Fogalma sem volt, valójában mi is történt aznap, ki kivel csatázott, hogyan, mivel, milyen eredménnyel. Annyit tudott csak, hogy Idwal minden ellenfelét legyőzte, lett légyen szó bármilyen fegyverről, és hogy minden győzelme után meghajtotta ugyan magát a királyi emelvény felé, ahol Soladra is ült, de mentében rámosolygott arra a lányra. Soladra fel volt háborodva, fel volt zaklatva. Ki ez a lány? És mit jelentenek ezek a neki szánt mosolyok?

Nyugalmát a vacsoránál sem nyerte vissza, mert ott volt az a lány is az apjával (nyilvánvaló volt, hogy a testes lovag csak az apja lehet), és Idwal olyan sűrűn tekintgetett rájuk, hogy a lány orcája egyfolytában piros volt, mint a rózsa.

Soladra azonban érezte, hogy sápadt. Sápadt, mint a halál, kikergette a színt az arcából a harag és a féltékenység. A lakoma után összevont szemöldökkel és vékonyra összeszorított szájjal álldogált egy oszlop mellett, onnan figyelte az immáron egymás mellett lévő párt.

- Ulának hívják – szólalt meg mögötte a halk, behízelgő hang. – Az apja neve Larvic, egyszerű kisnemes, a keleti parton van egy kis faluja. Egy pörös örökségi ügyben vetődtek ide, de a torna miatt most az ítélkezés is szünetel. Itt ragadtak, várják a torna végét, és mivel az öreg hű fegyvernöke volt valaha Zadon bárónak – intett Ciaran egy tőlük nem messze álló, díszes ruházatú, erőteljes, de már meglehetősen koros úrra -, a báró meghívta őket magához.

- Micsoda? – kapta fel a fejét Soladra.

- Bizony! A mi derék Idwalunk nem is olyan rég még Larvic úr jobbágya volt – mosolyodott el gúnyosan Ciaran.

Soladrában ugyan még mindig tombolt a harag és a féltékenység, de Ciaran hangjára azonnal védeni kezdte az ifjút.

- Elől-hátul mindene megvan, ami egy asszonyszemélynek kell – mosolygott Ciaran.

- Gondolom, eleget nézte magát a tükörben. Tudja, hogy akkor a legszebb a képe, ha mosolyog.

- Közönséges! – fújtatott ismét Soladra.

- Féltékeny vagy? – vigyorgott rá Ciaran.

- Te is közönséges vagy! – csattant fel a lány kitérve a válasz elöl.

- És Idwal?

Soladra hallgatott.

- Nézd, hogy néz rá az a lány! – duruzsolta a fülébe Ciaran. – Mintha Idwal nem is földi halandó lenne… Tetszik neki Idwal, ez kétségtelen.

Soladra még mindig nem szólt, de Ciarannál kevésbé éles szemű megfigyelő is észrevehette volna, hogy a keble egyre jobban hullámzott.

- És miért is ne tetszhetne? – folytatta halkan Ciaran. – Idwal magas, erős, jóképű. E napon bebizonyította azt is, milyen rettenthetetlen lovag. Ő most a nők bálványa. Látod, nem csak Ula bámul rá ilyen áhítattal. Nézz csak szét! Mennyi vászoncseléd felejti rajta a tekintetét! Mintha ő lenne itt az egyetlen, aki ma helytállt. Idwal, ha akarná, ma éjjel dúskálhatna bennük. És ki tudja, lehet, hogy nem is mulasztja el ezeket a kínálkozó alkalmakat.

- Idwal nem olyan! – tiltakozott Soladra. – Ő hűséges…

- Hozzád? – fejezte be kérdőn a mondatot Ciaran.

Soladra megperdült, úgy nézett szembe a férfival. Soha nem kedvelte, de most egyenesen gyűlölte. Gyűlölte, hogy átlátott rajta, s hogy vájkálni mert a sebeiben.

- Honnan veszed, hogy én nem tudok szeretni? – vonta fel a szemöldökét ironikusan a férfi.

- Hallottam, hogy beszéltél arról a lányról. A fehérnépek neked csak… hús!

- Ritkán eszem fehérnépet – mondta nyugodtan. – De most ne velem foglalkozz, hanem szedd rendbe az ábrázatodat, mert úgy tűnik, Idwal éppen feléd vezeti azt a… húst!

Soladra önkéntelenül is arra a kapta a fejét, és látta, hogy Ciaran nem hazudott: Idwal, Larvic úr és Ula éppen feléjük tartott.

- Mit akar? – kérdezte szinte kétségbeesve Ciarant, de a férfi megintette.

- Nyugalom! – szólt rá szigorúan. – Grófkisasszony vagy, Malazár úr és Helga úrnő leánya, ezek pedig csak köznépek. Érezzék a kegyet, hogy szóba állsz velük!

