- Hozzám jössz feleségül?

- Nem.

Csönd. Aztán újra megkérdezi, mintha nem jól értette volna:

- Hozzám jössz feleségül?

- Nem.

- Miért? - mély hangja határozottan a nagymacskák támadás előtti morgására emlékeztet.

- Jól tudod - felelem halkan. - Nem lehet.

- Dehogynem! - mordul fel. - Csak azt kell mondanod: igen!

- Azt mondom: nem!

Hallgat. Csak néz rám. Igyekszem nem belenézni a szemébe. Ismerem már, milyen az, amikor elragad a fekete örvény. Most nem akarom ezt.

Feldühödik, hogy hiába próbálja elkapni a tekintetem. Érzem a bőrömön a dühét. Most kell elillannom, villan át az agyamon, de már késő. Közelebb lép, én hátrébb. Hátam nekiütközik a falnak. Szemem oldalra rebben, de kitalálja a gondolatomat, karjával elzárja az utam. Másik kezével állam alá nyúl, felemeli a fejem.

- Nézz rám! - ugyanaz a halk, fenyegető morgás.

Nem akarom, de muszáj a szemébe néznem. Fekete a szeme. Teljesen fekete. Őrjítően fekete. Szédítően fekete. Mint az örvény. Elkap, lélegzetelállító mélységekbe húz. Még érzékelem, de már kezdek nem tudni magamról. Elmosódottan látom, hogy közelebb hajol hozzám, ajka hozzáér az ajkamhoz. Forró a szája. Szinte éget. Maradék öntudatommal kétségbeesetten próbálom magamhoz téríteni magam, de nincs könnyű dolgom.

Míg viaskodom magammal, átölel. Lágyan, finoman. Magához szorít gyöngéden. Ajka, mely eddig csak súrolta az enyémet, hozzám tapad. Szétfeszíti az enyémet, foga a fogamhoz koccan. Nyelve olyan érzéseket ébreszt bennem, amitől egész testemben megremegek. Kívánom a folytatást. Engedelmesen adom magam át neki. Megérzi, elengedi a tekintetem, és én becsukom a szemem...

A fekete örvény elhalványul. Öntudatom pislákoló maradványa új erőre kap. Elhúzódom tőle. Engem a félelem, őt a düh remegteti.

- De hát miért? - kérdi. - Nem igaz, hogy nem érzed ezt a tüzet?

- Engedj - rebegem.

- Nézz rám! - követeli. - Nézz a szemembe, és úgy mondd, hogy nem kellek neked!

Szinte az egész testem rázkódik a remegéstől, de összeszedem magam. Belenézek a szemébe, és mielőtt a sötét örvény lehúzna, gyorsan mondom:

- Nem kellesz nekem! - és már fordulok is el, fejtem le magamról a karjait. Úgy megdöbben, hogy enged kibontakoznom az öleléséből.

Nem nézek rá, felemelt fejjel, határozott léptekkel megyek ki a szobából. Míg a hátamat süti a tekintete, ügyelek is a pózra. Ám mihelyt kikerülők a látószögéből, hatalmas sóhajjal görnyedek össze. Rá kell támaszkodnom az ablakpárkányra, különben összerogyna alattam a térdem.

Szeretem. Jobban, mint az életemet. De nem lehet az enyém. Még nem. Majd csak ha elvégeztem a feladatomat...

A túsza vagyok. Apám adott neki két éve, biztosítéknak, hogy nem fog ellene támadni. Micsoda ostobaság! Apám túl gyenge volt, semhogy harcolhatott volna ellene, még örülhetett is, hogy egyáltalán életben maradt. Ami meg engem illet... Soha nem én voltam a kedvenc gyermeke. Igaz, fivérem nincs egy se, de nővérem kettő is. Mindkettő határozott, harcias. Én olyan vagyok, mint anyám volt. Apám engem nem becsült soha semmire. És mégis én lettem a túsz!

Megtanultam az eltelt két év alatt, hogy kiváló a kém-szervezete. Tisztában volt apám hátsó szándékaival, még a gondolataival is. És mégis elfogadott. Emlékszem a lakomára, mikor szóba kerültem. Megmutatták neki, hol ülök. Tekintete rajtam csak végigsöpört, asztaltársnőimre siklott. Aztán susogtak neki, és végre rám nézett. Szeme közönyös maradt, és ez a közöny engem annyira megalázott, hogy a vérem az arcomba szökkent. Nem bírtam látni a szemét, a tányéromra meredtem, és nem mertem letörölni a könnyeket, amik a szemembe gyűltek.

