Két éve jöttem végig ugyanezen az úton. Ó, mennyire szorongtam akkor, pedig nyugodt életbe meneteltem, és mennyire nyugodt vagyok most, mikor vihar közeledik felém! Orla és Hamul adja, hogy szembe tudjak szállni a viharral! Orla és Hamul adja! És Mesme, a Teremtő...

Tovább tart az út, mint idefelé, mintha a követség tagjainak nem akaródzna hazatérnie. Még tovább tartana, de én nem engedem. Sürget a tennivaló, és vágyom vissza Uramhoz. Az utolsó napokban meghajtom hát őket, hogy igyekezzenek. Nem mernek velem ellenkezni. Hercegnő vagyok.

Hála Uramnak, tudom, hogy csak idősebbik nővéremmel találkozhatok. Ifjabbik nővérem a hegyekben él, állítólag gyönge egészsége miatt, valójában száműzetésben. Apám halálát nem sokkal követte az ő férjének halála, fia pedig, aki szerencsétlenségére hamarabb merészelt megszületni, mint idősebbik nővérem fia, sajnálatos balesetben megnyomorodott a jobb kezére. Nyomorék soha nem kerülhet népem trónusára...

Szívemben szánalom él a gyermek és az anyja iránt, bár ők alighanem nem kérnének belőle. Soha nem dúlt köztünk a rokoni szeretet.

Idősebbik nővérem is hűvösen fogad. Látszik rajta, hogy a két év alatt egyszer sem vesztegette arra az idejét, hogy rám gondoljon. Most sem tette volna, ha férje nem szemel ki politikai sakkjátszmája egyik bábujának. Sógorom úgy mér végig, mint a lovat szokás a vásárokon. Bár mindegy, milyen a külsőm, rangom elég, hogy el lehessen adni.

- Szívem örvend, hogy végre itthon láthatunk! - mondja. Ajkát mosolyra húzza, de még soha nem láttam embert ilyen hideg szemmel mosolyogni.

- Uram - hajlok meg előtte, - nekem is öröm, hogy újra láthatlak téged és nővéremet!

- Az egyetlen, amely elbúsít - folytatja, - hogy ezért leányomtól voltam kénytelen megválni!

- Nagyon kegyes vagy hozzám, uram - hajlok meg ismét. - Túlságosan is kegyes! Ekkora áldozatot én meg sem érdemlek!

- Az áldozat valóban fájdalmas - mondja, és szemében nyoma sincs semmiféle fájdalomnak. - Ám leányom még nem tudja országunkat akként szolgálni, ahogy azt tőled várjuk!

- Milyen szolgálatról lenne szó, uram? - kérdezem tiszteletteljes kíváncsisággal, noha tökéletesen tisztában vagyok mondanivalójával.

Egy kis hatásszünetet tart, gondolom, hogy engem puhítson. Ha akarnék, sem tudnék kedvében járni, de nem is akarok beijedtnek látszani. Ahogy ott állok előtte, tiszteletteljesnek és nyugodtnak látszom. Belül mást érzek. Erővel fojtom el e pökhendi kis mitugrász iránt érzett haragomat. Még nincs itt az ideje, hogy megleckéztessem. Még nincs.

Feldühíti, hogy nem ijedek meg. Végre megszólal.

- Érdekünk, hogy jóban legyünk nomád szomszédainkkal - csak a szavak diplomatikusak, ő maga nem, ahogy mondja, szinte köpi őket. - Nemrégiben sikerült velük örök barátsági szerződést kötnünk. Ám ezt a szerződést meg is kell pecsételni, hogy igazán megszeghetetlen legyen!

Újabb szünetet tart, ám én most sem szólalok meg. Kénytelen folytatni a monológját.

- Tudhatod, hogy ilyen esetekben az uralkodó családok között házasságot szoktak kötni. Mindkét részről nagyra tartott személyek hozzák meg ezt a szolgálatot, hogy fontos legyen mindenkinek a béke betartása. Mert ez szolgálat, legalább is eleinte, amíg az érintett felek között meg nem születik a szerelem. De ha ez mégsem következne be - válik a hangja kenetteljessé, - akkor is ott van a vigasztaló tudat, hogy az illető a kötelességét teljesíti népe iránt! Mert nekünk, az uralkodónak és családunknak kötelességeink vannak népünk iránt! Csak az alacsony sorban állók látják úgy, hogy életünk gondtalan, de ez fájdalom, nem így van!