- Úrnőm! – szólította meg. – Kisasszonyom! Megengeded-e, hogy bemutassam neked gyermekkorom védelmező atyját és leányát?

Soladrának sikerült úgy megfordulnia, mint akit váratlan meglepetés ért.

- Igen? – csodálkozó, barátságos, de kissé távolságtartó arccal tekintett a jövevényekre.

- Ő Larvic úr – mutatott a testes lovagra az ifjú. – Árvaságom idején ő volt oltalmazóm és gyámolítóm.

A lovag olyan mélyen hajolt meg, ahogy csak pocakja és élemedett kora engedte.

- Meg sem közelítették a valóságot, úrnőm – hajolt a kis kéz fölé az idős lovag.

- Ő pedig Ula kisasszony – mutatott a leányra Idwal.

Ula mélyen bókolt, Soladra kegyesen biccentett.

Most látszott, hogy a grófkisasszonyból bizony a féltékenység beszélt, mikor a másik leányt mindennek lehordta: Ula ugyanis magas volt, gömbölyű, de csak ott, ahol kellett. A dereka karcsú, a bőre hibátlan, hosszú, szőke haja selymes és dús. Arcvonásai ugyan valóban nélkülözték az előkelőséget, de szürke szeme kedvesen nézett mindenkire, szája pedig örökkön készen állt a nevetésre. Bizony szép volt, szép és szemmel láthatóan kedves.

Soladra máris utálta.

Soladra azonban beérte ennyivel.

- Hogy tetszik a torna, uram? – kérdezte Larvictól.

- Nagyon! – tört ki a lelkesedés az idős lovagból. – Hajdanvolt ifjúkoromban láttam utoljára ilyet, s most meg az az öröm is ért bennünket, hogy íme, ismerős, aki eddig veretlen. Sőt! Nagyon is ismerős! – nézett elismerően Idwalra, melyet az ifjú mosolyogva fogadott. Ám Soladra figyelmét nem kerülte el, hogy Idwal utána rögtön Ulára tekintett, aki rajongva pillantott vissza rá.

- Nem csak Idwal volt verhetetlen – jegyezte meg a grófi leány a fellobbanó dühtől majdnem szárazon. – Lord Ciaran sem veszített egyetlen mérkőzést sem eddigelé.

- Úgy van! – tódította udvariasan Larvic. – Így számomra külön megtiszteltetés, hogy e jeles este megismerhettem a másik győztes lovagot. Milyen szerencsés nap ez a mai!

Ciaran egy könnyed főhajtással nyugtázta a bókot.

- És ti ketten is vívni fogtok, uram? – kérdezte tőle Ula. Most először szólalt meg: kellemes, magas hangja volt.

- Ha egyikünket sem győzi le senki más, akkor igen – válaszolta Ciaran, Soladra szerint jóval kedvesebben, mint kellett volna.

- Ó! – kerekedett ki a leányzó szeme. – És lehet sejteni, hogy melyőtök lenne a győztes?

Ekkora naivitás hallatán Soladra feldühödött, Ciaran azonban – Idwalhoz hasonló módon – elmosolyodott.

- Nem hinném – válaszolta. – Mi még soha nem láttuk egymást viadal közben.

- Nem-é? – csodálkozott Larvic úr. – Hiszen Idwal azt mondta, egyazon várban gyarapítjátok tudásotokat.

- Ez igaz – hagyta rá Ciaran. – Ám eddigelé még gyakorlásképpen sem fordultunk szembe egymással, mint ellenfelek.

- Miért nem? – faggatózott tovább Larvic.

Ciaran szeme összevillant Idwaléval. Kívülálló számára is nyilvánvalóvá vált e pillantásból, hogy nem kedvelik egymást – de nem is ellenségek.

- Miért nem? – vonta meg a vállát Ciaran. – Tudja az ég… Miért is csaptunk volna össze? Tán hívtam volna ki azzal, hogy “Soladra kisasszony a legszebb leányzó”? Hisz úgyis elismerte volna, nem? – S azzal ismét Idwalra pillantott; a tekintete olyan nyíltnak látszott, mintha észre sem vette volna, hogy Ula mosolya bizony elhalványodott e szavak hallatán, hogy Soladra arcára szinte kiült a mohó kíváncsiság, s hogy Idwal olyannyira zavarba jött, hogy valósággal belepirult.

- Ugye, Idwal? – ütötte Ciaran továbbra is a vasat. – Ugye, hogy egész Roxfortban nem akad még egy ilyen gyönyörűséges hölgy, mint Soladra kisasszony?

Mindenki úgy tett, mintha nem vette volna észre a nők arcán átsuhanó csalódottságot. Egész Roxfortban? Soladrának ez kevés volt, Ulának még sok is.