Az úton szerencsére nem kellett a szekereken zötykölődnöm, lovagolhattam. Nagylelkű volt már maga az is, hogy választhattam.

Szinte rögtön indulás után maga mellé hívatott. Hazai tájakon mentünk keresztül, kérdezősködött. Népem nyelvén szólt hozzám, először hallottam a mi nyelvünkön beszélni. Tudtam, hogy érti a szavunkat, de a tárgyalásokon nem használta a tudását. Persze, ő volt a győztes hódító, saját nyelvén beszélt, idegenek csak tolmácson keresztül szólhattak hozzá. Nem éltem a nagyvonalúságával én az ő nyelvén válaszoltam. Meglepődött, amikor először szólaltam meg így, de nem váltott. Továbbra is két nyelven beszélgettünk: ő az enyémen, én az övén.

Eleinte a tájat kérdezte, a vidék nevét, amin éppen keresztül haladtunk, az esetleg hozzá fűződő regéket, az emberek hagyományait, meséit. Nagyon sokat kérdezett, egész álló nap válaszolgattam. Még este is, amikor tábort ütöttünk, a vacsora alatt egyfolytában beszélgettünk. Elfáradtam. Még reggel is fáradt voltam, pedig ő újra faggatott. Eleinte még megpróbáltam aprólékosan válaszolgatni neki, de amikor először éreztem, hogy kiszárad a szám, kicsúszott belőlem a kérdés:

- Miért nem mesélsz te is a népedről?

Rám sem kellett néznie azokkal a vesékbe látó szemeivel, azonnal feleszméltem, hogy túlléptem a megengedett határt.

- Bocsáss meg, uram! - hajtottam le a fejem vérvörös arccal.

- Miért érdekel téged az én népem? - kérdezte. Mély hangjától az első pillanattól fogva lúdbőrözött a hátam. Most is. Még inkább zavarba jöttem tőle, ezért lehet, hogy nem azt válaszoltam, amit illendő lett volna.

- Hiszen köztetek kell ezután élnem - hebegtem. - Idegen vagyok.

Szótlanul nézett rám, én pedig újabb baklövésem után azt sem tudtam, élő vagyok-e, vagy holt.

- Igaz - bólintott egy idő után. - Nem árt megismerkedni azoknak a szokásaival, akik között ezután élni fogsz. Nos, mire vagy kíváncsi?

Meglepetten kaptam felé a fejem, de komolyan beszélt, csak a szeme sarkában bújt meg valami halvány mosolygás.

- Mindenre - bukott ki belőlem az újabb udvariatlanság. És ő mesélni kezdett. Az a nap az ő elbeszéléseivel telt el.

Harmadnap nem kéretett maga mellé. Szekéren kellett utaznom, díszes ruhában, felékszerezve. A nap még nem ért zenitjére, amikor megérkeztünk az egyik várába. Elől ment, fekete páncélban, teljes fegyverzetben, csak zászlóvivői és testőrsége egy része előzte meg. Gyalog mentem mögötte, úgy mutogattak körbe, mint valami különleges állatot. Én mögöttem a dúsan megrakott szekerek, alig bírtak szinte haladni az arany, ezüst, szőrmék, és egyéb kincsek súlya alatt. Tudtam, a győztes tér haza övéi közé, és muszáj megmutatnia, miért hullajtották a férfiak a vérüket, miért várja hiába oly sok asszony a férjét, fiát.

Megköpködtek volna, de testőrsége szorosan körbevett. Így is megdobáltak. Romlott zöldség, záptojások csúfították reggel még hibátlanul díszes öltözékemet. Csak mentem, nem néztem semmi mást, mint a lova farát, és egy arcizmom nem rezdült sem a felém záporozó tojások, sem a sértések miatt.

Városról városra játszottuk el ezt a színjátékot. Városai közel voltak egymáshoz, nem beszélgethettünk útközben. A vacsorákon pedig elöljárói kötötték le, és noha nekem is részt kellett vennem ezeken a lakomákon, egy szót sem szólhattam hozzá.

Végre elérkeztünk a fővárosába. A megalázó bevonulás után nem törődtek többé velem. Nyugodtan mászkálhattam akár a vár előtti városkában is, innentől már az ő foglya voltam, semmi több. Még jó kapcsolatom is kialakult nem egy árussal. Nekem tették félre a legszebb portékájukat, és nekem engedtek a legtöbbet az árból, pedig nagyon rosszul tudok alkudni. Kedveltem ezeket az egyszerű, de jó szándékú embereket.