Gondosan ügyelek rá, hogy tekintetem még csak véletlenül se tévedjen nővérem arcára, a szemem sarkából azonban így is látom, miként ül ki rá az undorral elegy félelem. Gondolom, nem először hallhatott ilyen és ehhez hasonló fellengzős szózatot férjétől, és közben tudja, miket művel a valóságban. Sógorom nem csak bolond és ostoba, hanem őrült is, kegyetlen, vérszomjas alak, aki imádja a vért és a kínt. Mióta ő lett a fejedelem, nővérem, aki csupán eszköz volt az áhított cél eléréséhez, felesleges nyűggé vált, és élete innentől egy percre sem volt biztonságban. Vajon neki is kenetteljesen papolni fog, mielőtt megöli? Kedve biztos lenne hozzá, ám alkalma nem nagyon kínálkozhat rá, hiszen késsel nem ölheti meg asszonyát, csak lassú mérget használhat...

Miközben ezek villannak át agyamon, sógorom elérkezettnek látja az időt, hogy közölje velem a lényeget.

- Tehát úgy egyeztünk meg a kánnal, hogy az unokaöccse és te fogod megpecsételni népeink közötti megállapodásunkat! - A kenetteljes pátosz most sem hiányzik a hangjából.

Meghajtom magam.

- Ó, uram, micsoda kitüntetés! - mondom. - Nem is tudom, mivel érdemeltem ki ezt a kegyet!

Látom az arcán, hogy ellenkezést várt. Megdöbben, ömlengésemet hallván. Végül erőt vesz magán, száját kényszeredett mosolyra húzza.

- Nagyszerű! - préseli ki magából. - Látom, hogy a távol töltött idő nem ölte ki belőled a néped iránt érzett kötelességtudásod!

- Nem, uram! - feleltem. - Mindig tudtam, hogy mivel tartozom népemnek. Ám...

- Ám? - csap le mohón befejezetlen mondatomra.

- Ám nem hiszem, uram, hogy én lennék a megfelelő erre a megtiszteltetésre!

- Szerénységed dicséretre méltó - csillan fel a szeme, - de felesleges!

- Hidd el, uram, ez részemről nem felesleges szerénykedés! - válaszolom látszólag pánikba esve.

- Annak eldöntése, hogy ki megfelelő erre a feladatra, és ki nem, az a mi dolgunk! - jelenti ki megfellebbezhetetlenül. Kezdi magát ismét elemében érezni.

- Kétségtelen - felelem, - de...

- De? - vonja fel a szemöldökét. - Talán vitatni merészeled döntéseinket?

- Dehogy merészelem, uram! - felelem rémületet színlelve. - De...

- De? - vág a szavamba dühösen. Ám tudom, hogy ő is csak színlel, ellenkezésem nagyon is megfelel terveinek. - De? Úgy látom, kedves sógornőm, hogy a birodalomban töltött idő mégiscsak megártott neked! Hangzatos szavaid ellenére mégiscsak kihalt belőled a kötelességtudat! Mondjuk, ha csak a fele igaz a mendemondáknak, ez szinte várható is volt.

- Miféle mendemondáknak? - kérdezem.

- Azt rebesgetik, hogy a birodalom urának szeretője lettél! - vágja a szemembe. Dühöm ezúttal valódi.

- Nem igaz!

- Nem? - gúnyolódik dühömön. - Ó! Milyen vehemensen tiltakozol! Lehet, hogy mégiscsak van a mendemondáknak alapjuk? Azt is mondták, hogy hozzá akarsz menni a Nagyúrhoz!

- Nem igaz! - kiáltom újra. Sógorom ajkát szennyes mosoly torzítja el.