- Ráadásul még okos és kedves is, tudja ezt mindenki – folytatta Ciaran. - Nem lehetett volna ez köztünk vita tárgya.

- Nem bizony! – tódította Idwal is egy Ulára vetett óvatos oldalpillantás kíséretében.

Idwal rámeredt a szalagra.

- Nem tudtam, hogy Soladra kisasszony adta neked – mondta vontatottan. Furcsa pillantást vetett Soladrára, amitől a lány hirtelen zavarba jött, de a következő percben arca gőgössé vált. “Te nem kérted, Ciarannak adtam. Hát aztán?” – épp hogy csak ki nem mondta.

- Mire jó az a szalag? – kérdezte hirtelen Ula.

- Azt mondják, szerencsét hoz a viselőjének – tájékoztatta Ciaran.

- Sorsunk Isten kezében van, nem holmi szalagokban – korholta őket Larvic úr szelíden.

- Igaz – bólintott Ciaran. – Ám rendszerint az a hölgy, aki adja, jó szívvel gondol arra a lovagra, aki kapja. Márpedig a szeretet Istentől való, éppen ezokából a hatalma is nagy, ezt magad sem vitathatod, uram.

- Nem, valóban nem… - bizonytalanodott el Larvic.

Ám még be sem fejezhette motyogását, amikor Ula hevesen félbeszakította:

- Akkor hát adok neked én szalagot, Idwal!

- Igazán? – derült fel az ifjú képe.

- Ha már Soladra kisasszony nem adott… - biccentett Soladra felé látszólag tiszteletteljesen, valójában kihívóan Ula. – Adok én.

- Merthogy jó szívvel vagy irántam, kisasszonyom? – kérdezte Idwal, és csak a siketek nem hallották ki a hangjából a meghatottságot.

Ula kissé elpirult, de nem felelt, viszont gyorsan leoldotta az övét.

- Mit kell tennem? – kérdezte.

- Idwal térdeljen le eléd, te pedig kérj reá áldást, kisasszonyom – duruzsolta Ciaran. A hangja behízelgőbb volt, mint valaha.

- Jól van – bólintott Ula.

S ahogy Idwal féltérdre ereszkedve elfogadta a szalagot, Soladra érezte, hogy a düh elnyomja a szívében a maradék jóindulatot is a másik leány iránt.

- Ciaran! Meg kell nyerned ezt a tornát!

- Mit mondasz?

- Muszáj, hogy te legyél a győztes!

Ciaran, aki Idwalék példáját követve már távozott volna a teremből, most visszafordult, és komoly arccal próbálta kifürkészni Soladra gondolatait.

- Veled nem fordulhat elő – jelentette ki Soladra komoran.

- Nem?

Soladra sápadt volt, szemei izzottak.

- Az én szalagomat hordod – mondta.

Ciaran egy darabig még mindig a lány arcát fürkészte, aztán látszott, döntésre jutott.

- Tudom, mit kell tennem, kisasszonyom – mormolta, miközben mélyen meghajolva csókot lehelt Soladra kezére.

Meglehet, éppen azért volt olyan mély a meghajlása, hogy a lány ne vegye észre a szemében felszikrázó gúnyos, de egyben diadalmas fényeket.

*

A torna utolsó napja valódi csemegének bizonyult a nézőknek. Eddigre a lovagok “férgese” már kihullott, és mintha a bennmaradók éppen erre a napra tartogatták volna tudásuk legjavát. Olyan szemkápráztató védekezések és támadások, miket most vonultattak fel, tán még azóta sem voltak, mióta a világ világ.

A legkülönb persze az eddig is veretlen két lovag volt: Idwal és Ciaran.

Bármily kevés időt is töltött még Idwal Roxfortban, az oskola meglátszott a stílusán. Különösen Godrik úré: a széles, nagyívű, jól megformált mozdulatok, a lendületesség, a szívósság, a kemény, áthatolhatatlan védelem, az elszánt, céltudatos, kivédhetetlen támadás s a találatok végtelen pontossága egyaránt Griffendél grófjának harcmodorát idézték. Az oroszlán ereje, az oroszlán kitartása – és igen, időnként az oroszlán vérszomja is jellemezte, nem csoda hát, hogy ellenfeleit valósággal széttépte.

