Még a legöregebbek is régen láttak ilyen hideg telet, mint ami az idei volt. Rögtön az elején - vagy még inkább az ősz végén - embermagasságú hó esett, aztán beköszöntött a fogcsikorgató hideg, amelyet még tetézett is a szél. Ember, állat egyaránt igyekezett bevackolni magát valami meleg helyre, vagy legalábbis olyanra, amely minél inkább szélvédettnek bizonyult. Így cselekedett mindenki, akibe szorult egy kis sütnivaló, mindenki, kivéve azokat, akiknek halaszthatatlan dolguk akadt odakünn.

Malazárnak ugyan megadatott a lehetőség, hogy otthon maradjon, de amikor a Mester felvetette, hogy a levelét el kellene juttatnia a királyhoz, Malazár maga ajánlkozott a feladatra. Ebben a farkasordító hidegben még a baglyok szárnya is tőből fagyott volna le, rájuk nem lehetett volna bízni, tehát vagy vár az a levél tavaszig, vagy…

Még maga a Mester is megpróbálta lebeszélni. Hogy nem olyan sürgős az egész. De Malazár eltántoríthatatlanul ragaszkodott a futárszerephez. Végül már Godrik is felajánlkozott, hogy elkíséri, de Malazár nem engedte. Miért is kellene neki kíséret? Csak mert egy kis hideg van? Ugyan!

Így hát Malazár egyedül vágott az útnak. Szó ami szó, maga is elismerte, hogy kemény feladatra vállalkozott. Meg kellett küzdenie a hideggel, a széllel, a lova fáradtságával, az éhező farkasokkal és az emberek bizalmatlanságával. De most már úgy tűnt, sikerül. A királyi vár már csak kétnapi járás. Átadja a levelet, aztán eldönti, hogy marad-e, vagy visszaindul. Majd meglátja. Attól függ, milyen lesz a fogadtatás. Ha sok szép hölgy van még most is az udvarnál… Miért is ne? Hiszen legényember…! Miért is ne?

No és Helga?

Mi köze neki mindehhez? - szorította össze a száját Malazár, de megjelent előtte a lány fájdalmas arca, és már ettől kirázta a hideg…

Dehogy ettől! Hanem attól, hogy feltámadt a szél. De még hogy feltámadt! Ideje lenne fedél alá húzódni, méghozzá minél előbb…

Sebes, a lova is megérezhette, hogy ítéletidő közelít, mert bíztatni sem kellett, magától gyorsult fel. A szél egyre erősödött, az arcukba fújta a felhalmozódott havat, a hideg szinte megdermesztette őket, de Sebes nekifeszült a szélnek, és ment, valami Malazár számára felfoghatatlan irányt követve. "Itt halunk meg" - villant át Malazár fején a gondolat, de többre már nem is volt ereje, rádőlt a lova nyakára, és hagyta, vigye, amerre akarja…

Először nem is értette, miért állt meg Sebes. De most mintha csitult volna a szél ereje, és mintha a hideg sem lett volna annyira gyilkos. És mintha… Nahát! Előtte mintha egy ház állt volna! Meg egy istálló.

Malazár megveregette az okos állat fejét, aztán gyorsan lepattant a hátáról, kinyitotta az istálló ajtaját, és bevezette a lovát. Két süldő-forma legény segített neki becsukni az ajtót, a vihar így is majdnem kitépte a kezükből az ormótlan deszka-tákolmányt.

- Te nem mégy be a fogadóba, uram? - próbálta túlkiabálni a vihar bömbölését az egyik suhanc.

Malazár előkotort az erszényéből két érmét.

- Nesze! - adta oda az egyiket az egyik, a másikat a másik legénykének. - Csutakoljátok le a lovamat!

- Meglesz, uram!

Malazár lekapta Sebes hátáról a málháját, aztán ismét kilépett a viharba. A fogadó ajtaját gyorsan megtalálta, és ezzel is meg kellett küszködnie, mire be bírta csukni. Szerencsére itt is

akadt azonnal segítője.