- Örök mondás: nem zörög a haraszt... De hiába álmodoztál, a Nagyúr nem kérte meg a kezedet! Csak az ágyába engedett, de arra már nem tart méltónak, hogy megossza veled a trónusát is!

Felötlik bennem a kép, milyen dühös és egyben fájdalmas arcot vágott Uram, mikor visszautasítottam... Talán ez ad erőt, hogy hallgassak.

- Pedig - folytatja - ha belegondolok, már ez is nagy sértés! Fejedelmi család tagját követeli túsznak állítólag, de valójában azért, hogy megrontsa, elvegye az ártatlanságát! Milyen érzés volt, mikor eldobott magától? - tolja képét az arcomba, kéjesen gyönyörködve általa képzelt szenvedésemben. - Mikor elengedett maga mellől, és te egy cafka szintjére süllyedtél? Egy rongy lettél, semmi több! Fejedelmi rangod sem óvott meg a csábítástól! Azt mondják, a szeme különösen veszélyes... Azzal szédített el téged? Annak nem tudtál ellenállni?

Hallgatok. Csak nézek a szemébe megvetően. Látja, hogy nem tud megalázni, taktikát vált.

- De ne aggódj! - jelenti ki ismét kenetteljes hangot megütve. - Nem azért vagy családunk tagja, hogy egy szó nélkül tűrjük el megaláztatásod! Nagyon téved a Nagyúr, ha azt hiszi, szó nélkül tűrjük el rémtetteit! Már nem vagyunk olyan gyengék, mint két éve. No és a többi ország! - szabályszerűen eltorzult az arca, ahogy kéjesen fröcsögve ábrándozik. - Ők sem fogják ölbe tett kézzel várni, hogy az ő túszaik is hasonló sorsra jussanak. És még sarcot is követel a gaz csábító! Ha pedig mindnyájan összefogunk, neki vége! Új fejezet fog nyílni népünk történelmében! Innentől nem mi leszünk a megvetett, lenézett vesztesek! Mi fogjuk diktálni a feltételeket! Mi leszünk az urak! Ne aggódj! - fordul hirtelen felém. - Senki nem fog téged megvetni! Csak mondj el mindent szépen!

- Nem csábított el... - mondom neki nyugodtan.

- Hanem? - húzza össze a szemöldökét haragosan. - Magad dobtak oda magadat, lotyó?

- ... hanem Orla elkötelezettje vagyok - fejezem be.

Elsápad a dühtől.

- Mi vagy? - kérdezi rekedten.

- Orla követője. Hamarosan a papnője - felelem nyugodtan. - Bocsáss meg, uram, nem tudtam terveidről, ezért mertem magam felajánlani Orlának!

- Hazudsz! - suttogja.

- Már rajtam van a jegy - hajtom le a fejem.

- Hazudsz! - ezt már ordítja. Dühösen tekintget ide-oda. Végül pillantása a nővéremre esik. - Nézd meg! - üvölt rá. - Nézd már meg, te tehén!

Nővérem idegesen pattan fel. Megpróbál méltóságteljesen viselkedni, de gyönge kísérlete elhamvad sógorom dühös tekintetétől. Odasiet hát hozzám, és kissé széttárja öltözékemet. Ennyi elég is.

- Rajta van a jegy - fordul férjéhez.

Sógorom eszelősen rántja elő tőrét, és esik az egyik ajtónállónak. A szerencsétlen nem mer védekezni, csak a karját emeli meg kissé, mikor a tőr a nyakába fúródik. Elejti dárdáját, nyakából széles sugárban lüktet a vér, ahogy lassan összerogy. Ám sógorom nem éri be ennyivel, újabb és újabb döfésekkel sújtja a haldoklót. Ha nem döfi, akkor belerúg. Végül egy mozdulattal vágja el fültől fülig a szerencsétlen torkát. Szabad kezével belenyúl az áldozat sebébe, aztán lenyalja a kezéről a vért. Kéjesen cuppogva, tőrét hangosan szimatolva fordul felénk. Tekintete olyan, mint egy eszelősé. Nővérem rémülten ragadja meg a kezem.