Ciaran is Roxfort tanítványa volt, de ő teljesen eltérő stílusban küzdött. Soha nem tett semmit fölöslegesen, mozdulatai első látásra szinte szögletesek, ám valójában végtelenül lecsiszoltak, kifinomultak voltak. Valami furcsa kecsesség jellemezte, ami csak azoknak sajátja, akik tökéletesen tudják uralni a testüket. Úgy tűnt, mintha előre ki tudta volna számítani, mit akar tenni az ellenfele: a lehető leghatékonyabban védekezett, az ő váratlan támadásai pedig mindig sikeresen célozták meg az ellenfél leggyengébb, legsebezhetőbb pontjait. Olyan volt, mint a kígyó: feleslegesen soha nem mozdult, de mindig halálos pontossággal csapott le. Harcmodora emlékeztetett Malazár úréra: hideg fej, kiszámíthatatlanság, céltudatosság. Neki sem akadt érdemben ellenfele.

Idwal – mihelyt belépett a sorompóba – azonnal támadott, mint a forgószél, s lesöpörte az ellenfelet.

Akik kicsit is értettek a viadalhoz – márpedig akkortájt igencsak értettek hozzá -, azok tudták, hogy kettejük küzdelme lesz a torna csúcspontja, és már előre dörzsölték a tenyerüket; különösen Griffendél és Mardekár grófja, kik egymás között ugyan soha nem jutottak dűlőre, de éppen ezért most kíváncsian lesték tanítványaikat. Most tán elválik, melyikük harcmodora a jobb! Hiszen nem is kellett sokat várniuk: Ciarannak és Idwalnak is hátra van még egy utolsó küzdelme, aztán… Aztán ők ketten egymás ellen!

Soladra egész nap úgy érezte, kétfelé hasad a lelke. Egyik fele Idwalért reszketett – hiszen szerette őt -, másik fele viszont Ciaran győzelmét kívánta. Különösen az után, hogy viadalról viadalra látta, miként integet oda Idwal Ulának, s hogy a lány milyen boldog büszkeséggel fogadja ezeket az integetéseket. Már másoknak is feltűnt az ifjú lovag és a – felsőbb körökben ismeretlen – lány közötti kapcsolat, és Soladrának egyáltalán nem volt kellemes, hogy Ula megszemlélése után őt is fürkésző pillantások érik.

Idwal édes ifjú, de e tornát neki, Soladrának kell megnyernie Ula ellenében!

Ciaran utolsó ellenfele nagydarab férfi volt, vagy egy fejjel magasabb, mint Ciaran, válla legalább másfélszer olyan széles, és eddigi viadalaiból tudni lehetett, hogy jól ért a harchoz.

Gyalog kellett összecsapniuk, egy szál karddal. Pazar küzdelem lesz!

Ciaran mozdulatlanul állt, amint ellenfele felé futott, ám amikor az lesújtott, egyetlen kecses mozdulattal arrébb lépett, megperdült, és kardja markolatával egy nagyot ütött a lendülettől előre bukó férfi tarkójára.

Szinte még el sem kezdődött, már véget is ért a viadal.

Mindenki dermedten ült a helyén, még a ceremóniamester sem ocsúdott fel ámulatából. Ez a villámgyors cselekvés eddig nem volt jellemző Ciaranra… Hogyhogy már vége? Végül azonban a ceremóniamester mégiscsak magához tért, és már kezdte volna kihirdetni a győztest, amikor a nagydarab lovag feltápászkodott. Úgy látszott, a viadal ilyen gyors elintézése neki sem volt ínyére, olyannyira nem, hogy élénken tiltakozott is.

Ciaran nem is foglalkozott vele, nyugodtan sétált ki a sorompóból. Ám ellenfelét nem csak nagy termettel, de igen heves vérmérséklettel is megáldotta az ég: látva, hogy Ciaran nem hajlandó folytatni, utána rohant, és hatalmas öklének egyetlen ütésével ugyanúgy tarkón csapta az ifjú lovagot, mint az őt az imént.

Most azonban a hatás jóval látványosabbnak bizonyult. Ciaran a viadal során csak akkora erővel csapott le, hogy a másik lovag a földre kerüljön, őt azonban valósággal letaglózta ellenfele ütése. Eszméletlenül feküdt a porban, és nem hallotta, miként zúg fel az egész közönség e lovagiatlan tett láttán. Nem elég, hogy a küzdelem után, de még hátulról, előzetes figyelmeztetés nélkül? Szégyen! Az ilyen becstelent ki kell zárni nem csak innen, hanem minden lovagi tornából!

A gyalázatos lovagot el is hurcolták, ám Ciaran, akit óvatosan a sátrába vittek, továbbra is eszméletlen maradt. Senkit nem lepett meg, hogy maga Helga úrnő is a sebesült segítségére sietett. Az ő tudásának hála a fiatalúrnak sikerült magához térítenie, de pár óráig még lábra sem bírt állni, nemhogy újabb küzdelemben részt venni.

Ha Idwal most is győz, ő lesz a torna bajnoka. Ha Idwal győz, Ula lesz a torna királynője!

Istenem! Add, hogy Idwal veszítsen…!

