha nem szabad feladni...

Az elfogott halálfalókat nem az Azkabanba zárták, de még csak nem is a Minisztérium sötét pincéjébe, ahová az előzetesen letartóztatott bűnöseket szokták tenni. Caramel elfogultságát ismerve Dumbledore ismeretlen helyen, egy sivár szigeten rendezte be a börtönt. Meglehet, könnyebb lett volna megölni a bűnösöket, mint megszervezni a dementorok nélküli őrzésüket, a Rend tagjai mégsem vették lelkükre, hogy önhatalmúlag vért ontsanak. Ez nem vallott volna rájuk. Akkor már akár át is állhattak volna azok közé, akiket üldöztek.

Sirius Black jószerivel állandóan ott tartózkodott. Nem mintha ez a hely kevésbé lett volna siralmas, mint a Grimmauld téri Black-ház, ám úgy érezte, itt több hasznát tudják venni, mint ott. Itt végre szükség volt rá. És bár a csótányokat is többre becsülte, mint azokat, akiket őriznie kellett, kínos gonddal ügyelt arra, hogy a halálfalóknak ne essen bántódásuk. Ki tudja, mikor állíthatják őket bíróság elé. Addig a hajuk szála sem görbülhet.

Soha nem volt egyedül. Legalább négyen látták el az őrszolgálatot, noha minden halálfalótól elvették a pálcáját, és a különböző bűbájok gyakorlatilag lehetetlenné tették a szökést, de a Rend tagjai már megtanulták, hogy jobb félni, mint megijedni. Rémszem Mordon intelmei nem találtak süket fülekre. Így hát éberen őrködtek, és a figyelmüket nem kerülte el semmi.

Egy napon Black közeledő csónakra lett figyelmes. Nem érkezett még el az őrségváltás napja, baglyot sem kapott, hogy valaki érkezne, így hát azonnal riasztotta a többieket. Ilyenkor fokozottan ügyeltek a rabokra is, nehogy azok kihasználják az alkalmat, hogy az őrök másfelé figyelnek, de a Rend-tagok rejtekhelyeikből szemmel tartották az érkezőt és a többi irányt is, nehogy valami elkeseredett mentőakcióval másfelől, de kívülről próbálják meg a foglyokat megszöktetni.

Most azonban úgy tűnt, felesleges az óvatosság. A csónak olyan hévvel kötött ki, hogy több mint a fele a partra futott, és ismerős alak ugrott ki belőle.

- Mit akarsz, Piton? - lépett elő Black.

- Merre van Elton? - kérdezett vissza Piton.

- Arra - mutatott hátra a karjával Black. - Miért?

Piton azonban már nem hallotta a kérdést. Öles léptekkel ment abba az irányba, amit a másik férfi mutatott neki. Blacket rossz sejtelem kerítette hatalmába. Volt valami iszonyatosan fenyegető Pitonban, ahogy a keresett halálfaló cellája felé lépkedett. Fekete köpenye csak úgy úszott a levegőben utána, fejét úgy tartotta, mint az öklelésre készülő bika.

- Piton! - kiáltott Black, majd a bájitaltan tanár után eredt. - Hé! Piton! Mit akarsz Eltontól?

Piton nem felelt. Már odaért a halálfalók celláihoz. Tekintetét látva a rabok önkéntelenül is visszahúzódtak. Piton úgy nézett szét a cellák lakóin, mint a vércse a verebek között.

- Hé! Piton! - kiáltott Black. - Állj már meg! Mit akarsz? Ide nem lehet csak úgy bejönni!

Előbukkant a másik auror is, majd még egy. Lupin és Tonks. Piton nem törődött velük. Vizslatott tovább a cellák között.

Végül megtalálta Eltont. Lupin, aki szembe jött vele, látta a szemét. Piton fekete szeme úgy izzott fel, mint a lidércfény, hideg volt és könyörtelen. Menet közben rántotta elő pálcáját a talárjából, és éles hangon bömbölte a sziget csendjébe:

- Crucio!

Elton ordítva vágódott a földre, Black és Lupin viszont egyszerre estek Pitonnak.