- Gyere! - kiáltja, majd rohanunk kifelé, ahogy a lábunk bírja. Hátra tekintve látom, ahogy az őrült utánunk veti magát. Szembeszállnék vele, de a nővérem tovább húz. Elrohanunk a másik ajtóhoz, már a folyosón vagyunk, amikor halljuk a hátborzongató üvöltését. Másnap tudjuk csak meg, hogy a másik ajtónál álló két őr is áldozatául esett. De mi megmenekültünk.

Nem próbálkozik újabb támadással. Furcsa módon két dührohama között meglepően tud magán uralkodni, bár soha nem lehet előre kiszámítani, hogy mikor jön a következő roham, vagy mi váltja ki. És ez az alak népem fejedelme!

Engem egy szobába zárnak. Ha kételyeim támadtak volna, elég csak megpróbálnom kimenni, az őrök keresztben álló dárdája meggyőz a feltevésről: fogoly vagyok.

Nővérem csak egyszer látogat el hozzám. Egy darabig csak fel-alá sétál a szobában, aztán szembefordul velem:

- Jobb lenne, ha nem dühítenéd fel többször - mondja fensőbbségesen.

- Nem akartam feldühíteni - válaszolom higgadtan. - Csak kérdezett, és én válaszoltam.

- Ellenkeztél akaratával. - Kioktató akar lenni, de megremeg a hangja. - Ezt nem szokta tűrni, láthattad magad is.

- Azt láttam - mondom lassan, - hogy egy dühöngő őrült ül atyám trónján, aki mindenkire veszélyes.

- Csak azokra, akik ellenkeznek vele! - tiltakozik, de a tiltakozása erőtlen.

- Rád is veszélyes - folytatom nyugodtan. - És ezt te is tudod. Miért küldött ide? - kérdezem. - Mit akar tőlem?

- Honnan veszed, hogy ő küldött? - kérdezi. Dölyfössége ismét szánalmas kudarcba fullad.

- Alaposan megdolgozott, mióta elmentem innen - mérem végig a nővéremet. - Valaha erős voltál és félelmet nem ismerő. Mára egy megszeppent birka lettél.

- Vigyázz, miket beszélsz! - csattan fel, és arcán felvillan valami régi énjéből. De az egész csak egy villanásnyi ideig tart, harciasságát ismét felváltja a félelem, mely - úgy látszik - jó ideje állandó kísérője lett. - Sok minden megváltozott itt, mióta elmentél.

- Nem félek sem tőle, sem tőled - válaszolom megvetően.

- Akkor ostoba vagy - sziszegi. - Ha eszed lenne, igenis félnél!

- Nem rettent a halál.

Végig mér.

- Vannak dolgok, melyek a halálnál is rosszabbak - suttogja, mintha félelmetes titkot osztana meg velem, aztán sarkon fordul, és távozik. Többé nem méltat arra, hogy meglátogasson.

Ám jön helyette a férje.

Ugyanúgy fel-alá járkál jó darabig, mint a nővérem. Amikor szembefordul végre velem, hátrateszi a kezét, és hintázik a sarkán.

- A Nagyúr értésére adtam felháborodásomat a meggyalázásod miatt - kezdi.

- Nem gyalázott meg - vetem közbe, de ő oda sem figyel rám.

- Azonkívül azért, hogy utána kolostorba akart kényszeríteni. Orla papnőjének! - horkant megvetően.

- Nem akart kolostorba kényszeríteni - mondom, de ez sem zökkenti ki.

- Teljesen nyilvánvaló a szándéka - folytatja, mintha meg sem szólaltam volna. - Részben ezzel akarja elfedni gyalázatos tettét, részben pedig meg akarja hiúsítani a kánnal kötött szövetség megpecsételését. Ám gaztette nyilvánosságra került! Megüzentem neki, hogy kárpótlást követelek! És azt is, hogy más fejedelmeknek is megírtam, hogyan bánt el veled! Nem marad titokban ez a gyalázat! És ha nem hajlandó önként kárpótlásra, hát teszünk róla, hogy meggondolja magát!

Rám néz, várja, hogy reagáljak. Ám nekem már nincs több mondanivalóm. Egy darabig vár, aztán kicsörtet a szobából.

