|
3. fejezet
3. fejezet
A saját arcát… Soladra elgondolkodva forgatta a fejében Ciaran szavait. Igaza van, Ula hiú, és Ulát szembesítenie most önmagával felérne egy gyilkossággal. Egy tükör neki tőr lenne.
Elég, elég! Miféle gondolatok ezek? – intette magát. Gonosz, b űnös gondolatok! Gyilkos gondolatok!
Lehet, hogy e pillanatban gonosz gondolatoknak tűnnek, de ha jövőt nézzük… Bizony igaza van Ciarannak, ennek az undok kígyónak. Mi lenne Idwalból? És mi lenne Ulából? Ha Ula félreállna, vagy netán enmaga elrendezné enmaga sorsát… Ő, Soladra tudna boldog életet nyújtani Idwalnak. Boldog és teljes életet…
Tanulhattál volna az eddigiekből! Ki a setét hatalmakkal szövetkezik, maga is megjárja!
De most nem idézne démont! Most csak… teljesítené Ula kérését. Hiszen a leány amú gy is tükröt kért a minap, csak ők úgy tettek, mintha nem hallották volna. Mi lenne, ha teljesülne a kívánsága? Ula mindig is nagyra volt a külsejével – hiszen egyéb értéke amúgy sincs neki -, mit szólna most, ha látná, hogy eddigi büszkesége, a telt keble és a rózsás arcocskája örökre oda? Látná, igen, a fél szemével…
Démon vagy nem démon, a rossz szándék nem vezethet jóra!
Rossz szándék? Miféle rossz szándék van abban, ha esélyt ad Ulának eldönteni, mit kezd magával? Hiszen most tudatlanságban él, szinte csak annyit tud, hogy elvesztette az egyik szemét, de keze még csak a kötéseket tudja kitapogatni, s ritkán, a kötések cseréjekor ha érzi is a hegeket, látni nem látja. Még… És még elhiszi Idwal vigasztaló szavait, hogy szép lesz, még reméli, hogy egymás o ldalán boldog lesz a jövő, de hazudnak neki! Ez nem bűn?
Jó szándékkal hazudnak neki.
A hazugság mindenképpen bűn. Lehet jó szándékkal bűnt elkövetni? És ha ő Idwalt próbálja megmenteni, az miért lenne rossz szándékú? Elismeri, Ula sorsa nem igazán érdekli, legalábbis Idwaléval összehasonlítva semmiképp, de miért lenne bűn engedni, hogy maga döntsön magáról? Hát hol van a szabad akarat?
Ki az, aki el tudja dönteni, hol kezdődik a jó és hol a rossz? Ki tudja eldönteni, mi árt, és mi használ? Ki merné őt megkövezni azért, mert megmutatná Ulának, amit előbb-utóbb úgyis látni fog?
Soladra döntött.
*
Gyorsan készült el a koporsó, délre már felravatalozták a kápolnában a halottat. Na persze csak az egyiket, Ulát. A cselédlányt gyors miatyánk alatt már el is fö ldelték egy ócska zsákban. Pedig Ula vetett önként véget az életének, mikoron kiugrott a torony ablakából, a cselédlányt pedig Idwal lovag döfte le, mikoron kiderült, hogy ő adta a kisasszony kezébe azt a tükörfényes bronztálcát. De Soladra azt mondta a népeknek, hogy a cselédlány lökte ki Ulát, Idwal azért döfte le, és… elhitték. Hiába, az egyik kicsi, a másik meg nagy életében, holtában is. A cselédlány nem érdekelt senkit, még haragudtak is reá, a kisasszonyt meg szépen felravatalozták, gyengéd kezek virággal hintették tele a koporsóját, körülötte a kápolna kövét is, de még a finom fehér szemfödőt is, mellyel jótékonyan eltakarták avatatlan szemek elől az összeroncsolt arcát. Ki búcsút vesz tőle, a virágokra, a hajdanvolt szépségére emlékezzen.