Ő pedig továbbra is igényt tartott a társaságomra. Minden nap összeült főembereivel, meghallgatta, mi történt a birodalomban, és intézkedett, ha valahol fennakadás történt az élet mindennapos menetében. Már akkor felfigyeltem rá, hogy fiatal kora ellenére milyen bölcsen szervezte meg birodalma életét. Csodálatom akkor sem csökkent, amikor megtudtam, milyen segítséget kapott. Akkor is... ő szelektált a segítségben! A döntés mindig az övé volt!

Az első naptól ott kellett lennem a tanácskozásokon. Emberei kissé értetlenül néztek össze jelenlétem miatt, de nem volt szokás megkérdőjelezni az utasításait, ezért hamarosan napirendre tértek fölöttem. Magam sem tudtam, miért rendelt oda, de engedelmesen álltam a trónusához vezető lépcső alján, a bal keze felől, és együtt hallgattam meg vele a főembereit. És amikor hozzám fordult, el kellett mondanom a véleményemet.

Emlékszem az első alkalomra. Éppen azon vitatkozott két főembere, hogy egy adott partszakasznál a kikötőt bővítsék-e, vagy a hajóépítők terjeszkedjenek. Jó darabig öklére támasztotta az állát, úgy figyelte a vitát, majd hozzám fordult:

- Szerinted melyiknek van igaza?

Hirtelen minden tekintet felém fordult, és én éreztem, hogyan pirulok el. Még a hangom is remegett, amikor sietve válaszoltam:

- Nem tudom, uram.

Kérdőn vonta fel a szemöldökét. Szemmel láthatóan nem elégítette ki a válaszom, így hát gyorsan folytattam:

- Nem tudom, milyen állapotban van a meglévő kikötő, és hogy mennyi hajótok van. Azt sem tudom, mik a távolabbi terveid, kellenek-e hozzá újabb hajók. Hogyan tudhatnám akkor, hogy melyik emberednek van igaza?

Egy darabig csak nézett, aztán bólintott.

- Hát járj utána! - majd az embereihez fordult. - Adjatok meg az Úrnőnek minden tájékoztatást! - és kezével intett, hogy az aznapi kihallgatásnak vége. Ám a kikötők és a hajóépítők felügyelője korántsem tekintette lezártnak a dolgot.

- És a döntésed, Uram? - kérdezte az előbbi.

- Majd az Úrnő véleményének meghallgatása után - közölte kurtán. Hogy emberei erre még mindig nem mozdultak, összehúzta szemöldökét. Ez már elég hatásosnak bizonyult, mindenki kihátrált a teremből. Én szokásom szerint meghajtottam magam, majd indultam az oldalajtó felé, amely a női rezidenciák felé vezetett.

- Ne arra! - szólt utánam. Megfordultam. Afelé az ajtó felé intett, amerre emberei távoztak. Ismét meghajtottam magam, majd arra indultam. Az előcsarnokban már vártak a felügyelők. Bizalmatlanul méregettek, és nem titkolták megvetésüket. Tessék-lássék elmondták, hogy milyen a kikötő, a hajóépítő műhely, és az a partszakasz, ami a vita tárgya volt. Ezzel elintézettnek tekintették az ügyet, további kérdéseimre nem válaszoltak. Érzékeltették velem, hogy feleslegesnek tartanak. Bizonytalanul felvetettem, hogy szeretnék szét is nézni ezeken a helyeken, és néhány munkavezetővel beszélni, de erre már a felügyelők felháborodtak, és nyomatékosan megkértek, hogy a továbbiakban ne tartsam fel azokat, akik dolgoznak is. Így hát kénytelen voltam dolgom végezetlenül visszatérni a szobámba. Pergament és pennát vettem elő, hogy lejegyezzem, amire még emlékeztem a magyarázatokból. Nem volt sok. És főleg ahhoz volt nagyon kevés, hogy átlássam a dolgokat, és értelmes tanácsot tudjak adni. Éreztem, sok múlik azon, ha most megbukok. Nem kevés bátorság kellett hozzá, hogy felkerekedjek, és kihallgatást kérjek tőle. Ajtónállói először be sem akartak engedni, hiszen a szieszta ideje volt, de határozott fellépésemnek hála, mégis megnyitották előttem az addig keresztben álló dárdákat.