Tehát ez lesz az! Az én állítólag meghurcolt erényem! Elég gyenge indok, de ha valaki háborút akar, még ennél gyengébb indok is elegendő. Vagy még indok sem kell.

Elképzelem magam elé Uramat, amint hallja sógorom üzenetét. Látom, miként vonja össze szemöldökét a gyalázkodásokra, és miként szorítja ökölbe a kezét a "kárpótlások" hallatán. Hiszen már tudja a megérkezésem estéjén történteket! Kémhálózata jelentette már neki, hogy sógorom kis híján lemészárolt kedélyes kis rohamában. El tudom képzelni, hogyan dühönghetett erre a hírre Uram! Hiszen éppen az ilyenektől féltett! Ezért torpant meg az utolsó pillanatban, és kérte meg a kezemet. Hogy ne tegyem ki magam ilyen veszélyeknek. De nem volt visszaút! El kell választanunk az ocsút a pelyvától, és erre nem találtunk más módszert. Tudnunk kell, ki az áruló, ki a megbízhatatlan. Másképp nem tudjuk felépíteni az összetartó birodalmat.

És most már végképp nincs visszaút. Itt vagyok az oroszlán barlangjában, és várok. Ha tehetném, sürgetném az eseményeket, de nem tehetem. Így hát naphosszat meditálok, és fohászkodok. Orlához, mert ő az én istennőm, és Hamulhoz, mert ő Uram istene. Mindent elfogadtam Uramtól, még az istenét is...

Nap telik el nap után...

Egyszer aztán betoppan sógorom. Arcán félelmetes mosoly.

- Készülj! - mondja diadalittasan. - Holnap indulunk!

- Hová? - kérdezem.

- Találkozóra! - válaszolja, mintha bizalmas titkot osztana meg velem.

- Kivel?

- Mindenkivel! - kiáltja, és örömtelin csap a saját tenyerébe. - Mindenkivel! Történeted bejárt minden fejedelemséget! Mindenki fel van rajta háborodva! A Nagyúr most egyezkedni akar velem! Majd adok én neki egyezkedést...!

Elharapja a mondandóját. Derűsen néz rám.

- Ügyes voltál - mondja elismerően.

- Hogy voltál erre képes? - kérdezem megvetően. Csak nevet rajtam. Két ujjával megfogja az államat, felemeli a fejemet.

- Ne ártsd magad a nagyok dolgába! - gügyögi lenézően. - Szép pofi, szép ruha és hallgatás! Csak ezzel törődj! És akkor... szeretni foglak!

Hátralépek, fejemet egy rántással szabadítom ki a kezéből. Azt hiszem, haragom világosan van arcomra írva, mert gúnyosan felnevet és sarkon fordul.

- Korán indulunk! - veti még hátra. - Időben legyél készen!

Nem sokáig maradok magamra haragommal. Asszonyok jönnek, akik illatos fürdőt készítenek nekem, testem kenőcsökkel, hajamat balzsamokkal kenegetik. Ruháim, amibe öltöztetnek, és amit magammal viszek válogatottak, egyszerűnek látszanak, de valójában rafináltan bonyolultak. Ékszereimmel ugyanaz a helyzet. Látom már, minek kell kinéznem: fejedelmi kurtizánnak.

Az asszonyok folyamatosan csacsognak. Az én ajkam vésővel sem lehetne szétfeszíteni. Ők nevetgélnek, én egyre inkább összevonom a szemöldökömet. Órák telnek el, mire végre magamra hagynak. Belenézek a tükörbe. A hatalmas bronzlemez torzít, nem ad olyan tiszta képet, mint a víz, de mégiscsak magamat látom benne. Már nem dühödök fel azon, amit látok. Az nem én vagyok, csak egy felöltöztetett báb. Lassan közelebb lépek, széthúzom a ruhám elől, és meglátom magamon Orla jegyét. Igen! Ez vagyok én! Orla keze! Orla bosszúálló keze! Megnyugodva dőlök végig ágyamon.