- Megőrültél?! - rivallt rá Black. - Mit csinálsz?

- Engedjetek el! - viaskodott velük Piton. A szeméből még mindig nem múlt el az a könyörtelen lidércfény, adott neki annyi erőt, hogy a lefogni szándékozó kezek között ismét Eltonra tudja emelni a pálcáját. - Crucio!

Persze az újabb átok sem tartott sokáig, Lupin felcsapta Piton kezét. Piton talán megismételte volna az egészet, de Tonks a saját testével takarta el Eltont. Piton - nyakában a két férfival - nem bírta kikerülni a lányt, Tonksot viszont nem akarta bántani.

A tétovázását használta ki Lupin, elvette a pálcáját, ugyanakkor Black lefogta Pitont.

- Megőrültél? - kérdezte újra, Piton arcába sziszegve. - Ez nem jó játék, Pipogyusz!

- Eressz el, Black! - viaskodott vele Piton. - Eressz el, vagy megöllek téged is!

- Frászt! - vetette oda Black.

Lupin is beleszólt:

- Nem ölted Eltont, hanem kínoztad.

- Na és? - őrjöngött Piton. - Ezer kínt érdemel! Százezret! Hogy imádkozzon a halálért a mocskos féreg!! Eressz el, Black!

- Mere? - kapcsolt azonnal Sirius.

Piton arca eltorzult egy pillanatra, aztán ismét könyörtelen lett.

- Nem adok neki mást, csak amit megérdemel! - sisteregte, aztán ismét nekiveselkedett, hogy kiszabaduljon.

- Nem! - birkózott vele Black.

Piton - bármennyire is igyekezett - nem bírt szabadulni.

- Ostoba vagy, Black! - kiáltott a másik férfi arcába végül. - Fogalmad sincs, mit művelt ez gennyedék! Hidd el nekem, a crucio csak halvány utánzata annak, amit ő tett másokkal!

- Mere-rel? - borult el Black tekintete.

Piton arca ismét eltorzult, és úgy tűnt, már nincs ereje újra rendezni a vonásait. Még fogta Black vállát, karját, de most mintha kapaszkodott volna belé. Meggörnyedt, mintha a lelke fájdalma a testét is meggyötörné.

- Hogy van Mere? - kérdezte halkan Lupin.

Piton mélyeket lélegezve próbálta összeszedni magát. Bele telt jónéhány percbe, mire ismét ki tudott egyenesedni. Elengedte Blacket - az is őt, - és félig elfordult.

- Változatlanul - mondta rekedt hangon.

- Az mit jelent? - kérdezte Tonks, miután hosszú ideig senki sem szólalt meg.

Piton melléből szaggatottan tört elő a sóhaj.

- Senkit nem ismer meg - nyögte végül. - Olyan, mintha...

Nem fejezte be a mondatot, és a többiek sem igényelték ezt. Olyan szörnyű volt a gondolat, hogy inkább átlépték.

- A sebei? - kérdezte Black.

- Elláttam őket.

A többiek figyelmét nem kerülte el, hogy Piton keze ökölbe szorult e rövid mondat alatt is.

- Gyógyulnak? - faggatta tovább Black, nem tudván mást kérdezni.