Majdnem al konyattájra tűzték ki a temetést, hogy az esti misével rögtön áldást is kérhessenek reá, Soladra azonban már korábban lement. Háborgó lélekkel mondott imát a koporsó előtt. A terve sikerült: Ula íme, itt fekszik előtte kiterítve. Elhárult az útjából ez az akadály. Most mégis… Ez a lány miatta halt meg. Hiába próbálta nyugtatni magát, hogy nem ő lökte ki ama bizonyos toronyablakon, tudta, ő rendezte úgy a dolgokat, hogy annak az ostoba kis cselédlánynak a keze ügyébe kerüljön az a tükörfényes tálca a kötések cseréjénél, s tudta azt is, hogy Ula mit tesz majd, ha meglátja az arcát. Bah! De hisz ő volt az okozója a sérüléseinek is! Hát ki más idézte oda azt a démont, mely a kutyába költözve elcsúfította azt a szerencsétlen leányt? Bizony, ha ő nincs, Ula ma is élne, ma is ép, sértetlen lenne, boldog asszonya lenne Idwalnak…
Idwalnak…
Hah! Hát ezért! Ha kilenc élete lenne is Ulának, mint a macskának, kilenc halál reá, mert el akarta venni tőle Idwalt! Mit kilenc, tíz! S mind szörnyűbbnél szörnyűbb, fájdalmasabbnál fájdalmasabb, rettenetesebbnél rettenetesebb legyen! Halál reá! El kellett pusztulnia, mert az útjába mert állni, el kellett vesznie, mert szebbnek, jobbnak hitte magát… De ő, Soladra megmutatta neki, ki az erősebb! Egy boszorkánnyal próbált szembeszállni ez a tudatlan mugli leány? Megérdemelte a sorsát!
Soladra megremegő orrcimpákkal egyenesedett fel. Végre megnyugtatta magát. Bármit is tett, csak azt cselekedte, amit cselekednie kellett. S most itt az ideje, hogy elvegye a jutalmát: Idwalt.
Az ifjú nem a koporsó lábánál térdepelt, hanem egy oldalkápolnában, egy szent kissé durván kifaragott kőszobra előtt. Soladrának rémlett, mintha ez a szent lett volna annak a falunak is a védszentje, ahol Idwal felnőtt. Sejtette, hogy a régi szokások törhettek elő a fiatalemberben, azért fordult imájával a védőszent felé. Mit kért tőle? Nem tudni… De az biztos, hogy nem a szent adja majd meg neki a boldogságát.
Halk léptekkel ment közelebb hozzá.
- Idwal – szólította meg.
Az ifjú elébb úgy tűnt, meg sem hallja, de ahog y Soladra a vállára tette puhán a kezét, rekedtes hangon válaszolt:
- Miattam halt meg.
A hangjából kicsengő keserűség valósággal mellbe vágta Soladrát.
- Miket beszélsz? – rebegte.
Idwal nagyot sóhajtott, de még mindig nem emelte fel a fejét összekulcsolt kezeiről.
- Én okoztam a halálát.
- Idwal…
- Elvesztettem apám és anyám, a testvérem is régóta halott. Úgy hordozom magamban a balszerencsét, mint a dögvészt, és aki közel kerül hozzám, annak jobb felkészülnie a korai végre. – Idwal ismét sóhajtott. – Tud tam, hogy ilyen vagyok, és mégis… Megkértem őt, legyen a hitvesem. És ő igent mondott…
- Idwal…
- Nézd, mivé lett! Még Larvic úr is… Szegénynek nem volt más bűne, mint hogy kedvelt engem, és örült, hogy a veje leszek. Akár a halált ölelte volna keblére…
- Ez nem…
- Te is, kisasszonyom, jobb, ha távozol a közelemből – folytatta az ifjú. – Tudom, jó szívvel vagy irántam, mindig is jó szívvel voltál, és én mivel tudom meghálálni a jóságodat? Balszerencsével, kínos halállal.
- Ostobaság! – csattant fel Soladra.
- Nem ostobaság ez, hanem való. – Idwal végre feltekintett, de nem a kisasszonyra, hanem a szentre. – Valami nagyon-nagyot vétettem, hogy ezzel büntet meg az Isten.
- Semmiféle bűnöd nincsen, szeplőtelen vagy, mint mikor megszülettél – jelentette ki h atározottan Soladra.
- Senki sem bűn nélkül való. És én… - remegett meg a szája, és elhallgatott.
Soladrában feléledt a kíváncsiság.
- Miféle bűnöd van neked? – kérdezte.
Idwal fájdalmas, de egyben zavart pillantást vetett rá.
- Tudod te azt, kisasszonyom… - suttogta, s hogy Soladra csak értetlen képet vágott, még halkabban tette hozzá: - Ez a szentségtelenség. Ez a varázslás-dolog.
- Micsoda? – rökönyödött meg a lány.
