1. rész

- Ha el mered hozni…

- Ugyan már, Malazár! Lenne szíved itt hagyni ezt a szépséget? – Godrik úgy emelte meg a nyakánál fogva a kis oroszlánt, mint egy macskát. A kölyök lelógatta a mancsait, szemét a férfira meresztette, és halk, nyávogásszerű hangot hallatott. Godrik gyönyörködve bámulta. – Nézd, milyen bátor! Igazi harcos lesz belőle.

- Hát ez az! – vakkantotta Malazár, aki félrefordította a fejét, hogy a kölyökből áradó báj véletlenül se tudja meglágyítani a szívét. – És mi szükség lenne otthon egy harcos oroszlánra?

- Hiszen még a címeremben is oroszlán van! – vigyorgott Godrik. – Az nem baj?

- A címeredben van helye – vigyorodott el önkéntelenül Malazár is, de a fejét nem fordította barátja felé. – Ám a termeinkben nem.

- Elpusztul, ha itt hagyjuk – vetette be a szőke férfi a végső érvét, de Malazár nem hatódott meg.

- Gyerekeink vannak, Godrik – mondta elkomolyodva. Most már Godrik szemébe nézett. – Egy oroszlán veszélyes.

- Együtt nőne velük…

- Csak jóval gyorsabban. Ez – bökött a kölyök felé a fekete gróf – egy év múlva már gyakorlatilag felnőtt lesz, de hol lesz attól még mondjuk Amar?

- Pedig elsősorban neki szántam… - mormolta a szakállába Godrik.

- Felejtsd el!

- Pedig Amar örülne neki.

- Godrik! – mordult fel Malazár. – El tudod képzelni, mit kapnál Rowenától és Helgától, ha a gyerekek közé eresztenéd ezt az állatot?

Godrik elképzelte. És aztán fájó szívvel, de letette a kölyköt.

- Menjünk – sóhajtotta, majd gyors léptekkel elindult, vissza sem nézett.

Malazár kissé értetlenül csóválta meg a fejét, aztán ő is elindult a barátja nyomában. Nem igazán tudta magában hová tenni ezt a hirtelen jött szánakozást. Az efféle értelmetlen könyörületesség nem volt éppen Godrik alapvető vonása – mi ütött most hirtelen hozzá?

Közel fél éve, hogy a Mester utasítására Egyiptomba jöttek tapasztalatokat szerezni, tanulni. Sikerült felvenniük a kapcsolatot a hozzájuk hasonlókkal: a varázslók között nem mindig élnek a varázstalanok ellentétei. Így hát találkoztak arab varázslókkal, az ősi Egyiptom titkait őrző mágusokkal, és a kontinens belsőbb felén élő fekete bőrű sámánokkal. És bár nem mindenütt fogadták őket örömmel, erejük, tudásuk és jellemük tisztasága előbb-utóbb mindenhol kivívta a környezetük tiszteletét és elismerését.

Ide is úgy kerültek: a törzs, ahol vendégeskedtek éppen, be akarta őket fogadni, ehhez azonban egy szál késsel le kellett teríteniük egy-egy oroszlánt. Külön-külön. Egymagukban. Mágia nélkül. A törzs sámánja gondoskodott arról, hogy ha bármiféle turpisságot követnének el, az kiderüljön.

De nem kellett turpisság. Maga a vadászat se Godriknak, se Malazárnak nem volt újság, hacsak a vad tekintetében nem, így mindketten gyakorlott, no meg jó erőben lévő vadászok lévén hamarosan leterítették a maguk hímjét anélkül, hogy egy csöpp mágiát is használtak volna. Nem együtt indultak ugyan, ám a véletlen úgy hozta, hogy visszafelé mégis találkoztak, így együtt tértek meg a törzshöz a lenyúzott bőrökkel. Találkozásukkor fedezte fel Malazár, hogy Godrikot egy kis oroszlánkölyök követi.

És Godrik, aki szívfájdalom nélkül végzett a megtermett hímmel, szánalommal hajolt le a kölyökhöz, és haza akarta vinni.

Malazár ismét megcsóválta a fejét. Hiába testi-lelki jóbarátok eszmélésük óta, Godrik még mindig tud meglepetést szerezni.