Piton lassan felemelte a fejét, és Sirius szemébe nézett. - Egyetlen porcikája sem volt, ahol ne lettek volna sebek, vagy zúzódások - kezdte lassan, majd egyre jobban belemelegedett. - Ütötték, verték, tűvel szurkálták, vagy éppen összeégették. Szögeket vertek a körmei alá, csomóstól tépték a haját, és még ki tudja, mi mindent műveltek vele, de ez mind semmi! Ahogy közeledtem hozzá, hogy ellássam a sebeit, nyüszítve húzódott tőlem minél távolabb. És ahogy nézett...! - Sóhajtva vette a levegőt, aztán folytatta, egyre hevesebben. - Nem fogadta el még az ételt sem, sem Poppytól, sem tőlem. Nem tudom, mit tettek vele, hogy csak nézte, szó szerint csorgott a nyála, annyira kívánta, de nem nyúlt hozzá. Nem mert! Ahogy kimentünk a szobából, akkor vetette csak rá magát. Kézzel tömte magába, mint aki nem is ismeri az evőeszközöket, és félig megrágatlanul nyelkedte, hogy majd' megfulladt belé. És amikor visszaléptünk a szobába, vagy észrevette, hogy nézzük, úgy kúszott egy sarokba, mint a kutya, amelyik tudja, hogy rossz fát tett a tűzre. Olyan sokszor öklendezte vissza, amit megevett, mert a szerencsétlen gyomra nem tudott megbirkózni a megrágatlan falatokkal! És hogyan próbálta eltüntetni az öklendezésének a nyomait, mintha szégyen lenne, bűn, amiért kikap! - Piton már kiabált. - Nem tudtam megnyugtatni! Nem tudtam elhitetni vele, hogy bármilyen szenvedésben volt része, már vége! Ha át akartam ölelni, ha meg akartam simogatni, lekucorodott, mint egy riadt madár, és csak a szeme esdekelt, hogy ne bántsák! Hát mit tettek vele?! - kiáltott fel. - Mivel érdemelte ki, hogy így meggyötörjék?! Black! Nem érdemel szerinted százszoros kínt az, aki ezt tette vele?!

Siriusnak megremegett az álla.

- Beleőrült a szenvedésbe? - kérdezte erőtlenül.

- Ne! - üvöltött fel Piton, és két kezével fogta be a fülét, hogy ne kelljen hallania ezt a szót.

Black kimeredt szemmel bólintott. Régóta ökölbe szorított kézzel hallgatta Pitont. Most megfordult és odalépett Elton cellájához. Menet közben rántotta elő a pálcáját, és hirtelen felkiáltott:

- Crucio!

Elton, aki eddig vigyorogva hallgatta a beszámolót, most ismét ordítva esett a földre. Ám a kínja most sem tartott sokáig, mert Lupin elkapta Sirius pálcát tartó kezét.

- Eszednél vagy? - rivallt rá a barátjára.

- Nem hallottad, miket mesélt Piton? - lihegett Black, mintha hosszan futott volna.

- De igen.

- Akkor meg?

- Nem önkényeskedhetünk - jelentette ki szemöldökét rosszallóan összevonva Lupin.

- Ez nem önkényeskedés - húzta össze a szemét Black.

- Hát mi egyéb lenne? - kérdezte Lupin.

- Bosszú - vágta rá Piton.

Lupin hol az egyik, hol a másik férfira nézett. Black és Piton úgy állt ott, mint a bosszú két sötét angyala, és úgy látszott, semmi sem tudja megmenteni Eltont. A halálfaló ezt maga is megérezhette, mert az egyik sarokba húzódott.

Ám Lupin nem hátrált meg.

- Bosszú - ismételte meg a szót. - És mire jó az? Talán visszaadja Mere-nek mindazt, amit elvettek tőle?

- Nem, de legalább ez a szemét megtapasztalhatja a saját bőrén a kegyetlenkedéseit - kiáltotta Black.

- Nem tudod visszaadni neki egymillió crucióval sem, amit ő művelt Mere-rel - mondta Lupin higgadtan, majd Pitonra nézett. - Igaz, Perselus?

- De legalább egy részét igen - mondta Piton. A szemében ismét felpislákolt az a könyörtelen, hideg lidércfény.

- Lehet - hagyta rá Lupin. - És? Mi haszna lenne Elton kínjából Mere-nek?

- Neki talán semmi - felelte izzó haraggal a hangjában Black. - De hátha másoknak.

- Másoknak? - csodálkozott rá Lupin.

- Ha látják, hogy az embertelenségeiket büntetés követi, legközelebb kétszer is meggondolják, hogy kegyetlenkednek-e.

- Ezt magad sem hiszed - csóválta meg a fejét Remus. - Te is tudod, ugyanúgy, mint én, hogy még inkább kegyetlenek lennének.

- Akkor legyünk azok mi is! - kiáltotta Sirius. - Előbb-utóbb majdcsak megtanulják, hol a helyük!