- Amiket atyád házában míveltünk… meg én már otthon is… Nem Istentől való dolog ez – ingatta a fejét az ifjú. – Nem Istentől való…
- Azt hiszed, hogy a varázshatalmad okozta szeretteid halálát?
Idwal válaszként csak bólintott. Szemét ismét a szentre függesztette, szája néma imádság szavait látszott rebegni.
Soladra egészen megdühödött, de dühébe óhatatlanul is jó adag lenézés keveredett.
- Hát jobb, ha eszedbe veszed, hogy nem olyan könnyű szerencsétlenséget vagy halált varázsolni – vágta oda halkan. – Alapos tudás és felkészültség szükségeltetik hozzá, te pedig hacsak tehetted, kihagytad az al kalmakat, amikor mindezt a tudást és felkészültséget megszerezhetted volna!
- Annál rosszabb – felelte Idwal. – Nem te magad mondtad, hogy a tudatlanság mekkora veszélyt jelent mindazoknak, akik nekünk a legkedvesebbek?
Soladra dühét elsöpörte a hökkenet. Felrémlett neki az a hajdani beszélgetés. De igen, ő mondta mindezt az ifjúnak annak idején…
- És én kinevettelek – sóhajtotta Idwal. – Gőgösen vágtam oda, hogy nekem nincsenek legkedvesebbek… S most lám: a legkedvesebb ott fekszik felravatalozva abban a koporsóban. Ne mondd, hogy ez nem az én hibám.
Soladra egy pillanatig gondolkodott. Mit mondhatna erre? Végül letérdelt Idwal mellé.
- Nem – mondta csendesen. - Nem hinném, hogy a te hibád lenne mindez. Ám vond le a kellő tanulságot, s innentől kezdve miné l nagyobb tudást igyekezz megszerezni. Így legközelebb nem lesz okod magadat vádolnod.
- Legközelebb? - nézett rá csodálkozva Idwal. - Miről beszélsz?
- Hát... amikor legközelebb szerelmes leszel... - válaszolta habozva Soladra.
Ám Idwal csak megcsóválta a fejét.
- Soha többé nem leszek szerelmes - jelentette ki megfellebbezhetetlenül.
- Persze - hagyta rá a leányasszony, s hangján csak egy árnyalatnyit lehetett érezni a türelmetlenséget. - Még csak ma veszítetted el Ulát, persze, hogy úgy érzed, soha többé nem leszel szerelmes. De mo ndják, az idő mindent begyógyít.
- Nem - csóválta meg Idwal ismét a fejét. - Ezen az idő sem változtat.
- Ebben nem lehetsz biztos.
- De igen. Kicsiny korunktól fogva Ulát szerettem, s szerettem akkor is, amikor messze elkerültem tőle. És szerettem akkor is, amikor ama dög összemarta - sóhajtott az ifjú. - Egész életemben szerettem. Tudom, hogy soha nem fogok másra nézni.
Soladra megdöbbent ettől a kijelentéstől.
- De hiszen már néztél - mondta óvatosan.
- Soha.
- Roxfortban.
- Nem én.
Soladrát akárha fejbe vágták volna.
- A nők kedvence voltál - tapogatózott tovább. - Csak nem azt mondod, hogy színlelted csupán a kedvességet?
- Nem színleltem - válaszolta Idwal. - Kik kedvesek irántam, kedves vagyok hozzájuk én is. De egyre sem úgy tekintettem, mint ahogy férfi tekint asszonyszemélyre.
- Egyre sem? - tette fel a kérdést habozva a leányasszony.
- Egyre sem - ismételte meg Idwal, s a hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy ezt a lehető legkomolyabban gondolta.
“Rám sem?” - szívta vissza a nyelvére toluló kér dést Soladra. Hisz nyilvánvaló volt a válasz, de ő mégsem akarta hallani. Az a sok bizalmas beszélgetés, azok a meghitt pillantások, azok a lopott érintések... Nem jelentettek semmit? Semmit? “Csak a gyász beszél belőle - nyugtatta magát. - Csak a gyász.”
- Szegény Idwalom - mondta részvétteli hangon. - Szívemből szánlak.
- Köszönöm, kisasszonyom - felelte Idwal.
- Tudom, nehezen hiszed, de az idő mégiscsak hoz gyógyírt a sebedre. A sok elfoglaltság, mi Roxfortban vár...
- Nem megyek vissza Roxfortba - vágott a szavába az ifjú.
- Nem? - kerekedett ki a leányasszony szeme. - Miért nem?