Két ágyasa társaságában fogadott. Selyem köntöse félig nyitva volt, látni engedte szőrös, boltozatos mellkasát, és mellkasán a tetoválást, Hamul jegyét. Tudtam, hogy ott lesz, mégis, az, hogy ő meg sem próbálta eltakarni, zavarba hozott. Lesütöttem a szemem, úgy álltam elé.

- Beszélj! - mondta.

Ismét meghajtottam a fejem.

- Uram - kezdtem, - nem tudom a parancsodat teljesíteni.

- Miért? - kérdezte összehúzott szemöldökkel.

- Embereid nem veszik jó néven, hogy beleokoskodom dolgaikba - válaszoltam. - A reggeli tanácskozás után mondtak ugyan pár szót, de ez volt minden, amiben számíthattam rájuk. Ez pedig kevés ahhoz, hogy tisztán láthassam a helyzetet.

- Miért, mit akarsz még? - kérdezte gúnyosan.

- Én csupán csöndes nyugalmat - feleltem halk hangon, lesütött szempilláim rejtekéből figyelve őt. - De ha már azt a parancsot adtad, hogy tájékozódjam, és adjak tanácsot neked, Uram, akkor például látnom kellene a hajóépítő műhelyt. Meg a kikötőt. És beszélnem kellene munkavezetőkkel, hogy melyik munkafolyamat milyen. Mekkora helyet és mennyi időt igényelnek.

- Ó, tehát mindent tudni akarsz! - simogatta meg fekete szakállát, talán, hogy gúnyos mosolyát eltakarja. De a hangját nem tudta eltakarni. Felemeltem a tekintetem.

- Nem akarok mindent tudni, csak azt, ami szükséges - hangom most is halk volt, szinte suttogásszerű, de határozott. - Ám ha sokallod buzgalmamat, visszavonulhatok.

- Sokallom? - kérdezte, és hangja még mindig gúnyos volt.- Nézd ezeket az asszonyokat - mutatott ágyasaira. - Ők beérik azokkal az ismeretekkel, amiket a férfiak adnak nekik.

- Amit kívánsz tőlük, ahhoz az, gondolom, éppen elég - feleltem.

- Tehát tőled többet kívánok - nem kérdezte, mondta.

- Tőlem csak mást kívánhatsz - válaszoltam határozottan, elfeledkezve helyzetemről.

Belenézett a szemembe. Ez volt az első alkalom, hogy szembe találtam magam a fekete örvénnyel. De nem ismertem, nem szerettem őt még annyira, és akarva-akaratlanul betolakodott látószögembe Hamul jegye. Némán vívtuk meg párbajunkat. Nem tudni, ki győzött volna, ha egyik ágyasa nem veri le véletlenül az egyik tálat. A díszes bronz tál nagy csörömpöléssel esett a földre, mi pedig mindketten oda kaptuk a tekintetünket. Az almák szertegurultak a földön, az ágyas pedig megszeppenten nézett urára. Ő egy pillanatig dühösen meredt a fiatal nőre, aztán ismét rám tekintett. Én azonban ekkor már újra lesütöttem a szemem, fejem kissé alázatosan meghajtottam.

- Jó! - hallottam ingerült hangját. - Intézkedem, hogy mindent megtudhass, amit csak akarsz!

- Köszönöm, Uram! - rebegtem, és főhajtás után távoztam. Éreztem a hátamban a pillantását.

Még aznap délután egy talpraesett deák keresett fel. Egy írás volt nála, az Ő írásával, hogy parancsára minden kérdésemre köteles válaszolni az, akit kérdezek, és mindent köteles megmutatni nekem az, akit felszólítok erre. Magamban mosolyogtam, mert ez a parancs igencsak túllépte a szükséges mértéket, és akármilyen célra is felhasználhattam volna, de azt is tudtam, hogy ha ezzel próbálkoznék, az azonnal a fülébe jutna, és megtorolná. Tehát csupán a szóban forgó ügyre korlátoztam frissen szerzett hatalmamat, ám azon belül alaposan kihasználtam. Nyolc napig egyfolytában dolgoztam, aztán megszólaltam a tanácskozáson, miután már mindenki mindent elmondott.

- Uram - szólítottam meg fejemet meghajtva. - Válaszolnék kérdésedre: szerintem mindkét felügyelődnek igaza van.

Kérdőn vonta fel a szemöldökét, miközben rám nézett, én azonban nem viszonoztam a pillantását. Pergameneket húztam elő.