Nem adta meg…

A győztes jutalma a lovagvilág elismerése volt, valamint egy koszorú, melyet maga a királyné tűzött a lovag lándzsájára. Ez utóbbit a győztes szokás szerint – ha volt neki - a szíve hölgyének adta át, aki ily módon szintén részesült a dicsőségből; a férfiak hódoltak neki, a nők irigykedett rá, érthető hát, hogy a hölgyek ugyanúgy vágytak a győzelemre, mint maguk a lovagok.

Most, e tornán Idwal kapta az elismerést és a koszorút is. Miután a királyné feltűzte a koszorút, mélyen meghajolt, majd megemelte kissé a lándzsáját, amitől a koszorú lejjebb csúszott rajta, aztán megsarkantyúzva a lovát megfordult, és vágtába csapott. Olyan hirtelen fékezett le az utolsó páholy előtt, hogy a lova szinte farára ült le, de Idwal meg sem rezzent, lándzsája végéről a szőke szépség ölébe pottyantotta a becses díszt. Ula orcája bíborszínt öltött, de aztán fejére tette a koszorút és büszkén nézett széjjel. Ímhol ő, a torna királynője! És valóban főúri mozdulattal húzta ki hajából a piros pántlikát, amit viszonzásként kötött a lovag még mindig felé nyújtott lándzsájára.

Oly szép volt e pillanat! Oly megható! Lám, még Soladra leányasszony arcán is büszke mosoly ül, ahogy védencére és annak kegyeltjére pillantott! Mert lesték, ó, igen, sokan lesték a kisasszony arcát, de eme derű eleve lefegyverzett minden rosszindulatot. Szép volt e pillanat nagyon! Oly derűs! Oly megható!

Mert csak kevesen ismerték annyira Soladrát, hogy felfigyeltek volna a leányasszony szemében meglapuló baljóslatú sötétségre.

*

- Haragszol rám, kisasszonyom.

- Miért haragudnék?

- Nem nyertem meg neked a tornát.

- Nem tehettél róla.

- Ha nem akartam volna gyorsan bevégezni azt a viadalt, az az ostoba Dunn nem ütött volna le.

- Nyilvánvaló, nem? – nézett vissza Ciaran nyíltan. – Idwalra akartam tartogatni az erőmet.

- Nem sejtettem, hogy félsz tőle – húzta el a leányasszony a száját megvetően.

- Nem félek tőle, de le sem becsülöm. Ha nem vetted volna észre, jóval magasabb és erősebb, mint én.

- Az az ostoba Dunn is jóval magasabb és erősebb volt, mint te, mégis letaglóztad egyetlen ütéssel.

- Mert ő ostoba – felelte Ciaran nyugodt hangon. – De Idwal vívni is tud.

- Nekem úgy tűnt, az az ostoba is tudott vívni. Végülis eljutott majdnem a döntőig.

Ciaran belekortyolt a serlegébe. A lakoma közben beszélgettek, ahol Ciaran Soladra mellett foglalhatott helyet. Máskor jóval lejjebb ült, mert bár grófi cím várományosa volt, még nem volt gróf, s ha az is lett volna, nem tartozott a király családhoz. Most azonban itt lehetett, talán azért, mert majdnem bajnok lett, vagy talán a sérülése miatt, de az is lehet, hogy mindkettő okból kifolyólag. Itt ült, de még óvatosan mozdította a fejét, az ételből is csak csipegetett, s borát is úgy felvizezte, hogy inkább lett borral ízesített víz, mintsem fordítva.

- A harcnál két dolog a fontos – mondta, miután visszatette az asztalra a serlegét. - Az egyik a test adottsága, a másik az elméé. Különböző módokkal mindkettőén lehet javítani: edzésekkel erősíteni a testet, tanulással élesíteni az elmét. Hiába erős valaki, mint a bivaly, ha ostoba hozzá, és hiába tudná valaki a legszebb vágásokat, ha nincs ereje véghezvinni őket. Dunn nagyon erős volt és okos is a maga módján, de velem nem vehette fel a versenyt, mert én olyan mesterektől tanulhattam, akik e hazában a legjobbak. Az egész torna alatt tisztában voltam azzal, hogy csak egyetlen ellenféltől kell tartanom, és az Idwal, mert neki is ugyanazok a mesterei, mint nekem.

- Idwal másképp harcol, mint te – vetette közbe Soladra.

- Igen – hagyta rá Ciaran. – Adottsága és természete révén inkább Godrik bátyád módszereit vette át, míg én inkább atyádét. De legjobb tudomásom szerint bátyádurad és atyád még soha nem vívtak olyan csatát, miben eldőlt volna bármelyikük elsőbbsége.