Másnap ezek az asszonyok keltenek. Kiderül, hogy az úton is velem tartanak. Lefüggönyözött szekéren utazunk, a napfény sem jöhet be, a levegő is ritkán. Fulladozunk a hőségtől. Még a pihenőkben is csak lefátyolozva végezhetjük szükségünket. Még este sem jöhetünk elő felékesített börtönünkből.

Tudom, miért osztoznak sorsomban az asszonyok: senki ne tudhassa, melyik vagyok én. Ők nincsenek ezzel tisztában, lázadoznak, de hiába. Nem tudom őket sajnálni. Minden erőmet leköti, hogy csillapítsam haragomat, a megfelelő időre tartogatva.

Nem Uramhoz megyünk, hanem egy másik szomszédos fejedelemségbe. Ez az út hosszabb, mint Uram birodalmához, de nyolc nap után megérkezünk. Nyolc kínkeserves nap után.

Nem lett jobb a helyzetem, továbbra is rab vagyok, csak börtönöm immáron nem a szekér, hanem egy sátor. Ebből még annyira sem mozdulhatok ki, mint a szekérből. Csak az asszonyok és az őrök egyébként tiltott beszélgetéséből tudom, hogy folynak a tárgyalások. Sógorom vádaskodik. Sokan állnak mellé. Uram eddig csak kérdéseket tett fel, nem védekezik, nem magyarázkodik.

Féltem Uramat. Mikor róla beszélnek, zsibbad kezem-lábam, a gyomrom mintha feneketlen mélységekbe süllyedne. Ó! Orla és Hamul adjon neki erőt! Orla és Hamul adjon neki bölcsességet! Türelmet és kitartást - mint ahogy nekem is...!

Negyedik napja tart a tárgyalás, amikor sógorom beront a sátorba. Szeme olyan, mint azon a bizonyos estén: mint egy eszelősé, értelmetlen szavakat morog, mint egy vadállat. Az asszonyok sikítva igyekeznek eltisztulni az útjából, de ő nem törődik velük. Egyenesen hozzám rohan, megragadja a karomat, és maga után rángat, ki a sátorból. A sok napi félhomály után elvakít a fény, nem látok semmit. Megállunk. Durván összekötözi a kezemet, és felhúzza, lábam szinte nem is érinti a földet.

- Hát akkor, ha nem érdekel, akkor bizonyára ez sem érdekel! - ordít valakinek teli tüdőből, akit még mindig nem látok, de sejtem, hogy ő az, az Uram.

Éles fájdalom vág végig a hátamon. Korbácsol! Orla adjon türelmet, ez korbácsol engem! Természetesen nem érhetett igazán hozzám, védelmi köröm eltaszította a korbácsot, mielőtt igazán belemarhatott volna a bőrömbe, de haragom úgy lángol fel, hogy elég a karomat magasba húzó kötél. Szembefordulok a dühöngővel. Elkerekedett szemekkel bámul rám.

- Boszorkány! - suttogja döbbenten. - Orla veszett szukája!

Fejét hátravetve üvölt fel, artikulálatlan hangon. Ahogy abbahagyja, rám néz. Arca eltorzult, de nem csak a dühtől, hanem valahogy másként. Valahogy más lett... Valaki más...

- Zaraol! - hörgi nem emberi hangon a démonok fejedelmének nevét. - Mutasd meg ennek a némbernek hatalmadat!

Újra hátraveti a fejét, és újra felüvölt! Sötét erők cikáznak körülötte: démonná változott! Bőre helyett zöld pikkelyei nőnek, szeme vörös fényben izzik. Körmei karmokká, fogai agyarakká változnak. Haja eltűnik, ellenben hosszú, nyílvégű farka lesz. Iszonyodva hátrálok.

- Megállj, démon! - kiált Uram. - Ne merészelj hozzá nyúlni!

A démon Uram felé fordul lassan, szájából ocsmány sárga felhő csap ki.