Még szerencse, hogy már közel volt a falu, így nem kellett hosszan ügetnie az immáron teljesen szótlanná váló Godrik nyomában. Ott pedig azonnal körbevették őket a törzs harcosai, részben, hogy velük örvendezzenek a sikerüknek, részben hogy meghallgassák a vadászat részleteit. Ám alig tettek fel pár kérdést, néhányan hangosan kiabálni kezdtek, és a szavanna felé mutogattak. Malazárnak időbe tellett, mire fel bírta fedezni, mi volt a felzúdulás oka.

A falu szélén ott állt rogyadozó lábakkal, holt fáradtan az oroszlánkölyök.

Malazár döbbenten figyelte, ahogy megnyílt a tömeg, és utat engedett neki. A kölyök pedig, mintha értette volna a szándékukat, lassan elindult feléjük. Megállt Godrik előtt, lekushadt a földre, és halkan felnyávogott.

A törzs főnöke széles gesztusokkal kísérve hadart valamit, Kazim pedig – az arab kísérőjük – lefordította latinra:

- A főnök azt mondja, hogy ez biztos annak a harcosnak a fia, akit elejtettél – mutatott a Godrik vállán nyugvó oroszlánbőrre. – A főnök azt mondja, a fiú téged választott új apjának. Ez nagy megtiszteltetés. Vedd magadhoz!

Godrik habozva pillantott a barátjára.

- És mit kezdjen egy oroszlánkölyökkel? – mordult fel Malazár.

Kazim csodálkozva pillantott rá.

- Mit kezdjen? Nevelje fel!

Hát mit nem lehet ezen érteni? Ám Malazárnak úgy látszik komoly kétségei voltak a feladatot illetően.

- Napokon belül visszaindulunk a hazánkba – mondta. – Nálunk egészen más minden, mint itt. Most tél van, és a tél… olyan hideg, amilyet ti el sem tudtok képzelni.

- A tél nem elviselhetetlen – felelte Kazim, aki két évet töltött Rómában, és roppant büszke volt a maga világlátott mivoltára.

- Az a tél, amit te láttál, semmi a miénkhez képest – legyintett Malazár. – Mi jóval északabbra élünk.

- Tudom, hogy minél északabbra megyünk, annál hidegebb van – remegett meg egy kissé Kazim orrcimpája, mintha Malazár leszólta volna az imént az ő tapasztalatát -, de az oroszlánnak nem fog ártani. A szőre megvédi.

- Vékony a szőre.

- Más nagymacskák is élnek nálatok.

- De ez nem egy nálunk honos nagymacska.

- De az lesz, mert a kölyök Godrikot választotta.

- Godrik meg elutasítja.

- Godrik nem utasíthatja el, mert azzal magára haragítaná a törzset.

- És akkor mi van, ha megharagszanak ránk?

- Ez egy fejvadász törzs, ne feledd!

- Nem szoktam megijedni néhány fejvadásztól.

- Te magad akartál ide jönni. Most megsértenéd a házigazdákat?

- Ha ezt sértésnek fognák fel, miért ne?

- Azt hittem, okos ember vagy…

- Elég! – vágott a szavukba hirtelen Godrik. – Elég legyen!

A vitatkozók elhallgattak.

Godrik töprengve ráncolta a homlokát egy pillanatig, aztán lehajolt és felemelte a kölyköt.

- Felnevelem.

- Godrik! – tett még egy utolsó kísérletet Malazár, de Godrik egy pillantással elhallgattatta.

- Én öltem meg az apját – mondta, és egy mozdulattal lecsúsztatta a válláról a lenyúzott oroszlánbőrt.