Télidőben nem sok vándor rója az utakat, ez a fogadó azonban zsúfolásig megtelt. Hirtelen jött az ítéletidő, annyira, hogy legtöbbjüknek ideje sem maradt hazahúzódni. No meg akadt jó pár nincstelen, akiknek nem is igen lett volna hova - hiszen minden városban akadnak koldusok.

A bent lévők most szinte egy emberként a jövevényt nézték, részben, mert magával hozta a hideget, részben, mert a zord idő bámulása mellett is unatkoztak, és az idegen változatosságot jelentett számukra.

Malazár is felmérte a bent lévőket, aztán utat tört magának a pultig. Nem volt nehéz dolga, öles termete előtt szétnyílt magától is a tömeg.

- Adjon isten - köszönt, az eddig kezében tartott íját a pultra helyezve, hogy elő bírjon az erszényéből kotorni egy kis pénzt.

- Adjon néked is, jó uram - hajbókolt a kocsmáros, akit az íj tekintélyes mérete erős tiszteletadásra ösztönzött. - Miben állhatok szolgálatodra?

- Egy zug kell, ahol meghúzhatom magam éjszakára, és meleg étel-ital a bendőmbe - sorolta Malazár, és az asztalon átcsúsztatott a kocsmárosnak egy aranyat.

- Sajnálom, uram - hajbókolt a kocsmáros, - végtelenül sajnálom, de csak egy nagyon szerény kis szobám akad még, semmi több!

- Ha meleg, nem bánom.

- Persze, uram! Bob visz be neked tüzet. És meg is mutatja a szobát.

Malazár bólintott. Bob a semmiből termett elő, vén, fogatlan bútordarab, inas kezeit előrenyújtotta, hogy átvegye a csomagokat. De Malazár csak megrázta a fejét. Egyik kezével tartotta a vállára kanyarintott zsákját, a másikkal az íját fogta, és csak intett a vénségnek, hogy haladjon előre. Az öreg ment is volna, de a kocsma közönsége alaposan összezsúfolódott, és szemmel láthatóan eszük ágában sem volt utat nyitni nekik. Bob reszketeg hangján kért, kiabált, de hiába. Malazár, aki már kitalálta, hogy a lépcső felé kell venni az irányt, előre törtetett. Innentől kezdve már nem volt akadály. Aki nem húzódott időben félre, azzal bizony nem finomkodott, egyszerűen félretúrta. És mivel a teremben a legmagasabb ember is jó, ha a szemöldökéig ért, senki sem tette szóvá a csörtetését.

A zug azonban valóban nem volt több egy zugnál, amiben Malazár még kiegyenesedni is nehezen tudott. Éppen befért a lapos szalmazsák, de egyéb semmi. És hideg volt. Förtelmesen hideg.

Az öreg a magával hozott fáklyát beakasztotta a tartóba, aztán már ki is fordult. Hamarosan visszatért, ócska, szúette fatálcán dohos kenyeret és kihűlt rántottát egyensúlyozott egy kupával, amibe állítólag forralt bort töltöttek.

Malazár összehúzott szemöldökkel nézett hol a tálcára, hol az öregre.

- Mi ez? - kérdezte.

- Az ételed és az italod, uram - mondta az öreg, kivillantva fogatlan ínyét.

- Egy aranyat adtam, hogy meleg szobát, ételt és italt kapjak - mondta Malazár keményen.

- Azt kapod, amiért fizettél - vigyorgott kajánul a vénség. - Télidőben minden drágább.

Malazár nem sokat teketóriázott. Megragadta az öreget a grabancánál fogva, kilépett vele a folyosóra, és a lépcső felé lökte. Az öreg eldobta a kezéből a tálcát, hogy meg bírjon kapaszkodni, és ne jusson az elemózsia sorsára.

- Mondd meg annak a borvizező potrohos gazdádnak - mennydörögte Malazár úgy, hogy még az ivóban is tisztábban hallották, mint a vihar zajait, - ha nem kapok rendes ellátást, lenyeletem vele a tőrömet! És most lódulj, mihaszna!

Az öregnek nem kellett további bíztatás. Úgy kapkodta vénséges lábait, ahogy csak bírta. Arcán a kaján vigyor már réges rég átadta helyét a páni félelemnek.