- Itt vannak a jegyzeteim, hogy meglévő hajóid közül bizony nem egy alapos felújításra szorul, tehát kell a hajóépítőknek a hely. Ám ahogy ők egyre inkább helyrehozzák hajóidat, kell a kikötő is.

- De nem lehet egyszerre mindkettő! - fakadt ki a kikötők felügyelője.

- De igen - feleltem újabb pergameneket előhúzva. - Itt vannak a számítások, hogy milyen mértékben kell osztozkodnotok. És itt még pár számítás, hogy hogyan lehetne megnövelni a rendelkezésre álló helyet.

Egy darabig csak nézegette a tekercseket, amiket elébe raktam, aztán egy asztalért kiáltott. Amikor behozták, felállt trónusáról, lejött a lépcsőn, és kiterítette az asztalra az összes pergament. Órákon keresztül tette fel újabb és újabb kérdéseit. Még szerencse, hogy nemcsak nekem, hanem a felügyelőknek is. Így is kiszáradt a szám, elfáradtam a folyamatos koncentrálásban, hiszen a felügyelők meglehetősen rosszindulatúak voltak irányomban: mindketten azt hitték, ellenük beszélek. Végül Urunk megelégelte az elméletet, elindult a parthoz. Mi utána.

Már régen elmúlt dél, ebéd persze szóba sem került, pedig én izgalmamban nem reggeliztem, és előző este is csak csipegettem a vacsoránál. Mások is hiányolták az ebédet, de csak magukban, hangosan nem merték szóvá tenni. Urunk a parton is egyfolytában kérdéseket tett fel, a pergamenekre vázolt újításokat próbálta odaképzelni a majdani valóságos helyükre. Bár elsősorban szárazföldön voltak harcos nép, a tenger mellett éltek, tehát nem lehettek hajóik iránt sem közömbösek. Fontos volt hát a döntés, és fontos volt, hogy mindkét felügyelő megértse, mindkettőjük megkapja, amit akar. Urunk nem sajnálta sem a saját, sem az én időmet rászánni erre.

Végül - úgy látszik - sikerült. A palotába visszaérve már alig vártam, hogy visszavonulhassak a szobámba, de ő magával cipelt a saját rezidenciájába. Módszereimről faggatott, miket néztem meg, kikkel beszéltem, és főleg, hogy miért pont azt néztem meg, és miért pont azokkal beszéltem. Menet közben rángatta le magáról poros ruháit, és szórta szanaszét a padlón. Mire medencéjéhez ért, már csak egy ágyékkötő maradt rajta. Azt hittem, ennél meg is marad, mert az asztal fölé hajolt, és felkapott egy almát. De tévedtem. Egy mozdulattal szabadult meg az ágyékkötőtől, és még odavetett egy kérdést nekem, mielőtt beleharapva az almájába odaállt volna a mosdóhelyre. Ágyasai - úgy látszik, egyszerre mindig csak kettő állt rendelkezésére - máris öntötték rá a vizet, gyengéd kézzel illatos szappanokat dörzsöltek izmos testére.

Én zavarba jöttem. Nem válaszoltam. Hallgatásomra megfordult, mert addig háttal állt nekem, és újra feltette a kérdését. Éreztem, hogy ez is egy próba, úgyhogy erőt vettem magamon, megköszörültem a torkom és válaszoltam. Most az egyszer én kerestem a tekintetét, hogy ne kelljen mezítelen testét látnom, noha tudtam, ez veszélyes.

- Miért nem válaszoltál az előbb? - kérdezte.

- A sok beszédtől kiszáradt a szám, Uram - válaszoltam kissé rekedt hangon.

Eltolta magától ágyasait, az asztalkához lépett, és bort öntött az egyik pohárba, amit felém nyújtott.

- Tessék, igyál!

Megráztam a fejem.

- Köszönöm, nem kérem!

- Nem? - ismét összehúzta szemöldökét. Aztán egy gyönyörű fürt szőlőt emelt fel. - Akkor tessék, egyél!

- Köszönöm, semmit sem kérek! - ráztam meg ismét a fejem.

- Miért nem? - kérdezte. - Az én kezemből nem fogadsz el semmit?

- Nem, Uram - válaszoltam halkan, - csak még nem tisztálkodtam, addig pedig nem kívánok ételt venni magamhoz.

- Hát akkor gyere, tisztálkodj! - intett. Nem mozdultam, csak a szemét néztem továbbra is. És a fekete örvény elkezdett húzni.