Mert a bőrrel kellett kiengesztelni a hajdani harcost, akinek nem csak az életét, de most a fiát is elvette…

*

Malazár az egész hazavezető úton alig szólt Godrikhoz. Pedig Godrik eleinte igyekezett elrejteni szem elől a kölyköt, de aztán kénytelen volt egyre többet foglalkozni vele. A kölyök nehezen bírta a hajózást, tengeri beteg lett, utána meg nem akart enni, és Godriknak – ha nem akarta, hogy elpusztuljon – saját kezűleg kellett egy kis ételt legyömöszölnie a torkán. Később sem lett jobb a helyzet, mert Nyűg – ahogy Godrik titokban a kölyköt nevezte – bizony egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy leendő félelmetes harcos, hanem inkább úgy, mint egy mindentől megriadó és meglehetősen követelőző házi kedvenc- egyszóval igazi nyűgként. Hamar megtanulta, hogy egy kis nyafogással elérheti, amit akar, és amit leginkább akart, az Godrik állandó testközelsége volt.

Malazár az első időkben ugyan tett egy-két olyan megjegyzést, hogy jobb lenne a kölyköt bedobni a tengerbe, ám mivel Godrik ilyenkor felhúzta az orrát, erről is leszokott, és csak távolabbról szemlélte őket lenézően és haragosan, vagy igyekezett egyáltalán nem foglalkozni velük.

Végig a tengeren utaztak, ami könnyebb és gyorsabb volt, mint a szárazföldi. Persze még könnyebb és gyorsabb lett volna mágiával hazajutni, de a Mester annak idején úgy ítélte, hogy az ifjaknak csak hasznukra lehet egy hosszú tengeri út, ezért Godrik még Nyűg kedvéért sem változtatott az eredeti elképzelésen. Mivel azonban annyira vágyták már szeretteiket látni, zokszó nélkül viseltek el minden megpróbáltatást, és így valóban gyorsan értek haza, még annak ellenére is, hogy hazájukban a szárazföldi utakat vastagon belepte a hó. A Mester ugyanis szánokat küldött értük, és Nyűgöt halálra rémítették a csengők, amik a lovak nyakában csilingeltek…

Végre feltűntek a vár tornyai! Végre behajtottak a kapuján! Végre megállt a szán, végre berohanhattak a fogadó terembe, végre karjaikba zárhatták régóta nem látott családtagjaikat… Azazhogy Malazár zárhatta is, de Godrik kénytelen volt eltolni magától a feleségét és az ötéves kisfiát, mert Nyűg – akit a mellén egy bölcső alakúra igazított köpenyben hordott – ijedtében fenyegetően fújtatott.

- Hát ez meg mi? – torpant meg döbbenten Rowena.

- Ez csak egy… oroszlánkölyök, drágám – mentegetőzött Godrik, miközben óvatosan kivette Nyűgöt a bölcsőből és letette a lába elé a földre.

Agnes, Soladra és Hannah – Malazár lányai – azonnal otthagyták apjukat, és csatlakoztak Amarhoz, aki csillogó szemekkel bámulta a kölyköt. A kétéves Hannah még négykézlábra is ereszkedett, úgy mászott közelebb hozzá. Nyűg pedig – csodák csodájára – nem ijedezett tőle, hanem nyakát nyújtogatva viszonozta az érdeklődést. A két kölyök orra összeért egy pillanatra, aztán mindketten hátráltak pár lépést, majd ismét – egyre jobban felbátorodva – szimatolgatták egymást. Fél perc sem telt bele, Nyűg egy képen nyalással jelezte, hogy elfogadta Hannah-t játszótársnak. Egyéb sem kellett a többi gyereknek, azonnal négykézlábra vetették magukat ők is, és máris megkezdődött a barátkozás.

A felnőttek döbbent csendjét Rowena sikoltása törte meg, amikor a kölyök Amarhoz közeledett. Az asszony felkapta a fiút és haragtól remegő hangon fordult rég nem látott férjéhez.

- Mit keres ez itt? Ez egy… ez egy vadállat!

- Nagyon szelíd… - próbálta bizonygatni Godrik, de Rowena belefojtotta a szót.

- Helga! Hogy hagyhatod, hogy a gyerekek a közelébe menjenek? Azonnal távolítsátok el innen ezt a szörnyet! Maradj már nyugton! – szólt rá eredménytelenül Amarra, aki rúgkapálva követelte, hogy az anyja tegye le.

Helga még mindig döbbenten nézett hol Godrikra, hol Rowenára, hol a kölyökre és a gyerekekre, végül Malazárra rebbent a pillantása.