- Nem! - tiltakozott Lupin. - Az erőszak csak újabb erőszakot szül!

- Ez csak addig igaz, míg földbe nem döngöljük őket! - bokszolt a levegőbe Black. - Mi vagyunk az erősebbek.

- És ezt lefegyverzett foglyokon akarod megmutatni? - horkant fel Lupin.

- Mert ők mit tesznek? - vetette közbe Piton. - Mere-nek talán odaadták a pálcáját, és egyesével álltak ki ellene?

- Akkor tehát mi most hárman essünk neki a fegyvertelen Eltonnak? - szegezte nekik Lupin a kérdést.

- Ha te nem akarod, szállj ki - mondta Black, és kezével egy elhárító mozdulatot tett, mintegy elhessentve Remust az útból. - Akkor csak ketten leszünk.

Csakhogy Lupin nem állt félre. Ellenkezőleg: úgy állt, hogy minél jobban eltakarja ő is a cella ajtaját.

- Én Rendtag vagyok - mondta felemelt állal.

- Azok vagyunk mi is - mordult fel Black, ám Lupin folytatta:

- Azért álltam be a Rendbe, mert úgy éreztem, különbek vagyunk, mint a halálfalók.

- Különbek is vagyunk - vágta rá Piton.

- Én olyan világban akarok élni - mondta Remus, - ahol a védteleneket bántani szégyen. Ahol természetes, hogy a gyengéket óvni kell. Nem pedig egy olyan világban, ahol állandóan azt kell bizonygatni, hogy ki az erősebb, mert a gyengéket eltiporják.

- Ne papolj nekem, Lupin! - förmedt rá Piton.

- Ha most nekiestek egy fegyvertelen embernek - mondta csöndesen Lupin, - az az én szememben igenis szégyen. És számomra természetes, hogy óvnom kell nekem, akinek fegyverem van. Ha bennetek nem él ez a törvény - nézett végig a másik két férfin, - nem tudom, mi keresnivalótok van a Rendben. Vagy ha ez a természetes, akkor én nem vagyok erre a világra való. Akkor öljetek meg, mielőtt végeznétek Eltonnal.

A beálló csendet Tonks hangja törte meg:

- Akkor engem is öljetek meg. Nem fogok védekezni.

Piton és Black felbőszülten, támadásra készen állt Lupinnal és Tonksszal szemben. A feszültség akkora volt, hogy szinte szikrázott a levegő...

- Remus...! - ordított fel Black. - Remus! Te ostoba, szentimentális bolond!

És nem támadott.

Csak tehetetlenül toporgott.

Haragja lila ködén keresztül is érezte, hogy a barátja igazat szólt. Ám Lupin nem őt nézte, hanem Pitont. Pitont, aki nem szólt, nem is mozdult, de a szeméből lassan kihunyt az a hideg fény.

- Menj haza, Perselus! - mondta halkan Remus. - Mere-nek szüksége van rád.

Piton arcáról ettől a higgadt hangtól eltűnt a gyűlölet, helyét átvette a szenvedés, mint jó ideje állandóan. Válla kissé megereszkedett, ahogy némán megfordult.

- Úgy is van! - röhögött fel mögöttük Elton. - Eredj vissza ahhoz a féleszű szukádhoz! Bár nem hinném, hogy sok hasznát vennéd, mert alaposan lehasználtuk a kis kurvát!

Piton és Black úgy fordult vissza, mintha dróton rángatták volna őket, ám Lupin megelőzte őket.

- Memoria absum! - kiáltotta, és Elton fejéhez kapva tántorgott vissza a cella sötét mélyére.

A két dühös ember meglepődve nézett Lupinra.

- Na mi van, Remus? - kérdezte egy idő után Black. - Meggondoltad magad?

- Ajándékot adtam neki - mondta Lupin sötét arccal.

- Ajándékot? - vonta fel a szemöldökét Piton. - Én úgy látom, kínlódik.

- Ajándékot - erősködött Lupin. - Mere emlékeit.

- Mi van? - értetlenkedett Black.

- Úgy emlékszik vissza mindenre, mintha ő lenne Mere, és közben tudja, hogy valójában ő maga Elton - magyarázta Lupin.