- Gyere hát! - intett ismét hívón felém. Mély hangja szinte dorombolt, szeme örvénylett. Szédültem...

- Nem - hallottam a saját hangomat, és ez magamhoz térített. Az ő szeme összeszűkült, arca megrándult, mintha korbáccsal vágtam volna végig rajta.

- Félsz talán, hogy meglátom rajtad Orla jegyét? - hangja immáron élesen csendült.

Tehát tudja. Legbelül sejtettem valami hasonlót, nem lepődtem meg igazán.

- Láttál már olyat, nem? - az én hangom is hűvös volt.

- Láttam - válaszolt gőgösen. - Még teljes jegyet is.

Tehát azt is tudja, hogy az enyém nem teljes. Agyam hidegen működött, miközben megpróbáltam kideríteni, hogy ki lehetett az árulóm, de testem közben lázasan remegett. Itt van hát az első igazi megmérettetés!

- Hamul jegye rajtad is hiányos - sikerült megőriznem hangom hűvös jellegét. Még csak nem is remegett.

- Lehet, hogy túl sokat tudsz - az ő hangja fenyegető volt, ahogy fejét magasra emelve, gőgösen tekintett le rám.

- Mindig ezt vágod a fejemhez - válaszoltam nyugodtan. - Pedig ez a tudás logikus. Mindkettőnkön hiányos a jegy, hiszen fejedelmi család tagjai vagyunk. Mi nem válhatunk papokká, csak elkötelezettekké.

- Ezt úgy mondod, mintha a családod teljesen Orlához tartozna - gúnyolódott. - Pedig nővéreiden még hiányosan sincs az istennő jegye. Ők nem az elkötelezettjei. És rajtad még hiányosabb a jegy, mint más elkötelezetteken.

Kitől tudhatja? - ötlött fel bennem ismét a kérdés. De nem volt idő most ezen töprengeni.

- A te jeled is kevesebb, mint más kívülállókon - vágtam vissza.

- Honnan veszed? - most már nyíltan fenyegető lett. - Csak a beavatottak láthatták Hamul teljes jegyét! Mit keresett volna Orla szukája egy szertartáson?

- Megvannak a módszereink - feleltem hűvösen.

Két lépéssel termett előttem. Megragadta köntösömet, és egy rántással letépte rólam. Ágyasai felsikoltottak, ahogy meglátták a jegyet két keblem között. Neki csak hideg lett a tekintete. Megpróbálta megérinteni, de védelmi köröm eltaszította tőlem. Ám nem repült métereket, mint tette volna más, csak hátra tántorodott egy lépést.

- Tehát ezért! - mondta. - Mert boszorkány vagy, és nincs szükséged rá!

- Te pedig varázsló - nyugtáztam én is az új ismeretet. - Ezért nem kell neked Hamul teljes védelme!

Egy darabig szótlanul méregettük egymást, aztán ő elfordult. Visszament a mosdóhelyre.

- Vizet! - förmedt a lányokra, akik bénultan álltak az események hatására. Ingerült hangjára rémülten kapták össze magukat. Langyos vízzel öblítették le uruk testéről a szappant. Megrázta a fejét, hosszú, fekete hajából sűrűn permetezett a víz mindenfelé.

Belépett a medencéjébe, és azonnal a delfint ábrázoló szoborhoz siklott, amely szájából köpte a vizet. Nem nézett rám, miközben kérdezte.

- Apád tudja, hogy Orla híve vagy?

A kérdésből láttam, hogy nem egyhamar enged távozni. Mivel öltözékemet amúgy is letépte rólam, én is odamentem a mosdóhelyhez. Az ágyasok úgy húzódtak félre tőlem, mintha pestises lennék, engem nem szolgáltak ki. Nem jöttem zavarba, magam mosdottam le. Utána megittam a pohár bort, és felkaptam azt a bizonyos szép fürt szőlőt, és kényelmesen falatozva ereszkedtem a medence vizébe. Egész idő alatt éreztem magamon a tekintetét, de nem sürgetett a válasszal.

Odaértem mellé. Leültem a delfin másik oldalára.

- Nem tudja - mondtam végre. - Ő nem hitt soha semmiféle istenben, csak önmagában.

- Akkor nehezen viselhette el a vereséget - jegyezte meg ironikusan.

- Még annál is nehezebben - bólintottam. - Gondolom, nem én leszek az első, akitől hallod: fejek hullottak akkor, hogy ne önmagát kelljen hibáztatnia.