Malazár csak a korlátig követte.

- Fogadós! - ordított le. - Azonnal hozass hozzám meleget, vagy szétverem ezt a düledező kócerájt, és ebből rakok tüzet! - azzal rácsapott a férfikar vastagságú korlátra, ami hangos reccsenéssel kettétört.

- És ha nem adsz tisztességes étket - folytatta, - téged húzlak nyársra!

Az ivóban egy pillanatig döbbent csend lett, aztán a fogadós rémült intésére lázas készülődés kezdődött.

Malazár közben visszament a zugba, de az ajtót sem csukta be maga után. Minek? A folyosón is melegebb volt, mint ebben a lukban.

Pár pillanattal később hallotta, hogy lábak rohannak fel a lépcsőn. Remélte, hogy hozzá jönnek végre, de úgy tűnt, tévedett. Felbőszülve indult ismét a folyosóra, de az ajtajában megjelent egy fiatal, dús idomú, szőke cselédlány.

- Uram! - hajolt meg a nő kecsesen. A mozdulattól szétnyílt az inge, ami a hideg tél dacára igencsak mélyen volt kivágva. S nem hiába, Malazár szeme azonnal megakadt rajta. - A gazdám elnézésedet kéri Bob ügyetlenkedéséért. Kérlek, gyere velem a téged megillető szobába.

Malazár ugyan sejtette, hogy nem Bob "ügyetlenkedése" miatt került abba a lukba, de a nő csábos mosolya láttán az öreg és a szemtelen gazdája kiröppent a fejéből.

- Hogy hívnak, szépségem? - kérdezte megenyhülve.

- Marynek, uram. Állok szolgálatodra - pukedlizett a cseléd finoman.

Malazár felkapta a motyóját.

- Na, akkor vezess, Mary.

A fiatal nő megperdült, és ringó léptekkel indult el Malazár előtt. A férfi gyanította, hogy ez a pillangó a fogadós mesterkedése végett került elő hirtelen, és nem is ok nélkül, de nem érdekelte. Kedvtelve bámulta azt a bizonyos ringó szoknyát maga előtt, és ment, amerre vezette; egy nagyobb, tágasabb szobába, ahol már pattogott a tűz, és az asztalon már gőzölgött a forralt bor, és a frissen sült pecsenye.

- Megfelel ez neked, uram? - kérdezte a nő.

- Úgy tűnik, végre értjük egymást a gazdáddal - morogta Malazár szétnézve. Ledobta holmiját a sarokba, felkapta a kupát, és a tűz mellé húzódva egy hajtásra megitta a borát.

- Hozhatok még, uram? - kérdezte a cseléd, és Malazár bólintására fürgén kiiramodott a szobából.

Malazár ledobta köpenyét, és nekiesett az ételnek. Mire a nő visszajött, majdnem végzett is vele.

- Van még valamilyen kívánságod, uram? Vagy hagyjalak magadra? - kérdezte a cseléd, de ahogy megriszálta a szoknyáját, ellentmondott utolsó kérdésének.

Malazár végignézett a pillangón. Fiatal volt, formás testű, az arca is tetszetős, és látszott rajta, hogy igen nagy tapasztalattal rendelkezik a téren, miként szerezhet örömet a férfiaknak.

Ahogy állt, ahogy ringatta magát, ahogy a fejét tartotta, de még a mosolya is arról árulkodott, hogy nem utasítana el egy kis játékot. És miért is ne? "Ezer éve nem voltam nővel" - gondolta Malazár. Mióta ősszel Helga… "Verd ki a fejedből Helgát!" - feddte magát.

- Hova sietnél, szépségem? - kérdezte száját megtörölve.

- Hát le, az ivóba - mórikálta magát tovább a szőkeség.

- Minek? - lépett közelebb Malazár. - Vannak ott elegen.

- Éppen azért. Kell a gazdámnak a segítség.

- Hát nem az a dolgod, hogy a vendégekkel törődj? - dorombolta mély hangján Malazár, amitől a pillangónak elfátyolozódott a szeme.

- De igen, uram - lehelte.