- Úgy kínlódja végig Mere kínjait, hogy közben tudja, maga okozza ezt magának? - hitetlenkedett Piton.

- És még csak leállítani sem tudja - tette hozzá Remus.

- Ez igen! - bólintott elismerően Piton.

- Na és ki is itt a kegyetlen? - kérdezte Black kis gonosz félmosollyal.

- Csak azt kapja, amit adott - vonta meg a vállát Lupin, majd szemöldökét összehúzva hozzátette: - Én is csak ember vagyok...

*

- Professzor úr! Hová tűnt egész napra? - támadt Pitonnak Madam Pompfrey.

- Dolgom volt, Poppy - közölte a férfi higgadtan. - Ő hogy van? - intett a fejével a hálószoba felé.

- Változatlanul - felelte tömören a javasasszony. - Maga viszont csurom víz, meg fog fázni.

- Esik az eső - pislantott az ablak felé Piton, ahol bőszen tombolt a novemberi vihar. - És nem fázok meg.

- Dehogynem, ha azonnal nem öltözik át!

- Rendben van, átöltözöm - hátrált meg a nagy gyógyítani akarás előtt Piton, majd óvatosan benyitott a hálószobába.

Mere aludt. Összegömbölyödve feküdt az ágy szélén, álmában is igyekezve, hogy minél kisebb helyet foglaljon el a világból, és pihegve aludt.

Piton halkan keresztülment a hálószobán, bement a fürdőbe. Levetette átázott ruháit, és ha már ott volt, le is tusolt. Az eső hideg volt, jól esett a bőrének most a víz melege.

Persze a száraz ruhái a szobában voltak. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, egy szál törülközővel a dereka körül halkan ment a szekrénye felé.

Mere aludt. Vagy nem?

- Perselus...

Piton megdermedt.

- Perselus...

Piton reménykedve fordult meg.

- Mere?

- Perselus - mondta a nő, és a szemén látszott, hogy most nem csak úgy szólongatja, hanem látja is a férfit, a maga valójában.

- Drága egyetlenem - szakadt ki sóhajszerűen a férfiból.

- Azt hittem, elfeledtél... - mondta halkan a nő, és szeméből kicsordult az első könnycsepp.

Piton megremegett, majd azonnal az ágynál termett.

- Én? Téged? Soha! - suttogta, miközben a karjába zárta a remegő teremtést.

- Hát hol voltál eddig?

- Én? - ölelte szorosan magához a férfi Mere-t. - Itt voltam melletted.

- Igen? Lehet... - bújt Pitonhoz a nő. - Sötét volt eddig... Nagyon sötét... De nem tudom, hogy miért. Csak azt tudom, hogy féltem.

- Most is félsz?

- Melletted? Már nem. De ugye, nem mégy el?

- Nem - csókolt a nő hajába Piton. - Már megtettem, amit kellett.

- És mi volt az? - kérdezte Mere inkább álmosan, mint kíváncsian.

- Emlékeket adtam és vettem... - mondta Piton, és óvatosan átkarolta a nőt.

- Ezt majd egyszer elmagyarázod - motyogta Mere, és fejét a férfi vállára hajtva szinte azonnal álomba merült.

És Piton nem tudta, hogy az égnek adjon-e hálát, vagy Remus Lupinnak, de érezte, hogy ez az álom már a gyógyulást hozza.

*

Ahogy Piton megébredt, és észlelte, hogy tökéletesen egyedül van az ágyban, cseppet sem lepődött meg. Azon szintén nem ütközött meg, hogy a függönyöket a kora márciusi szél tépázta. Sőt, ha ezeken túl tudta tenni magát, már azon sem csodálkozott, hogy a sarkig tárt ablak előtt, a fotelben felhalmozott párnák és takarók alatt Mere ücsörgött, a párkányra támaszkodva és a csillagokat bámulva.