Nem fordítottam felé a fejem, de láttam a szemem sarkából az arcán átsuhanó kegyetlen mosolyt. Igen, nem én voltam az első hírforrása.

- Akkor csupán a véletlen műve, hogy mégis téged adott túszul? - kérdezte.

- Mit mondtak a kémeid? - kérdeztem vissza.

- A kérdéseimre választ szoktam kapni - nézett rám dölyfösen.

- Én is - néztem rá magam is. Tekintetünk felszikrázott, de kis félmosollyal folytattam: - Ám te kérdeztél előbb, úgyhogy a választ is te hallod előbb.

Határozottan meglepődött, pedig igyekezett eltitkolni.

- Ha Orlához fűződő viszonyomat nézzük - kezdtem bele, - véletlen, hogy rám esett a választása. Ha azonban azt, hogy engem soha nem kedvelt, akkor ehhez a véletlennek semmi köze. Egyszerűen örült, hogy eltávolíthat a közeléből, és roppant ravasznak érezte magát, hogy olyan túszt ad neked, aki neki nem jelent visszatartó erőt. És mit jelentettek a kémeid? - ismételtem meg a kérdésemet ártatlan arcot vágva.

- Tudtam, hogy nem kedvel - válaszolt vontatottan. - Azt is sikerült megtudnom, hogy Orla híve vagy. De arra nem sikerült rájönnünk, hogy a két tény között van-e összefüggés. Ezek szerint ugyan nincs, ám apád mégsem választhatott volna rosszabbul.

- Az attól függ - kaptam be az utolsó szem szőlőt. Kicsit tétován néztem szét, mit tegyek a csumával, de ő kivette a kezemből, és kihajította. Természetesen az egyik ágyasa azonnal eltakarította. Nekem nem tette volna meg. - Attól függ - folytattam. - Ha azt nézzük, hogy ezzel sikerült végképp maga ellen haragítania téged, valóban nem választhatott volna rosszabbul. Ám ha azt, hogy időt nyert velem, akkor ez neki is szerencsés választás volt.

- Időt, míg tisztába nem jövök veled? - kérdezte, miközben vizet locsolt a saját mellkasára. - Ez nem volt olyan túl sok idő. Mióta vagy itt? Egy hónapja? Kettő? Ez kevés, hogy egy ellentámadást megszervezzen.

- Apám bolond, de nem ostoba - feleltem. - Nem fog ellened támadni, mert tudja, hogy abba belebukna. De megmentheti tekintélyének maradékát saját hívei előtt. Nagylelkű megadási feltételeket diktáltál, ettől ő még lehet úr a saját szemétdombján.

- Lehet - bólintott. - Csak fizesse a sarcot.

- Fizetni fogja - mondtam. - Nem kockáztat. De ezt ő nemigen fogja megérezni. Majd a kisemberek.

- Ez mindig, mindenhol így van - állapította meg közömbösen.

- Természetesen. De ezzel nem teszed magad népszerűvé a köznép között. És a sógorom, idősebbik nővérem férje bolond is, és ostoba is.

- Úgy érted, ő fog rám támadni? - nézett rám.

- Ne mondd, hogy újságot mondok neked ezzel - feleltem. - Apám csak addig élhet, míg a sógorom úgy nem gondolja, hogy a nép már eléggé gyűlöl téged. Ezért kapott időt általam az apám. A saját életéhez. Viszont az rajtunk múlik, hogy mennyi lesz ez az idő.

- Rajtunk? - emelte fel a szemöldökét. - Talán rajtam!

Nem válaszoltam, csak mosolyogva kisiklottam a lépcsőhöz.

- Nem mondtam, hogy távozhatsz! - csattant fel mögöttem.

- Hát akkor itt az ideje, hogy mondd! - feleltem vissza sem nézve. Felkaptam egy selyem köntöst, amit ő szokott magára ölteni fürdés után. Jócskán nagy volt rám, de ez most nem érdekelt. Összehúztam magamon, aztán meghajoltam.

- Öröm számomra, Uram, hogy rendelkezésedre állhattam - mondtam, és otthagytam. Nem kellett a fejemet oldalra fordítanom, hogy tudjam, ajkán összeesküvő kis mosollyal tekint utánam.