- Hát én is vendég vagyok. Törődj velem - súgta Malazár, és átölelte a cselédlány karcsú derekát. Az egy csöppet sem tiltakozott, így Malazár magához rántotta, és megcsókolta. A kis nő odaadóan simult a férfi karjaiba. Malazár csókja egyre hevesebb lett, aztán mohón megragadta a nő mellét. Egy pillanat alatt kibontotta az ingből, úgy simogatta. Érezte, hogy karjai között egyre jobban elgyengül a kis pillangó, egyre lángolóbb, egyre odaadóbb lesz. Malazár ekkor egy hirtelen mozdulattal felrántotta a nő szoknyáját, és végighúzta a kezét a combja belső részén, egészen a tövéig. A nő felnyögött.

Ám ekkor - ki tudja, honnan - megszólalt Malazár fejében Helga: "Ha még egyszer meglátlak egy nőcskével hemperegni, kikaparom a szemed!" Malazár zavarodottan kapta fel a fejét, és nézett szét, de a szobában kettőjükön kívül nem tartózkodott senki. Ismét lehajolt a cseléd szájához.

"… ne okozz fájdalmat nekem..." - csendült ismét Helga hangja, és Malazár újra felkapta a fejét.

- Valami baj van, uram? - lihegte a pillangó.

- Nem, dehogy - morogta a férfi, de már érezte, hogy igenis baj van. Már nem tudott a nőre figyelni. Dühödten próbálta kiverni a fejéből Helgát, de a lány hangja, arca, illata egyre-másra elétolakodott, kilépett emlékei homályából, és betelepedett a fogadóbéli kis szobába.

Egy idő után a férfi feladta a meddő próbálkozást.

- Azt hiszem, mégis jobb, ha lemész - engedte el lemondóan a cselédet.

- De uram! Elengedsz így? - kérdezte felháborodottan a nő.

- No igen - kotort bele az erszényébe Malazár. Kivett belőle egy érmét, és a pillangó felé hajította. - Nesze!

A nő ugyan ügyesen elkapta a pénzt, de az arcán látszott, hogy nem ez volt a felháborodásának tárgya.

- Valóban elküldesz? - kérdezte hitetlenkedve.

- Eredj.

A cseléd megrántotta a vállát. Gyors mozdulatokkal megigazította magán a ruhát, és kifelé indult. Az ajtóban azonban megállt, és megvetően lebiggyesztve az ajkát még odaszúrt:

- Megyek. Odalenn igazi férfiak várnak - azzal kiment, és becsapta az ajtót maga után.

- Legyen mind a tiéd… - mormolta utána Malazár szórakozottan. Aztán felsóhajtott, és az ágyra vetette magát.

Helga… A kutyafáját annak a csitrinek! Mi köze hozzá? Miért nem tud elhallgatni? Azt hiszi, hogy ő, Malazár a tulajdona, és rendelkezhet vele… Hát pedig abból nem eszik! Se most, se később, ha a felesége lesz!

Miket beszél? A felesége?! Dehogy lesz a felesége! Na, egyéb sem hiányozna az életéből! A felesége? Ez a házisárkány-palánta? Még mit nem! Igaz, hogy Helga nem lehet másé, csak az övé, de ő… Ő, Malazár azt tehet, amit akar. És igenis, úrinőt vesz feleségül. Most amúgy is a királyi udvarba igyekszik, ráadásul a szokásos kolonc, Helga nélkül, hát majd szétnéz. Azok a nemes kisasszonyok, akik számítanak is az országban, általában mind ott vannak most, a királyi udvarban. Majd válogat. Hiszen tudta magáról, hogy jó parti, jóképű, jó alakú, gazdag, no és ráadásul a király unokaöccse. Nem neki kell majd a kisasszonyok után rohannia, azok fognak őutána loholni. Aztán majd meglepődik a csitri, ha asszonnyal állít haza!

Fájna neki…

"Ha kicsit is számítok neked, ne okozz fájdalmat nekem..."