- Heap of Stones-ba viszem Ulát eltemetni. - S hogy látta Soladra értetlen tekintetét, hozzátette: - Az a falvam, amit a király adott nekem.
- Úgy tudtam, Ula itt és most lesz eltemetve - csodálkozott Soladra.
- Meggondoltam magam - felelte Idwal. – Heap of Stones-ba viszem. A falu mellett van egy kis csalitos, azt mondják, szent hely. Oda temetem Ulát. Ott jó helye lesz.
- Értem - felelte Soladra elgondolkodva. - De utána visszajössz, ugye?
- Nem - rázta meg a fejét a férfi. - Ott maradok.
- Meddig?
- Örökre.
Örökre? Elevenen eltemeti magát Ula mellé örökre? Soladra gondolatai úgy kavarogtak, mint egy megbolydult méhraj, s ahogy lassan felfogta Idwal szavainak értelmét, úgy nőtt benne a harag és a kétségbeesés. Ha élt is még szánalom szívében az elhunyt iránt, az most nyomtalanul eltűnt. Bár falta volna föl az a démon Ula testét! Akkor most nem lenne Idwalnak mit őriznie! Méghogy Heap of Stones! Méghogy örökre! Gyász, igen, gy ász... Még friss Idwal sebe, majd meggondolja magát, majd visszatér még... De mikor? Egek! Mikor? S mi lesz addig ővele? Nincs már ideje... Ha elengedi Idwalt, valóban, ki tudja, visszatér-e...?
Soladra - igyekezvén lenyugtatni magát - nagy levegőt vett.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet. De még oly friss a gyászod... Oly fájdalmasan friss - mondta kenetteljes hangon. - Ám meglásd, már az éjjel is hoz némi enyhet. Holnap reggel, mielőtt útra kélsz...
- Ma indulok - vágott a szavába ismét Idwal. - A mise után közvetlen.
Soladra úgy érezte magát, mint akit mellbe döftek.
- Máris? Az nem lehet! - szakadt ki belőle.
- Nincs, mi itt tartson - felelte az ifjú közönyösen.
Soladra orcája falfehér lett.
- És én? - suttogta anélkül, hogy ránézett volna a férfira.
Idwal arca megrándult.
- Kívánom, hogy legyél boldog, kisasszonyom - mondta.
- Nélküled? - Soladra kétségbeesett suttogása szinte kiáltásnak hatott.
- Nélkülem is jól megvoltál - feszült meg Idwal arcán egy izom.
- Míg nem ismertelek... - Soladrának még a szája is elfehéredett, sötét szemei nagyra tágultak.
- Majd elfeledsz - fordította el kissé a fejét Idwal.
- Soha! - suttogta Soladra, majd lázasan hadarni kezdett: - Én... soha... soha nem szerettem mást, csak téged. Ne hagyj el! Ne menj el! Mivé legyek nélküled?
Idwalon látszódott, hogy kínosan érzi magát.
- Ne...! - kérlelte a leányasszonyt. - Ne mondj ilyeneket!
- Ne hagyj itt! - rimánkodott tovább Soladra. - Maradj velem!
- Később meg fogod bánni...
- Ha velem maradsz, sosem!
- Nem maradok veled.
- Idwal...
- Szeretlek, mint nővéremet. - A férfi még most sem nézett Soladrára. - De az én szívem választottja ott fekszik, kiterítve.
- Hisz ez az! - vágta rá Soladra. - Ő halott, de én, én élek!
- Az ő temetésén vagyunk itt! - sziszegte a férfi. Zavarán keresztü l is érezni lehetett, hogy kezd dühös lenni.
- Azt mondod, máris el akarsz menni. Van-é más választásom, mint hogy őszinte legyek?
- Van. Hogy hallgass.
- Beszélnem kell. Hisz annyit vártam... Vártam, hogy végre nyilatkozz, vártam, hogy Ula elmenjen, vártam, hogy elfeledd...
- Az Istenre kérlek, hallgass végre!
- S azt mondod, hogy mindez a sok várakozás hiábavaló volt? Hát nem számít a szerelmem?
- Nem! - fortyant fel a férfi. Végre szembefordult a leánnyal, és Soladra így láthatta, hogy Idwal szeme hideg, mint a jégcsap. - Nem kell a szerelmed.
- Ezt nem mondhatod komolyan - hebegte Soladra döbbenten. - Tartozol nekem!
- Most már nem.