Soladra kénytelen-kelletlen bólintott. Esze ugyan elfogadta Ciaran magyarázatát, szíve azonban nem. Igaz, hogy nem az ifjú tehet arról, hogy Dunn leütötte, mint ahogy arról sem, hogy Idwal nem neki, hanem Ulának adta azt a koszorút, de az a gyalázatos nem volt itt, Idwalt pedig szerette, ezért Ciaranra zúdította magában lelke minden haragját.

A férfi megérezte ezt. Egészen közel hajolt Soladrához.

- Jobban kedvelnél, ha most ama koszorúval a fejeden Idwal betegágya mellett tördelhetnéd a kezed? – kérdezte halkan.

Soladra úgy hőkölt hátra, mintha Ciaran megütötte volna.

- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte, de inkább csak a látszat miatt. Volt egy olyan megérzése, hogy az ifjú lovag átlát rajta, mintha üvegből lenne.

Tovább nem beszélgethettek, mert Ciaranhoz sokan szóltak, sokan kérdezgették. Főleg a sérüléséről faggatták, meg arról, hogy ha mégis megküzdött volna Idwallal, szerinte mi lett volna a torna vége, no és persze a legtöbben biztosították együttérzésükről és felháborodásukról Dunn gyalázatos támadása végett.

Soladra a lakoma alatt oda volt kötve Ciaran mellé, de valahogy később sem szabadulhatott tőle. Mintha az a szalag, amit a férfinak adott, több lett volna mások szemében, mint egy egyszerű szalag. S mivel azt is észrevette, hogy Ciaran mellett nem mondanak neki kétértelmű megjegyzéseket Idwal győzelméről és Ula megdicsőüléséről, az este folyamán nem is igyekezett eltávolodni a férfi közeléből. Akkor sem húzódott félre, amikor maga Idwal lépett hozzá.

- Kisasszonyom – csókolt kezet az ifjú.

- Köszönöm, kisasszonyom. Bár ha Dunn lovag nem követi el azt a gyalázatot, nem biztos, hogy most az én győzelmemet ünnepelnéd – intett Idwal mosolyogva Ciaran felé.

Ciaran meghallotta, és maga is mosolyogva nyújtott kezet Idwalnak.

- Valld be, hogy te uszítottad rám azt a melákot – mondta. – Hogy biztosítsd a győzelmedet.

- Természetesen – szorította meg a kinyújtott kezet nevetve Idwal. – Szükségem volt arra a koszorúra. – S szemével a termen keresztül megkereste Ulát.

Soladrát szinte szétvetette a méreg, de uralkodni próbált magán.

- Annyi bizonyos, hogy Ulát boldoggá tetted vele – mondta alig észrevehetően epésen. – Legalább lesz mire emlékeznie, amikor visszamegy a falujukba.

- Ha visszamegy… - ismételte meg Idwal. Arca elgondolkodóvá és egyben aggodalmassá vált. – Nővérkém! – fordult hirtelen Soladrához. – Kérlek, beszélgess vele!

- Tessék? – vonta fel a szemöldökét Soladra. A bizalmas megszólítás most egyáltalán nem esett neki jól, inkább félelemmel töltötte el, hogy olyasvalaminek a bevezetése, amit ő nem akar.

- Annyira fél tőled… Azt hiszi, azért, mert én ily előkelő társaságba kerültem, mint te és a nagyra becsült szüleid, tán lenézem őt, vagy… én nem is értem… Kérlek, beszélj vele! – hadarta Idwal. – Nyugtasd meg, csitítsd le!

- Nem értelek. – Dehogynem értette.

- Feleségül kértem. De ő szerénységében azt hiszi, oly előkelő vagyok, hogy nem adhatja a kezét nékem. Nővérkém! Beszélj vele…!

*

“- Az csak egy tenyeres-talpas cselédlány!

- Az, de Idwal is csak egy kondás. Nem ösmeri a finomságot, könnyen elcsavarhatja a fejét egy bögyös cselédlány csinos ábrázatja.”

Ciaran – bár egy kiállhatatlan méregkeverő – ez egyszer igazat mondott. Idwal és Ula! Ha Soladra nem ismerte volna fel mérföldekről a mágiát, azt hihette volna, hogy a szőke leány elbájolta Idwalt. Annyira nem illenek össze! Idwal maga a lovagi erények tüzes megtestesülése, de ez a lány…! Ez csak egy sótlan, ostoba liba, kinek egyéb erénye nincs, mint a hatalmas tőgye, nomeg a rózsás pofikája.

Hogy az ebek marcangolnák szét mind a tőgyét, mind a pofikáját!