- Szelíd? – kérdezte tétován.

- Most – jött a kurta válasz.

- Most? – visszhangozta Rowena enyhe hisztérikus felhanggal.

Malazár már nyitotta a száját, de Godrik kihúzta magát és szigorú tekintettel erősítve a mondandóját megszólalt:

- Igenis szelíd. És az is marad, ha nem rémítitek meg mindenféle sikongatásokkal. És tedd le azt a gyereket, Rowena! Miféle férfi lesz belőle, ha még egy kölyöktől is óvod? Az övé lesz amúgy is Nyűg, hadd szokja!

- Nyűg? – emelte meg ironikusan a szemöldökét Malazár, miközben Rowena döbbenten eresztette le a földre Amart. Hiába, megszokta, hogy engedelmeskedik az urának.

- Hirtelen nem találtam neki jobb nevet – vonta meg a vállát Godrik kissé mentegetőzve, majd a nőkhöz fordult. – Úgy adódott, hogy meg kellett ölnöm egy oroszlánt. Ez a kölyök meg, miután árván maradt, utánam jött. Ha nem vettem volna magamhoz, már nem élne. Ezt akarjátok?

- Godrik! – kezdte óvatosan Helga, aki végre megtalálta a hangját. – Nagyon dicséretes, hogy ilyen jószívű vagy, de gondolj csak bele! Ez a kölyök hamarosan fel fog nőni. Nézd meg, micsoda fegyverei vannak, nézd meg a fogait, nézd meg a karmait! Igaz, most éppen behúzza, de… Tudod te, milyen veszélyes egy kifejlett hím oroszlán?

- Ezt mondtam neki én is – dörmögte a szakállába Malazár, aki akarva, nem akarva egyre a gyerekeken és a kölykön felejtette a szemét.

- Drága húgocskám! Ezt te mondod? Pont te mondod nekem? – kiáltott fel Godrik. – Hát tényleg hagytam volna ott a sorsára ezt a szerencsétlent?

- Nem, de… Akkor sem a gyerekek közelébe való. Be kell zárni egy ketrecbe.

- Micsoda?! – hördült fel felháborodva Godrik, de Rowena helyeslően bólogatott.

- Igen, ez lesz a jó megoldás! – bizonygatta.

- Szerintem meg öljük meg – mondta Malazár.

Szavait döbbent csend fogadta, ám ez a férfit szemmel láthatóan egy cseppet sem zavarta.

- Butaság volt nem a sorsára hagyni – folytatta. – És nem csak a gyerekek miatt. Ez nem az ő világa. Ha túl is éli az itteni telet, magányos lesz haláláig. Ha otthagytad volna, Godrik, talán túlélte volna az első időket, találkozhatott volna más oroszlánokkal, de így…? Csapjuk agyon, az lesz neki a legjobb!

- Nem! – csattant fel Amar. A gyerek felpattant, kezét a kölyköt fejére tette, és látszott, akár az élete árán is képes megvédelmezni.

Malazár összevonta a szemöldökét.

- Ezt nem te döntöd el – mondta, de arcán a szigor kénytelen volt a csodálkozásnak átadni a helyét, amikor látta, hogy Soladra és Agnes Amar – és a kölyök – elé állnak.

- Nem engedjük bántani! – jelentette ki Soladra, apró mutatóujjával megfenyegetve az apját.

- De nem ám! – csatlakozott a húgához Agnes is.

- De nem ám! – utánozta a nővérét Hannah, bár ő még nem nagyon értette, miről is van szó.

- A teremburáját! – mordult fel Malazár látszólag fenyegetően, de valójában alig bírta visszaparancsolni a szája szögletében ólálkodó mosolyt. – Ellenkeztek velem?

- Ha kell, akár megvívok érte! – szegte fel az állát hősiesen Amar, ám amikor Malazár vicsorogva rámordult, sikított egyet és Nyűgöt követésre biztatva elszelelt. A kislányok egy utolsó félig megriadt, félig fenyegető pillantást vetve apjukra, követték őket.

- Várjatok meg! – selypegte Hannah. Agnes visszafordult, felkapta a húgát, majd vele együtt ő is kiszaladt.