Hogy merészelt ilyeneket mondani neki? - dühöngött magában Malazár. Ha kicsit is számít…? Hát nem számít! Egyáltalán nem számít! Most sem azért vallott kudarcot ezzel a kis nőcskével, mert lelkiismeret furdalása támadt Helgával szemben, hanem mert… hanem mert fáradt volt! Igenis, fáradt volt! Még az is lehet, hogy megfázott egy kicsit, ami nem is lenne csoda ebben a hidegben… Majd holnap újra megpróbálja.

Holnap reggel korán akar indulni, hogy minél előbb az udvarba érjen. Mindegy. Ez a pillangó kimarad az életéből. Vagy… talán majd visszafelé. Majd meglátja.

Oldalra fordult, és ilyen zavaros gondolatokkal a fejében nyomta el az álom.

Másnap reggel csend fogadta. Az éjszaka elült a vihar, nyomában csak hatalmas hóbuckák keletkeztek - arrébb, mint ahova az előző szélviharok rendezték őket.

Malazár ugyan régen aludt már ennyit, mégis kissé törődöttnek érezte magát. Álmodott az éjjel, sokat álmodott…

A mosdással nem kellett sokat vesződnie, elég volt a kis ablakot kinyitnia, akadt friss hó elég. Legalább így a hideg is segített, hogy magához térjen. Így ni! És Helga mehet vissza a kis kunyhóba… Többé elő se kerüljön!

Az előző esti incidens után a fogadós igencsak óvatosan bánt hatalmas erejű és hirtelen haragú vendégével, tollát sem merte nagyon odanyomni, nehogy a túl borsos áraktól az idegennek kedve támadjon szétverni a kocsmát. Elég lesz kijavíttatni a korlátot.

Egy fertályóra sem telt bele, Malazár ismét az utakat rótta. Sebes szinte magától tudta, merre kell mennie, ráadásul az okos állat mindig megtalálta a legjobban járható ösvényt a magas buckák között. Ez ugyan több időt vett igénybe, és így nem egy, hanem két napig tartott még az út, de mivel nem sürgette őket senki és semmi, ez nem okozott gondot. Harmadnapra megérkeztek.

A király örömmel fogadta unokaöccsét. Malazár tizenegy éves korától férfikoráig ott nevelkedett az udvarban, előbb apródként, aztán a király testőreként, és soha nem próbálta meg kihasználni azt a tényt, hogy ő a király rokona. És jól végezte a dolgát, nála csak egy különb testőrt ismert mindenki, azaz nem is különbet, csak olyat, mint ő, és az pedig nem volt más, mint Godrik, Malazár barátja.

De testőrként is, és utána is tett Malazár olyan dolgokat, melyek védték az országot, és védték a békét, ám ezeket a tetteket máshol beszéljük el, mert ebben a mesében nem is érnénk a végére.

A királynak tehát számos jó oka volt arra, hogy kedvelje az unokaöccsét, és ezt most alaposan ki is mutatta. Közel ültette magához, sokszor elbeszélgetett vele - és kellőképpen bekommendálta a gazdag lányos apáknak.

Malazár számítása bevált. Valóban annyi szép és vagyonos nemes hölgy töltötte a telet a királyi udvarban, hogy az ifjú nem győzte kapkodni a fejét. No persze ahol ennyi csinos - és tehetős - hölgy akad, ott akadnak jócskán fiatalemberek is, akiknek csöppet sem volt ínyére, hogy újabb rivális érkezett, különösen, hogy az a rivális ennyire rivális. Ha nem állt volna ilyen közel a királyhoz, bizony számos párviadalt kellett volna megvívnia. Nem mintha Malazár bánta volna, ha össze kellett volna mérnie egyszer-kétszer az erejét másokkal; alapvetően gőgös és kegyetlenségre kissé hajlamos természete élvezetét lelte volna abban, ha legyőzheti ellenfeleit. Ám erre nem kerülhetett sor. Hiába, minden nem lehet tökéletes…