A varázsige olyan elevenen bukkant fel benne, mintha nem is évtizede, de az iménti pillanatban olvasta volna. A démon, akinek láthatatlan érintésétől megvesznek az ebek, és szétmarcangolnak kart, arcot, tépik ki – ha kell – a mellkasból az eleven szívet…

Soladra iszonyodva űzte el magától a gondolatot, de hiába, a démon elkapta már őt is, és egyre elevenebben vetítette elé a képet: Ulát elcsúfítja a kedvenc kutyája, s akkor Idwal visszatér hozzá.

De hisz ez egy sötét varázslat! Ha kislány-fővel nem is, de mostani eszével tudja, micsoda sötét varázslat ez: egy démont megidézni, ráadásul egy szörnyűségre kérni…!

De hiszen ő nem akar szörnyűséget! Nem akarja, hogy a démon megszállta kutya kitépje Ula szívét, vagy feltépje a torkát, ő csak azt akarja, hogy csúfítsa el annak a ribancnak a képét annyira, hogy Idwal jóérzéssel többé ne tudjon reá nézni! Oly nagy kívánság ez? Oly bűnös kívánság?

Egek! Ebek által elcsúfítatni valakit nem elég nagy bűn?

Az elcsúfítás csak eszköz. Eszköz arra, hogy megmentse azt az ifjút egy meggondolatlan tettől. Az a démon lehet, hogy megtépázza Ulát, de megmenti Idwalt.

Démont megidézni mindig bűn. Ráadásul a démonokat nagyon nehéz féken tartani. Rendszerint megpróbálnak még annak is ártani, aki megidézte őket, hacsak az illető nem bír igazi hatalommal. De még ha igazi Nagy Varázsló is idéz meg démont, a Sötét Varázslat mindig nyomot hagy az emberen. Ezt Helga asszony, az anyja mondta Soladrának, és a leányasszony tudta, hogy az anyja ilyen dolgokban sohasem tévedett. De…

Miért ne?

*

Az esküvő előtti éjszaka csendjét heves sikoltozás szaggatta széjjel. Még a vár legtávolabbi zugában is felriadt rá az is, ki az igazak álmát aludta, és verte ki a hideg veríték hallatán. Ó, mily pokoli kínokat állhatott ki az, aki e szívet tépő sikolyokat adta ki magából! Mily embertelen fertelem késztethette erre! Sokakat a kíváncsiság minél közelebb vonzott a hang forrásához, de akadt olyan is, ki hideglelősen inkább a fejére húzta a takaróját, még az arcát is eltakarva, de a legtöbben hányták magukra a keresztet, bízva e szent jel erejében, hogy megóvja őket a vésztől.

Malazár és Godrik kivont karddal rohantak a hang irányába. A kevésbé rangos vendégek szállása felől jött, a hölgyek szárnyától. El sem téveszthették, hiszen az eszelős sikongatásba már a másoktól származó, félelem szülte sikolyok is belevegyültek, félig eltompítva azt, félig felerősítve a hang-kavalkádot, melyből immáron egyértelműen kivehetően fenyegető állati morgás is kihallatszott.

A hölgyek… Mi történhetett velük? Godrikékat lovagi vérük még hevesebb rohanásra ösztökélte főleg, mikor látták, hogy Ciaran is arrafelé siet, de mielőtt rátaláltak volna a veszélyben lévőre, megelőzte őket Idwal. Rohant, mintha démon üldözte volna, rohant, mintha az élete függött volna tőle, rohant kétségbeesve, mert ő meghallotta azt biztosan, amit Godrikék csak sejtettek: Ula sikoltozott.

Még nem érték el a kisasszony termét, amikor az eddigi vészes morgás éles szűkölésbe csapott át, majd elcsendesedett. Ahogy beestek az ajtón, látták, Idwal már elvégezte, amit elvégezhetett: a kutya oldalából még folyt a vér, mely az ifjú kardját is megfestette, de nem a kutya miatt vált veresre az a terem, hanem Ula miatt, kire a grófok nem ismertek volna rá, ha Idwal nem szorítja magához. Ulának ugyanis nem maradt se arca, se keble. Véres massza éktelenkedett mindkettő helyén.

Malazár a kutya teteme fölé hajolt. Látta már azelőtt is párszor, hiszen a kisasszony kedvenc kutyája volt, s szinte mindig magánál tartotta. Az állatnak még mindig habos volt a szája, szeme kifordulva – tán még az őrülettől, tán a halál előtti utolsó mozdulataként.

- Megveszett? – kérdezte Godrik kardjával megbökve a tetemet.

- Úgy nézem – bólintott Malazár.

- Idwal szíven szúrta?

- Igen. Egy döféssel leterítette.

- Derék döfés volt.

- Az biza.

Valahogy jobban akaródzott a kutyával foglalkozni, mint a kisasszonnyal. De nem sokáig tehették.