És onnantól kettős játékot játszottunk. Mások előtt továbbra is a túsza voltam, bár el kellett ismerni, igen nagy kegyben álló túsz, négyszemközt azonban ellenfelek, akik egyfolytában birkóznak egymással. Ellenfelek, és nem ellenségek. Birkóztunk, és nem öldököltünk. Pedig minden okunk meg lett volna rá. Orla az élet, Hamul a halál istene. Én Orla, ő Hamul híve volt. Ráadásul más-más nép gyermekei voltunk, olyan népeké, akik eddig ölték egymást, és mindketten tudtuk, további öldöklésre készülnek. Ám ő is, én is túl néztünk népünkön. Mi tudtunk valamit, amit mások nem. Ez a közös titok tett minket társakká minden ellentétünk dacára.

Két év telt el. Két, kemény munkával eltöltött év. A birodalom zökkenőmentes mindennapjainak irányítása mellett titokban készülni kellett a háborúra, és cselt cselre szőni, hogy megpróbáljuk elkerülni azt. Nem sikerült...

Sógorom szövetséget kötött a nomádokkal. Ez nem kis teljesítmény volt tőle, mert a fejedelmi korona ekkor még apám homlokát díszítette, és a nomádok rendkívül sokat adnak az ilyesmire. Sógorom mégis leküzdötte az akadályt. Sok támogatója akadt szülőhazámban - és a birodalomban, ahol az én Uram ült a trónuson...

Két év múltán meghalt apám. Hirtelen halálát sok mindennel magyarázták, de a bennfentesek tisztában voltak azzal: sógorom mérgeztette meg, az új fejedelem.

Nem szerettem apámat, mégis megsirattam, hiszen az apám volt, és megsirattam, mert tudtam, halála több bajt hoz, mint élete hozott valaha is. De még meg sem gyászolhattam tisztességesen, amikor futár jött: sógorom, a fejedelmem haza rendelt, férjhez kellett mennem az egyik nomád törzsfőnököcske fiához, ezzel is erősítve a szövetséget. Nomeg hogy elválasszon Uramtól... Helyettem saját kislányát ajánlotta fel túszul. A kislány tíz éves, és születése óta beteges. Sógorom annyira sem tartja, mint valaha apám engem.

Az ajánlat diplomáciai értelemben előnyös, előnyösebb, mint a régi felállás. Én az új helyzetben egy szinttel lejjebb léptem, már csak a jelenlegi fejedelem sógornője vagyok, nem a lánya, és a felajánlott túsz egy szinttel felettem áll. El kellett ismernünk, sógorom nagyon finom hálót szőtt! Vagy ami még valószínűbb, ezúttal megfelelő tanácsadókkal vette körül magát. Uram így csak abban az esetben tarthat vissza, ha feleségül kér. Ezzel azonban kétévi munkánk veszne kárba. Két éve dolgozunk azon, hogy én legyek a konfliktus középpontja, nem maradhatok...

Ezt ő is tudja. Ugyanúgy, mint én. De félt, és ezért nem akar elengedni. A követek már egy álló hete zabálnak a palotában az ő kontójára, kis unokahúgom már kezd megbarátkozni új környezetével - jót tesz neki a tengeri levegő! -, és mi még mindig birkózunk egymással.

Mindez villámként cikázik át az agyamon. Ó, hiszen nekem is könnyebb lenne, ha maradhatnék, mennyivel könnyebb! Miért is kért meg? Hiszen megbeszéltük, hogy ezzel nem búsítjuk egymást... Mély levegőt veszek, és ellököm magam az ablakpárkánytól. Egyenes derékkal indulok el a követek felé. Hallom a hátam mögött Uram lépteit, de tudom, már nem tud utolérni, csak ha futna. De nem fog futni.

A delegáció tagjai kényelmesen heverésznek a vendég-terem kerevetein. Szó se róla, Uram tudja, hogyan kell megédesíteni vendégei napjait. Jöttömre hevesen igyekeznek feltápászkodni, és térdet hajtani előttem. A követ előttem térdepel le. Megengedem, hogy megcsókolja a kezemet.

- A birodalom Ura engedélyt adott a távozásomra - mondom neki. - Holnap indulhatunk.

- Értettem, hercegnő - hajt fejet a követ, nem egészen alázatosságból, hanem hogy ne lássam, bosszankodik, mert el kell hagynia a jólétet.

- Készüljetek! - nézek végig a lehajtott fejeken. - Korán reggel lesz az indulás!

Azzal otthagyom őket. Kifelé jöttömben kis híján beleszaladok Uramba. Tudom, minden szót hallott, elárulja a szeme. Nem nehezítem meg magamnak a búcsúzást, némán megyek el mellette...