Az elmaradt párviadalok gyönyörűségéért azonban bőségesen kárpótolták a szoknyasuhogások. Tudjuk, számított rá, hogy sikere lesz a hölgyek körében, de arra nem számított, hogy ekkora lesz az a siker. Neki magának a kisujját sem kellett mozdítania, mégis nyüzsögtek körülötte a szebbnél szebb kisasszonyok. Malazár kissé döbbenten figyelt fel arra, hogy a nők között éppúgy megtalálható a szinte vérre menő küzdelem, mint a férfiak körében. Sőt! Ez a küzdelem sokszor még rosszabb is, mert rejtve folyik, és gyakran - mi tagadás - alattomosan. És ne higgye senki, hogy a nők láthatatlan, mosolyogva megvívott csatái után nem maradhatnak halottak. Aki hamis képeket festett magának a "gyengébbik" nemről, azt legjobb esetben csúnyán rászedték, de olyan is előfordult, hogy az "erősebbik" nem képviselője otthagyta a fogát a naivitása miatt. A hölgyek a látszat ellenére erősek voltak, harcra készek, intrikusak - és sokszor hatalomra éhesek.

Két hölgy tűnt ki a Malazár kegyeiért folyó - dicsőségesnek nem mondható - küzdelemben. Lady Jessica és Lady Charlotte. Mindketten gyönyörűek, gazdagok, okosak és kíméletlenek voltak. A többieket így vagy úgy, de elmarták Malazár mellől, aki önelégülten és gőgösen hagyta, hogy a hölgyek tegyék neki a szépet. Egy csöppet sem bánta, hogy a kisasszonyok maguk rendezték soraikat, és már csak kettő maradt körülötte. Úgy gondolta, ha nősülni akar, pontosan ilyen harcias, taktikus nőre van szüksége, mint amilyennek ez a két hölgy mutatkozott. Dönteni azonban még nem tudott közülük. Hiszen mindkettő szép, és ami hiányzik az egyikből, az megtalálható a másikban. Ám nyilvánvaló volt, hogy csak az egyiküket veheti feleségül - de melyiket hát?

A két nő gyorsan belátta, hogy eddigi módszereik nem elegendőek. Megpróbálták hát bevetni azt a fegyverüket, amivel fehérnép leginkább tudja elcsavarni a férfiember fejét. Csakhogy ebben is igyekeztek elállni egymás útját, szinte soha nem hagytak alkalmat a másiknak, hogy édes kettesben maradjon Malazárral. Végül ebben a versenyben Lady Jessica bizonyult ügyesebbnek - Lady Charlotte ellenében neki sikerült titokban megbeszélnie egy találkozót a férfival.

Malazár a szobájában várta a hölgyet. Hiúsága annyiban is tökéletesen kielégült, hogy nem neki kellett végigosonnia a folyosókon, hanem a lány jött hozzá. Várakozás közben meghökkenve ébredt rá, hogy ez a két kisasszony nagyjából annyi idős, mint Helga. Bizony, Helga is felnőtt nő lett már…

"… gyorsan felnövök ám…"

"Megőrültem?" - kapott észbe hirtelen Malazár, és teljes erejéből megpróbált az előtte álló élményre koncentrálni. Ez nem is esett túlzottan nehezére, hiszen a megbeszélt időpont villámgyorsan közelgett, és pár pillanattal később meghallotta a finom kaparászást az ajtaján. Malazár azonnal ott termett, és beengedte a nehéz leplekbe burkolt karcsú alakot.

Lady Jessica belépett, de úgy állt meg az ajtó mellett, mint aki nem tudja, maradjon-e, vagy távozzon inkább. Malazár magában ugyan kajánul vigyorgott ezen a megjátszott tétovázáson, de hagyta, hadd tegyen a nő, amit jónak lát. Odament az asztalához, és két kupába bort töltött. Az egyiket a nő felé nyújtotta.

Jessica végre beljebb lépett. Elvette a kupát, és Malazár szemébe nézett.

- Nem is tudom, mit keresek itt - mondta, de doromboló hangja ellentmondott szavainak.

- Ha te sem tudod, ki tudhatná? - vonta fel a szemöldökét Malazár. Elhatározta, hogy nem megy bele a játékba. Ha a nő ennyire fontosnak tartja fenntartani ártatlanságának látszatát, küszködjön meg vele egyedül. Ő biztos nem adja meg neki azt a lehetőséget, hogy ráfoghassa, el akarta csábítani.