- A lányom! – üvöltött fel Larvic. Testes alakja alig fért be a szűk ajtón, de egy lendülettel préselte át magát rajta, s ugyanazzal a lendülettel rogyott a gyermeke mellé. – Kislányom…

Malazár elfordította a fejét. Nehéz volt elviselnie a némán zokogó férfi látványát. A kint bámészkodókat könnyebb volt szemlélnie. Sokan tolongtak kint, de csak négy nő mert bejönni: Rowena, Helga, Soladra és Treva, Helga úrnő legjobb tanítványa. Helga azonnal Ulához lépett, maga is letérdelt mellé, nyakához nyúlt, majd a csuklóját fogta meg, és hosszú-hosszú percek után ezt mondta:

- Él.

Intésére Godrik, Malazár és Ciaran azonnal ugrottak a leányasszonyhoz, de Idwal ismét megelőzte őket. Egymaga emelte fel és tette az ágyra a hölgyét oly könnyedén, mintha csak pelyhet emelt volna.

Helga intézkedett. Treva elszaladt, s hamarosan gyógyfüvekkel, tégelyekkel tért vissza, nyomában egy vajákos asszonnyal, aki lepedőket cipelt, nemsokára pedig megérkeztek a cselédek is a forró vízzel teli kannákkal. Rowena Larvic úrral foglalatoskodott, igyekezett csitítani, vigasztaló szavakat sugdosott a fülébe, Soladra pedig csak állt Idwal mellett.

Godrik a kíváncsiskodó-szánakozó-szörnyülködő tömeget nyugtatgatta, oszlatta fel, Malazár pedig a kutya tetemének eltávolítása érdekében intézkedett. Izent az uralkodónak is, hogy mi történt, de a kint ácsorgókkal nem foglalkozott. Az Godrik feladata volt, mint mindig. Ciaran pedig úgy vizslatta körbe a termet, mint vadászatkor a kopók.

Sok időbe tellett, mire Helga úrnő ellátta a leányasszony sebeit. Ula fejét, mellét, karját teljesen elborították a kötések.

- Pihennie kell – mondta Helga. – Menjetek ki, hogy aludni tudjon, bár adtam neki olyan italt, ami fájdalmai enyhítése mellett jótékony álmot is hoz a szemére.

- A szemére? – nyögött fel Larvic. – Maradt neki egyáltalán szeme?

- Egy – válaszolta pillanatnyi habozás után Helga. – Az egyik szeme megmaradt.

- S a másik?!

Helga nem felelt. Helyette Treva lépett Larvichez.

- Rád is rád fér a pihenés, uram. Idd ezt meg! – emelte meg a kezében tartott kupát.

- Ki tud ilyenkor pihenni? – dühödött meg Larvic, és heves mozdulattal csapta ki Treva kezéből az italt.

- Ezzel Ulán nem segítesz – mondta csendesen Rowena. – Hagyd Helgát, hadd tegye meg a lányodért, amit megtehet.

- Úgy van, uram – tette hozzá Godrik is. – Ula a lehető legjobb kezekben van. Meg fog gyógyulni a lányod, uram, erről Helga úrnő maga gondoskodik.

- Visszaadja néki a szemét? – emelte fel könnytől ázott arcát a lovag. Most nem öreg, egyenesen vén volt.

- Megteszi érte, amit tehet – válaszolta óvatosan Godrik.

- Ula él – mondta. – És most ez a legfontosabb.

Tán Malazár mély hangja tette, tán amit mondott, de Larvic nem szólt tovább semmit. Csöndesen elvette az újabb poharat, amit Treva nyújtott felé, és hagyta, hogy Rowena úrnő kifelé kormányozza.

Soladra már nyúlt volna Idwal karja felé, de az ifjú megelőzte:

- Én itt maradok – jelentette ki. A hangja szürke volt, mégsem próbált meg senki sem ellenkezni vele.

Helga bólintott, aztán az urára nézett. Malazár elértette a pillantását, kifelé indult, Godrik vele, Ciaran utánuk. Malazár a küszöbről még visszanézett. Két cseléd még a vért takarította fel a kövezetről, Treva Helga úrnőnek segédkezett, aki még mindig a sebekkel és a kötésekkel foglalatoskodott, Idwal kicsit távolabb figyelte őket, mellette pedig Soladra állt. Ennyi embertől nagyon kicsinek és nagyon zsúfoltnak tűnt a terem, Malazárt azonban másvalami zavarta, bár sokáig nem tudta, hogy tulajdonképpen mi. Már félig elaludt, amikor felneszelve rádöbbent, mi volt számára zavaró: Soladra. Az, hogy a lánya csupán egy pillantást pazarolt Ulára, utána aztán mindvégig Idwalra függesztette a tekintetét, de sem a leányasszonyra, sem az ifjúra vetett pillantásában nem akadt szánalom, hanem inkább… várakozás.

2. fejezet folytatódik