Lemondó sóhaj kíséretében kászálódott ki a kellemesen meleg ágyból, hogy az alaposan kiszellőztetett és áthűtött szobán át a nőhöz óvakodjon. Hosszú lépésnyi távolságból, egy ujjal simított végig Mere karján, hiszen az utóbbi hetekben nem egyszer sikerült halálra rémítenie kedvesét, ha túl hirtelen és főleg túl óvatlanul ébresztette.

- Meg fogsz fázni, már így is köhögsz - suttogta, ahogy bal kezét újból a nő vállára tette, és ott is hagyta, hogy érzékeltesse, nem tágít, amíg Mere vissza nem mászik az ágyba.

A nő, aki eddig csak a szeme sarkából pillantott rá, lassan fordult felé.

- Jó - suttogta, de nem úgy nézett ki, mint aki mozdulni kíván, és a hangsúly is inkább sejtetetett elutasítást, mint beleegyezést.

Perselus némán guggolt le a fotel mellé, hogy kezébe vegye Mere kezét, aki most is, mint oly sokszor csak pár hosszú pillanat után győzte meg magát, hogy nem kell azonnal elhúzódnia, ahogy megérintik.

- Más, ha látná, a világból is kifutna előle - mormolta a nő, ahogy egyik ujja hegyével finoman végigrajzolta a Sötét Jegyet, ami még a gyér világításban is tisztán kivehető volt a férfi sápadt bőrén, elérve, hogy a férfi finoman, de határozottan elhúzódjon.

- Persze ha lenne sansza a menekülésre - tette hozzá csendesen, amire Piton, bár nem mozdult a nő számára érzékelhetően, összevonta a szemöldökét. - Nem szokott leni. Ha a halálfalók egyszer valakit el akarnak kapni...

Piton érezte, ahogy egyre jobban elkomorodik az arca, de nem tudta eldönteni, tulajdonképpen mi az, ami nem tetszik abban, amit hall; a nő hangsúlya, vagy amit mond.

"Neked volt. Hisz itt vagy" - jegyezte meg magában a férfi.

- Nagyon sokan haltak meg ártatlanul. Akik nem ezt érdemelték volna - szólalt meg nagy sokára Mere a halknál is halkabban. - De egy mindenképp. És meg is kapta.

Piton kissé értetlenül vonta össze a szemöldökét. Nem hitte volna, hogy valaha is ilyennek fogja látni a nőt, de most, ahogy itt ült, kifejezetten furcsa, kegyetlen kis fény gyúlt a szemében, ám rákérdezni inkább nem kérdezett rá, ki lehetett az, aki megkapta, a megérdemelt halált.

Beszélt Mere anélkül is; halk hangon, de minden szót tisztán ejtve.

Ahogy lezuhanta azt a két lépcsőfokot, amely a szűk kis helység és a kinti folyosót kötötte egymástól, Mere érezte, hogy minden levegő kiszorul a tüdejéből, de hosszú pillanatokig meg se mozdult, hogy ez ellen tegyen valamit. A karjai, amivel az esést tompította, még mindig a mellkasa alatt tartotta, és a kezei is ugyanúgy ökölbe szorultak, bár érezte, hogy a jobbján fájdalmasan lüktet az egyik ujja, amely valószínűleg eltört. Valaki ráléphetett.

Csak amikor hallotta, hogy bevágódik mögötte az ajtó, és szinte teljesen elsötétült minden, mert annyira mocorogni, hogy levegőhöz jusson, és egy kissé kevésbé fájdalmasan feküdjön. Nem volt azonban könnyű dolga, akárhogy próbált fordulni, vagy pláne felülni, sajgott az egész teste, és egyik mozdulat kellemetlenebb volt, mint a másik. Végül feladta az egész reménytelen próbálkozást és fél arcát a hideg kőpadlónak nyomva csukta le a szemét.

Nem feküdhetett azonban sokáig nyugton, a nagy csendben furcsa nesz ütötte meg a fülét. Két pillanatra visszatartotta a lélegzetét is, hogy tisztábban halljon, így azonnal meg is bizonyosodott róla, hogy nincs egyedül. Megfeszülve figyelt egy darabig majd lassan, és a lehető leghalkabban suttogott bele a sötétbe, abba az irányba fordulva, ahonnan a zajt vélte hallani.

