A férjem jóképű, vonzó férfi. A modora megnyerő. Nem volt szüksége semmi másra, hogy meghódítson. Persze tréfából nem egyszer vádoltam meg azzal, hogy varázserejét vetette be! A férjem ugyanis varázsló, méghozzá nem is akármilyen! Auror, vagyis sötét mágusokra vadászik, és az aurorok közül is ő az egyik legjobb!

Az esküvőnk előtt nem sokkal tudtam meg az igazságot. Azelőtt arról sem tudtam, hogy léteznek igazi varázslók. Az egész olyan mesebelinek tűnt számomra. Más világ, más szokások… Mi tagadás, megrémültem, de a szerelmem átsegített a kezdeti nehézségeken. Bár sok mindent mai napig sem szoktam meg. Végtére is mugli vagyok! ám közös életünkbe éppen ezért nem sok varázsló szokást lehetett bevezetni. Sajnálom is a kedvesemet, hogy mekkora megalkuvásra kényszerült miattam, pedig ő ezt soha nem hánytorgatta fel. De én tudom. és nem is értem egészen, hogyan hajlandó rá. Végtére is tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok egy kimondott szépség sem, hogy legalább ezzel kompenzáljam, amit kénytelen nélkülözni miattam. Tucatarc, tucatalak. Az eszem miatt sem kapok Nobel-díjat. Szürke kisegér vagyok. ő mégis azt mondja, királynő vagyok a szemében. Nem tudom, miért. De legyen áldott a vaksága!

Fél éve házasodtunk össze. Gyermekünk még nincs. állásomat még nem adtam fel: titkárnő vagyok egy kis cégnél. Az én életem rendszeres. Reggel elrendezem magam, reggelit készítek, megyek a munkába. Délután bevásárlás, itthon háztartás, vacsorakészítés, tévénézés, alvás. Másnap kezdődik elölről.

Az ő élete változatos. Akkor megy, amikor nyomra akad. és sokszor addig marad el, míg nem sikerül a vadászata.

Sokszor mesél nekem a munkájáról. Persze a legtöbb dolgot nem értem, de a lényeget igen. Tudom, milyen nagyszerű, félelmetes vadász. Büszke vagyok rá!

Mostanában gondban van. Egy szörnyű alak bukkant fel. Nem tudják, milyen, mert aki találkozott vele, az nem érte meg, hogy mesélhessen róla. Annyit tudnak csak, hogy valószínűleg nem ember, mert nincs az az ember, nincs az a varázsló, aki ilyen borzalmas sebeket tudna ejteni az áldozatain. Inkább valami pokolból szabadult démon…

Furcsa volt, hogy én, a mugli álmomban láttam valamit, mielőtt először mesélt volna a démonról. Zavaros álomképek voltak, szűk sikátorok, sötétség, rohanás… Egy férfi rémült arca… Sikoltás… Csuromvizesen riadtam fel. Nehezen csillapodtam le. és másnap este a drága mesélt az ismeretlen borzalomról…

újra álmodtam. Más környezet volt, de a többi hasonló. Rohanás, sötétség… egy másik férfi arca… sikoltás… vér fröccsenése… Igen! Most már vért is láttam!

Aztán egyre sűrűbben. Kezdtem egyre tisztábban látni az áldozatokat. Sőt, azt is, hogy a démon hogyan végez velük. De a démont soha nem láttam… Nem tudtam, milyen…

Természetesen elmeséltem az álmaimat a kedvesemnek. Ugyanúgy csodálkozott, mint én, de ő sem tudott magyarázatot adni rá. Elmondta más auroroknak is. Próbáltak megvizsgálni, különböző bűbájokat bocsátottak rám, hátha közelebb kerülhetnek az ismeretlenhez. Mindenben készséges voltam, de hiába. Nem tudtam többet mondani nekik, mint amikor az álmaimat meséltem. A férjem igyekezett megóvni, de nem hagytam magam! Végre én, a mugli tehettem valami érte! értük…

úgy tűnt, valamit mégiscsak sikerült átadnom nekik. Talán nyomra bukkanhattak. A démon egyre célzatosabban ölte a varázslókat. Sejteni lehetett, hogy mi az igazi szándéka: az aurorokat akarja kiirtani.

Csapdát állítottak neki. Annyi, és olyan felkészültségű auror állt lesben, hogy ebből semmiféle démon nem szabadulhatott.

Tudtam a tervről. Hiszen az én látomásaimat használták fel hozzá. én természetesen nem lehettem ott. Házunkban vártam. Vártam a diadalittas férjemet. Hiszen győzniük kell!

Elszunnyadtam. álmomban láttam a csatát. Hiába volt az aprólékosan kidolgozott terv, a démon mintha tudott volna róla! és azt a vérengzést, amit művelt…! Bármennyire is igyekeztem felébredni ebből a rémálomból, nem sikerült… Sikoltás, vér, hörgés… és most láttam a démon szőrös, nem emberi karmokkal megtűzdelt karját, amint lecsap az áldozataira… A villámgyors mozdulatait… Nem tudtak védekezni ellene… A vér lassan betakart mindent, már nem láttam mást, csak vörös felleget…

Végre felriadtam! Hajnali kettő lesz… A kedvesem még sehol… Nem! Nem ülhetek itt tétlenül! Figyelmeztetnem kell!

Magamra kapok valamit, beülök az autóba és száguldok. Semmiféle közlekedési szabály nem érdekel most! Végre odaérek…Nem! Ez nem lehet igaz! Csak álom volt, nem lehet a valóság…! Leküzdöm lábam ólommerevségét, egyik hullától a másikig botorkálok. Ez nem ő, ez sem, hál'istennek ő sem… Meglátom. A szívverésem elakad. Levegőt sem merek venni, míg oda nem érek hozzá, és nem látom, hogy… él! ó, istenem! Szerencsére él! De milyen állapotban van! Alig merem megérinteni a vállát, hogy hanyatt fordítsam. Rám néz. Elmosolyodik.

- Elkaptuk… - motyogja.

- Elkaptátok? Hiszen rajtad kívül mindenkit megölt!

- én… megölöm… őt… - suttogja, és tőrét maradék erejével a szívembe döfi.

A fájdalom őrjítő. érzem, az utolsó pillanataimat élem. és még éppen látom, hogy emelkedik a karom, a szőrös karom, és a nem emberi karmaim lecsapnak a kedvesem torkára…

- vége -