- Most már...?
- Hogy mered Ula koporsójánál rám erőltetni magad? Olyan vagy, mint egy útszéli rima, kiben hírül sem lelni fel kegyeletet! - vágta oda Idwal ridegen.
Soladra felpattant. Arca már nem is lehetett volna fehérebb.
- Hogy mersz ilyet mondani rám? – sziszegte dühödten. – Hogy merészelsz ilyet mondani rám?!
- Te adtál rá okot. És most menj el. Örökre - tette hozzá Idwal könyörtelenül.
Soladra azonban nem ment.
- Ha rimát kell keresni, mutatok én neked egyet - intett a koporsó felé. - Azt gondoltad tán, szerelemből akart hozzád menni? Tévedsz! Csak azt hitte, általad előkelőbb emberek közé kerül, és így előkelőbb lesz maga is!
- Honnan veszed? - biggyesztette le megvetően az ajkát Idwal.
- Beszéltem vele. Te magad kérted, hogy beszéljek vele, nem emlékszel? - vágta rá Soladra gúnyosan. - Nem te kellettél neki, csak az ismeretséged! Rang és vagyon és tekintély... Hiszen látta, hogy velünk vagy, velünk, a királyi családdal! Ezt akarta, nem téged! Erre kérdezett rá, nem arra, hogy szereted-e!
- Hazudsz! - szökkent talpra Idwal is, de Soladra kegyetlenül folytatta:
- S hogy bennem nincs kegyelet? Hát miér t gyűlnek ide most misére a népek? Mert azt hazudtam, hogy az a cselédlány lökte ki. Nem árultam el, hogy az a hiú tehén maga vetett véget az életének. Ezt is megtettem érted! Hogy a lotyódat megszentelt földbe tegyék, s ne kaparják el, mint egy kutyát!
- Hallgass! - kapta el Idwal a leány csuklóját. – Hallgass el végre! - S benézett a kápolna belsejébe, ahol már gyülekeztek ugyan az emberek, de távol voltak, halk veszekedésüket nem hallották meg.
- Jó! – sziszegte Soladra arcába Idwal olyan hidegen, amilyen hidegségre a leány eddig soha nem tartotta volna képesnek. - E hazugságodért megbocsátom az iménti szavaidat, de most már takarodj innen, vagy nagyon meg fogod bánni!
Soladra csodálkozással vegyes haraggal meredt Idwalra.
- Kezet mersz emelni rám? – kérdezte.
- Még nem emeltem kezet rád - villámlott Idwal szeme. - De ne vond magadra a haragom! Te még nem tudod, mire vagyok képes!
- Hogy mire vagy képes? - nevetett bele Soladra megvetően a férfi arcába, miközben majd szétvetette a düh. - Hogy te mire vagy képes? Semmire! Csak áltatod magad, hogy hatalmad van, pedig pondró vagy hozzám mérten!
Idwal válaszul csak rántott egyet a leány karján, és még jobban megszorította. Soladra szemébe könnyek szöktek a fájdalomtól, és a harag végképp elborította az elméjét.
- Ha nem engedsz el, éppúgy végzek veled, ahogy azzal a ribanccal tettem! - fenyegetőzött.
- Micsoda?! - Idwal úgy meghökkent ezen a kijelentésen, hogy még Soladra karját is elengedte.
- Nem te hoztad rá a rontást, te ostoba! - köpte a szavakat Soladra. - Nekem volt csak akkora hatalmam, hogy rászabadítsam azt a démont!
Ezredévnek tűnő pillanatig tartott, míg Idwal felfogta az imént elhangzottak értelmét. Aztán…
- Átkozott! – kiáltotta, és tőrét kirántva a leányra rontott.
Nem érte el.
Sötét árny bukkant fel a szent szobra mögött, és megrázta úgy, hogy az egész kápolna megremegett belé. A szobor leesett a talapzatáról, egyenesen Idwalra, feldöntve és maga alá temetve az ifjú lovagot. Egy pillanatra úgy tűnt, Soladra is alájuk kerül, de a sötét árny – vagy egy másik? – szemmel követhetetlen gyorsasággal arrébb rántotta a leányasszonyt, így őt nem sebezte meg sem az ifjú tőre, sem a szobor. Mielőtt Soladra egyáltalán csak levegőt vett volna a sikoltáshoz, az árny eltűnt, és az egésznek már vége is lett.
Ekkor t ört ki belőle a sikoly.Folyt.köv.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