- Ki van ott? - kérdezte, és mivel a nesz megszűnt abban a minutumban, ahogy megszólalt, nem törődve azzal, mi mennyire fáj, megpróbált feltápászkodni.

"Állat. Valami állat" - meredt kétségbeesetten a sötétségbe, ahonnan ismét hallani vélte a furcsa, szaggatott neszezést.

A falnak támaszkodva hátrált egészen a helység azon sarkába, amelyet úgy ítélt, a legmesszebb van bármitől, ami rá leselkedhetett, és minden bizonnyal már rég megérezte a szagát. Ijedten nézett le hirtelen, és annak ellenére, hogy nem láthatott egy foltot se magából, még jegesebb rémület töltötte el. Vérzik. Remegő kézzel nyúlt először a felszakadt ajkához, majd ahhoz ami a szoknyájából maradt, hogy a lábain végigcsordogáló vért törölje le. Mintha számítana.

Reszketve simult egyre jobban a falhoz, kissé maga elé tartott kezekkel, remélve, hogy valamennyire meg fogja tudni védeni magát, ha a bestia ráugrik.

"Lehet, hogy hetek óta van itt... Már biztos megőrült. Nem fogok bírni vele" - cikáztak a fejében a gondolatok, és bár észre sem vette, ezzel párhuzamosan ismét eleredtek a könnyei.

"Ne. Ne itt. Ne így" - könyörgött magában, miközben egy új ötlettől vezérelve elindult arra, amerre az ajtót sejtette. Nem érdekelte, hány halálfaló van odakinn, és hogy mit művelhetnek még vele, csak vigyék ki innen. Azonnal. Lassan, araszolva haladt, és ahogy megérezte, hogy a háta mögött a köveket felváltja a durva faajtó, olyan erővel kezdett rajta dörömbölni, hogy azon sem csodálkozott volna, ha az egyszer csak beszakad.

Ám semmi ilyesmi nem történt. Ehelyett a túlsó falnál megmozdult, amit a rettegés hatalmas acsarkodó fenevadnak láttatott vele, és fenyegető, magas hangon nyüszített fel, elérve, hogy Mere immár az utolsó erejét is az ütésekbe adva kezdjen dörömbölni.

Az egész egy pillanat műve volt.

Az ajtó kinyílt, és bár hatalmas sötét alak állta el, a fenyegető sziluett mellett fény vetült arra a pontra, ahol eddig leendő gyilkosát sejtette, és Mere elszörnyedve látta, hogy szó sincs semmiféle állatról. Egészen a fal tövében egy nő feküdt. Alig takarta némi ruha, így még teljesen kivehető volt a seb, amely az oldalán szinte a csípőjétől a bordák vonaláig húzódott. Szemmel láthatóan haldoklott, és ami eddig állati morgásnak tetszett, így fényben teljesen felismerhetően halálhörgés volt.

Nem sok ideje volt azonban, hogy nézelődjön, még szinte fel sem fogta, amit lát, amikor hatalmas rántást érzett a tarkóján, és ezzel párhuzamosan mintha tüzet gyújtottak volna a fejbőrén.

- Talán nem volt elég még? - mordult rá a halálfaló, még hátrébb húzva a haját, hogy lábujjhegyre kelljen ágaskodnia, és valamennyire hátra is dőlnie, hogy valamelyest enyhítse a fájdalmat. - He? - adott nyomatékot a férfi a kérdésnek egy rántással, amelytől Mere majdnem leharapta a saját nyelvét.

"Nem... De... Én..." - vágtáztak a lehetséges és elvetendő válaszok a nő fejében, miközben a szeme sarkából ismét a szemben levő fal tövébe pillantott. Az ott fekvőt már nem zavarta semmi.