Pedig Lady Jessica szemmel láthatóan erre várt.

- Talán csak az ég - mondta vontatottan. Hirtelen rájött, hogy ezzel a szereppel nem megy semmire. Taktikát váltott hát. Kihívón belenézett a férfi szemébe. - De egyszerűen nincs másképp alkalmam beszélni veled, uram. Mindig vannak körülötted.

- Azért jöttél ide, hogy beszélgess velem? - vágta el Malazár egy kérdéssel a köntörfalazást.

- Mi másért? - kérdezte kissé zavartan a nő. Ilyen kendőzetlenségre nem számított.

De Malazár úgy döntött, csak nyílt lapokkal hajlandó játszani. Elvette Jessicától a kupát, és a sajátjával együtt az asztalra tette.

- Ha beszélgetni akarsz - mondta, - jobb, ha távozol. Ha valaki észreveszi, hogy sokáig vagy nálam, még félreértheti.

- Nem vett észre senki - felelte a nő tartózkodón.

- Azt soha nem lehet tudni - mondta Malazár fölényesen. - És én magam is félreértettelek.

- Mit hittél? - kérdezte Jessica mohón. Azt hitte, hogy végre olyan végszót hallott, ami a játékába illik. - Talán, hogy könnyű prédád leszek?

- Hogy felajánlkoztál nekem - nézett le a nőre kissé megvetően Malazár. - És jól is hittem. De ha most visszakozni akarsz, hát tessék - mutatott az ajtóra.

Lady Jessica szeme haragosan villant meg.

- Nem könnyíted meg a helyzetem - mondta szemrehányóan.

Malazár megvonta a vállát.

- Miért tennék ilyet? - kérdezte.

- Az udvarlásba ez is beletartozna.

- Csakhogy nem én udvarolok neked, hanem te nekem - jelentette ki Malazár hidegen.

Jessica szeme ismét villant egyet, ám a férfi még hidegebben folytatta.

- Gazdag és befolyásos férjet akarsz. Lehet, hogy megkapod. Lehet, hogy nem. De ha el is veszlek, kicsim - nyúlt a nő álla alá, és emelte fel a fejét, - jobb, ha most tisztázzuk, én az urad leszek, nem az eszközöd.

Jessica haragosan rántotta el a fejét.

- Fajankó! - fakadt ki.

Malazár gúnyosan húzta el a száját.

- Ha nem tetszik valami, tudod, merre van az ajtó.

Jessicán látszott, hogy legszívesebben valóban faképnél hagyná a férfit, de aztán győzött benne a számítás. Elmosolyodott - bár a szeme hideg maradt.

- Őszinte vagy. Ez tetszik nekem. Akkor őszinte leszek én is - lépett közelebb csípőjét mozdítva ingerlően. - Kellesz nekem.

Kezével végigsimított a férfi mellkasán, aztán belekapaszkodott a vállába. Lábujjhegyre állt, úgy kínálta fel a száját, mert Malazár nem könnyítette meg a dolgát. Végül a nő kénytelen volt átölelni a férfi nyakát, és úgy húzni le magához.

Szép volt Lady Jessica, nagyon szép. Magas, karcsú, nőiesen gömbölyű formákkal ott, ahol kell. Fehér bőre hibátlan, piros ajka hívogató. Akármelyik udvaronc boldogan zárta volna a karjaiba, ha a nő kitüntette volna kegyeivel.

De Malazár nem érzett semmit.

Belenézett Jessica barna szemeibe, és felbukkant előtte Helga cirmokkal tarkított zöld szeme. Belemarkolt Jessica lágy tapintású barna hajába, és felidéződött benne Helga dús, selymes vörös hajzuhataga. Végigsimította Jessica hibátlan arcbőrét, és ujjai Helga szeplőkkel finoman széthintett bársonyos bőrét idézték. Beszívta Jessica drága keleti parfümjének illatát, és orra emlékezett Helga kakukkfű és kamilla illatára.

Rájött, hogy nem kell neki Jessica. És nem kell neki egyik udvari szépség sem. Csak egy nőre vágyik, de őt nem itt találja.