- Ne parancsolgass nekem, emberke - veti oda, - mert még te is megjárhatod! - azzal farkával felém csap. Ez már igenis túllép védelmi körömön, hasít és éget! Fájdalmas kiáltásom ellenére is hallom Uram szavát:

- Hamul nevében parancsolom, hogy hagyd békén ezt a nőt! - A kínok könnyeket csalnak szemembe, de azokon keresztül is látom, hogy Uram feltépi mellkasán a ruháját, láthatóvá téve Hamul jegyét.

- Zaraolnak nem parancsol Hamul! - sziszegi a szörny. Ujjaiból piros csóva ugrik elő, de nem Uramat támadja vele, hanem csíkot húz a földre. - Ez az én földem, ide te nem léphetsz, halandó, aki Hamult imádod! - és ugatva felröhög. És aztán... újra lecsap rám! Kínomon át is látom, hogy Uram ugrik, de hiába, nem tudja a sávot átugrani. Mások pedig nem kelnek védelmemre, kerekre tágult szemekkel hátrálnak. Egyedül maradok a démonnal...

Újra lecsap, kebleim között égető a fájdalom, pedig nem is oda csap... És agyamon a kín mellett vörösben úszó kép jelenik meg: Uram, ahogy felém hajlik... Újabb kín, végigcsurog a vér a mellkasomon... Uram ajka az ajkamon... Csatt! Orla jegye mellett újabb véset... Uram keze végigsimít... Csatt! még egy seb... teste hozzácsapódik az enyémhez... Csatt! újabb seb... keze kulcsolja az enyémet... Csatt! a vér már ölembe gyűlik... testünk összeolvad mámorító gyönyörben... Csatt! ismét egy seb... mellkasa az enyémhez csapódik... Csatt! izzó a fájdalom... jegyeink összeérnek... Csatt! őrjítő a fájdalom... Orla és Hamul jegye összeér... Csatt! már egybefüggő a fájdalom... Orla és Hamul jegye összemosódik... Csatt!...

Elkapom a démon karját. Kezem, mely olyan kicsi az ő mancsához képest, vértől iszamlós, mégis rezzenetlenül tartom vele. Ő döbbenten áll, majd dühödten próbálja kirántani magát szorításomból. Mindhiába. Ekkor felém csap. Már nem tud nekem ártani. Nem is tudom, mit teszek, amikor feltépem mellemen az öltözékem, és a kebleim között a jegyet a fény felé tárom...!

Vakító fény, tébolyult visongások... Halálhörgések és sikolyok... Ennyi csupán, mit tudatomig ér, aztán összerogyok. De nem esek a földre, két erős kar kap el. Uram két erős karja...

Már nincs vakító fény. Látom, hogy körülöttem megzavarodott emberek keringenek, és jó néhány holttest. Ijedten keresem a démont, de már nincs, csak a földön rajzolódik ki szénné égett alakja.

- Vége! - mondja Uram, és mosolyt erőltet az arcára. Nehéz még ez a mosoly, mert aggódik értem. Megsimogatom az arcát, kezem lejjebb téved, és a szívénél csúszós nedvességet érzek. Odapillantok: vér! Ijedten ülök fel. Egész mellkasát vér borítja! Ó, Orla és Hamul, mi ez?!

Uram csak mosolyog, tekintete az én mellkasomra téved. Odapillantok én is, az is csurom vér. De ezt tudom, a démon csapásaikor sérültem meg... De hogy lehet egyforma Urammal minden sebem?

Uram felkap egy kancsó bort, és rám önti. Aztán egy másikkal a saját mellkasára.

- Hozzám jössz hát feleségül? - kérdezi mosolyogva.

- Az ellenség? - kérdezem.

- Nincsenek - int a holttestek és a szénné égett alakok felé intve.

- Akkor vége?

- Igen - mosolyog rám.

- Akkor hozzád megyek - sóhajtom megkönnyebbülten.

Megcsókol. A csók után végigsimítok az arcán. Aztán lejjebb, a mellkasán. A bor lemosta a vért, előbukkan a rajzolat. Furcsa a jegy, ismerős is, idegen is... Mintha Orla és Hamul hiányos jele lenne összeolvadva... és egy másik jegyet ad ki a kettő! Egy új jegyet. Egy ősi jegyet.

Mesme jegyét. A Teremtőét...

 - vége -