- Tudod, mit csinálunk az ilyen problémás kis ribancokkal, mint te? - rázott ismét egyet a fején a halálfaló, hogy Mere visszanézzen rá. - Addig ütjük, amíg eszméletén van. És hidd el, nagyon sokáig ébren lehet valakit tartani, ha úgy akarjuk. Sőt, ha még annál is jobban feldühít - rántott nagyot ismét Mere haján a férfi, ezúttal azonban a szoba belseje felé lódítva foglyát, - mint például ez itt - újabb rándítás, - aki mást se csinált - még egy, - csak napokig vinnyogott - újabb, - mint valami kibaszott kóbor kutya - lökte térdre a haldokló lány mellé a nőt, szinte belenyomva a fejét a borzalmas sebbe, - még sokkal-sokkal rosszabbul is járhat!

Mere immár egész testében remegve meredt az előtte fekvő szerencsétlenre, egyik kezével próbálva szabadulni a halálfaló kezéből, a másikkal pedig maga előtt támaszkodva, nehogy a következő lökéssel belefejeljen a falba, vagy a lányba.

- Jobban teszed, ha ehhez tartod magad, ringyó - hajolt le egészen Mere füle mellé a férfi, teljesen észrevétlenül hagyva, hogy a nő már nem a lányt figyeli, aki megérezve, hogy valakik a közelében vannak, megpróbál elfordulni a fal felé. És nagyon rosszul tette.

Nem kellett túl sokat hezitálnia, ahogy a lány lefordult a késről, amit valószínűleg valamelyik halálfaló hagyhatott mellette, vagy még inkább benne, döntött. Annak ellenére, hogy a negyedik a térdei közé furakodó halálfalónál feladta a küzdelmet, és nem harapott vagy karmolt többet, most ismét feléledt benne, hogy nem fogja magát hagyni, hogy harcolni fog, amíg meg bírja emelni a karját, és hogy véget vet ennek az egésznek, ha addig él is.

- És ne... - folytatta volna tovább a férfi, de az utolsó szavai fájdalmas hörgésben végződtek.

Újabb egy pillanat szükségeltetett a sorsfordításhoz. Mere az eddig földön támasztott bal kezébe kapta a kést, s ezzel szinte egy időben felegyenesedett, hogy félig a halálfaló felé fordulva olyan erővel és olyan magasan döfje belé a pengét, amennyire csak bírta. Ha csak két centiméterrel céloz lejjebb, a férfi túlélhette volna a támadást, ahhoz nem lett volna elég ereje Mere-nek, hogy a mellcsontját is átszúrja a késsel, de így, hogy a fém egyenesen a légcsövébe fúródott, már a társuk kiáltására besiető halálfalók sem segíthettek rajta. Mire a teste földet ért, és a félig nyitva hagyott ajtóban megjelent az első társa, már halott volt.

Mere lassan hajtotta le a fejét, ahogy az első könnycsepp végiggördült az arcán. Észre sem vette, de ahogy mesélt, egyre szorosabban és szorosabban markolta a fotel karfáját, szinte felhasítva körmeivel a szövetet, amely borította.

Piton kissé esetlenül nézte a nőt, nem tudta, mit mondjon, vagy egyáltalán kellene-e - szabadna-e - mondania bármit is most. Végül látva, hogy Mere egyre keservesebben kezd sírni, előre-hátra hintázva ültében, úgy döntött, nem hagyja a dolgot szó nélkül, és megtette, amiért eredetileg kelt fel: felállította a nőt, és lassan, de határozottan az ágy felé kormányozta - és ezúttal sikerrel is járt.

Hajnalodott már, mire Mere nagy nehezen elaludt, egyik kezével görcsösen a párnájába, másikkal Perselus kezébe kapaszkodva. Órákon át sírdogált, hol szinte fuldokolva, hol épp csak könnyezve, mígnem teljesen kimerült, és hosszú idő óta először igazi, pihentető álomba zuhant.

Piton csak feküdt mellette csukott szemmel, zakatoló szívvel. Régen remélte már, hogy meg fog törni egyszer a jég, hogy vége lesz Mere egyhangú, szótlan búskomorságának, az öröme most mégis keserédes volt. Nem volt jó végighallgatni a nő történetét, azt figyelni pedig, hogy zokog mellette vigasztalhatatlanul, még kevésbé volt felemelő, de legalább változás állt be.

Holnaptól jobb lesz minden. Egy kicsit. Talán.

- vége -