Eltolta magától Jessicát.

- Menj el - mondta neki.

- Hogyan? - hökkent meg a nő.

- Bebizonyítottad, hogy mi mindenre lennél képes értem. Ennyi elég. Az ártatlanságodat nem veszem el.

Jessicának villant egyet a szeme - amitől Malazárban felmerült a gyanú, hogy ezzel egyébként is elkésett volna, - de aztán közelebb húzódott a férfihoz.

- Nem mindegy, hogy esküvő előtt vagy után? - búgta csábítóan.

- De nem ám, kedvesem - tolta el ismét magától Malazár. - Leendő férjed talán nem venné jó néven, ha velem lennél esküvő előtt.

- Leendő férjem? Aki nem te leszel? - értette el a mondandó lényegét Jessica, és most maga lökte el magától a férfit. Haragos szemekkel nézett rá. - De hát miért?

- Nem tudsz tűzbe hozni, szépségem - vonta meg a vállát közönyösen Malazár.

- Hogy én? - fújtatott méltatlankodva a nő, mintha tapasztalata szerint ennek már a gondolata is sértő lenne. - Talán inkább te nem tudsz mit kezdeni egy nővel!

Malazár kissé fáradtan felsóhajtott. Hát most már mindig megkérdőjelezik a férfiasságát? Erről is Helga tehet…

- Veled nem tudok mit kezdeni - mondta.

Jessica szemén látszott, hogy erősen gondolkodik.

- Nem számít - mondta végül, és közelebb lépett. - Élhetünk szépen egymás mellett. Én sem vagyok koldus, és az apám hatalmas…

- És majd az öröklés miatt se fájjon a fejem, megoldod te, hogy legyen utód, igaz? - biggyesztette le a száját megvetően a férfi. - Ne aggódj. Lesz utódom. Csak nem tőled.

Jessica fenyegetően sziszegett felé:

- Tönkreteszlek! Ehhez megvan a hatalmam!

Malazár elhúzta a száját.

- Ha magával az ördöggel cimborálsz, lehet… Bár megküzdöttem már vele is.

Jessica átkot mormolt maga elé, de Malazár csak kurtán felnevetett. Erre a nő dühösen fújt egyet, aztán helyrerántotta magán a köpönyegét, és kiviharzott a szobából.

Malazár elgondolkodva vette fel a kupáját, és belekortyolt. De nem nyelte a nedűt, csak forgatta a szájában, mintha ki akarta volna mosni a nő csókjának ízét. És valóban a földre is köpte.

Döntött.

Másnap kihallgatást kért a királytól. Elmondta, hogy szeretne hazautazni. A király értetlenül meredt rá.

- De én azt hittem, hogy nősülni szándékozol!

- Nősülni is fogok. De nem most, és nem az itteni hölgyek egyikével.

- Hát hol másutt keresnél magadhoz méltó nőt?

- Nem kell keresnem, felség. Már megtaláltam.

A király elgondolkodva nézett öccse arcába, aztán bólintott.

- Nem akármilyen nő lehet, ha így meg bírt babonázni téged. De elég lesz-e neked a szépsége? A mi családunk tagjai szeretik a hatalmat, azért kerültünk ilyen magas polcokra. A hatalom iránti vágy olyan bennünk, mint a méreg, és egyben az az éltetőnk is. Te sem bírod ki sokáig nélküle.

Malazár fanyarul elmosolyodott.

- Jobban meg vagyok mérgezve vele, mint bármelyikőtök - mondta figyelmeztetően. Hiszen ott volt, amikor a Mester beavatta a királyt a Szövetség hatalmának titkába. Tudta, őfelsége tisztában van azzal, hogy ő a Víz Erejének őrzője.

A király összehúzott szemmel nézett Malazár szemébe.

- A vörös - mondta lassan. - A Föld Erejének Őrzője. Ő kell neked.

Malazár csak némán bólintott.

- Hm… Alighanem mindnyájunk közül a te célod a legnagyratörőbb - mosolyodott el a király. - Legyél boldog azzal a lánnyal, öcsém!

Folyt.köv.