|
4. fejezet
Kik a misére gyülekeztek, most mind odaszaladtak, s a kis oldalkápolna pillanatok alatt zsúfolt lett. Pedig nem voltak sokan, tán heten vagy nyolcan, s közülük is Philip atya, ki vén volt már, mint az országút, igazán közel se jött. Ciaran is csak Soladra mellé lépett.
- Jól vagy? – ragadta meg a halálsápadt leány karját, ki megrendülésében csak bólintani tudott. Szeme iszonyattól kitágulva egyre csak Idwalon függött.
Ciaran előbb körbenézte a leányasszonyt, s miután meggyőződött arról, hogy valóban semmi baja, csak akkor pillantott a sérült ifjú felé.
Nem tudni, miből készült az a szobor, de tény, hogy az az öt-hat ereje teljében lévő férfi is, ki ott volt, alig bírta arrébb tenni. Inkább csak legörgették az ifjúról, mintsem leemelték, s nem biztos, hogy ezzel nem okoztak nagyobb fájdalmat, mint a szobor maga. Idwal nyöszörgéseiből legalábbis erre lehetett következtetni.
Philip atya maga hajolt le az ifjúhoz. Vizsgálódása során ráncoktól szabdalt arca egészen komor lett.
- Nem vagyok gyógyító ember – mondta végül reszketeg hangján -, de alighanem megsérült a gerince. Még az is lehet, hogy örökre lebénult a lába.
- Akkor gyógyító kell ide – felelte Zadon úr, egyike a segítőknek. – Tán leginkább Helga úrnő. De itt van Soladra kisasszony is, azt mondják, méltán az anyja leánya. – S szemével hívta a leányasszonyt közelebb.
De az nem jött. Továbbra is csak állt ott, és nagyra tágult szemekkel bámulta Idwalt, ki rémülten felkiáltott:
- Ne!
- Mi baj van? – hajolt le Zadon.
- Hozzám ne érjen ez a boszorkány! – morogta Idwal.
- He? – formált a kezéből tölcsért a füle mögé Philip atya, ki kissé nagyot hallott.
- Semmit nem értek – vonta fel a szemöldökét Zadon, ki ugyan értette a szót, de az okát nem.
- Tán a kisasszony maga is megsérült – találgatta aggódva Nual úr.
- Avagy sokkot kapott – hagyta rá Zadon.
- Minket is megijesztett e földrengés, hát még egy ilyen kényes fehérnépet – csóválta a fejét együttérzően Nual.
- Nem is ok nélkül riadozott! Lám, szegény Idwal…
Idwal mindeközben megpróbálta magát feljebb tornászni, de nemigen sikerült neki. Néhány ifjú azonban odaugrott hozzá, és együttes erővel megfordították és felültették. Hátát éppen ama szobornak vetették.
- Nem egyszerű földrengés volt ez – mondta kissé pihegve -, hanem egy démon műve, kit e boszorkány idézett meg! – mutatott vádlón Soladrára.
Az urak összenéztek.
- Sokkot kapott ő is – jegyezte meg Nual.
- Nem csoda azok után, mi történt vele – helyeselt Zadon.
- Boszorkány! – kiáltott Idwal. – Egy átkozott boszorkány, ki az imént maga vallotta meg nekem, hogy ő hozott szegény Ulára rontást egy démonnal, kit ő idézett meg!
Oly meggyőző erővel beszélt, hogy az urak önkéntelenül is Soladrára néztek. A leányasszony még mindig némán állt ott, hol rátaláltak, szeme még mindig kitágulva meredt Idwalra, de mégis… volt valami az arcán, mely kételyt ültetett az őt bámulók szívébe ártatlanságát illetően.
- Boszorkány? – ismételte meg bizonytalanul Zadon. Ezt hallotta Idwaltól az imént is, mikor nem bízott a saját fülében, de ezt hallotta most is, immáron összetéveszthetetlenül.
- Fiam, hogy mondhatsz ilyet? – feddte az ifjút Philip atya. – Beverhetted a fejed is.
- Igazat szóltam, és erre akár meg is esküszöm! – kiáltotta rendületlen hévvel Idwal. – Itt, e szent helyen dicsekedett véle, hogy csak neki van olyan hatalma, mellyel ráuszíthatott egy démont Ulára! S még meg is fenyegetett, hogy engem is megöl, mint szegény arámat!
- Hát, de ugyan miért tett volna ilyet? – kérdezte Nual.
Idwal kissé elpirult, de ettől a hangja nem csengett kevésbé keményen.
- Miattam – jelentette ki. – Szerelemféltésből.
- Ah! – kiáltott fel az atya, s jelentőségteljesen nézett össze Zadonnal.
- Igazságot követelek! – kiáltotta Idwal. – Vessék máglyára ezt az átkozott boszorkányt!
- Hát… - töprengett Zadon.
- Én is hallottam már, hogy a kisasszony boszorkány – tódította az egyik fiatal nemes, kit Weylinnek hívtak.
- Honnan hallottad? – faggatta lord Nual.
- Még az Örökösödési Háborúban – lépett előre Weylin büszkén, hogy a figyelem középpontjába került. – A Mardekár udvarházban húztuk meg magunkat, hová egyszer martalócok törtek be. Csúf világ köszöntött ránk, de egyszercsak nagy kavarodás támadt, melynek során a martalócoknak végük lett. Mondták, Soladra kisasszony démonokat idézett meg, azok intézték el a haramiákat.
- S te láttad azokat a démonokat? – kérdezte Nual, ki varázstudó ember lévén ismerte az igazságot, de tudta, hogy azt titkolni kell.
- Neeem… - húzta el a szót kissé elvörösödve Weylin. – De mások látták!
Nual csak felvonta a szemöldökét, mire a fiatal nemes dühödten replikázott.
- Igenis látták! – kiáltotta. – S hallottátok: íme e lovag is látta itt ama másik démont!
- Láttad? – fordult lord Nual Idwal felé, szemöldökét szemrehányóan összehúzva.
De Idwalt – noha megesküdött annak idején maga is a titoktartásra – most a bosszú fűtötte, mely elfeledtetett vele minden mást.
- Láttam – bólintott. – Noha hihetetlenül gyors volt, inkább csak az árnyát, de… láttam! Éreztem!
- Boszorkány! – kiáltotta Weylin, s ezzel végképp megakadályozta, hogy Nual megpróbálja elsimítani a dolgot.
- Meglehet! – hagyta rá még mindig töprengve Zadon. – Hiszen mindnyájan tudjuk, mily nagy kedvet talált előtte Idwal. Ha boszorkány, könnyen lehet, hogy tényleg ő végzett Ulával.
- Boszorkány biza! – dugta előre az orrát fontoskodva egy másik, alacsony rendű és termetű fiatal nemes, ki a Brogan névre hallgatott. – Hallottam az udvarban suttogni, hogy Lady Anne-nek is azért nem született fia, mert a kisasszony megátkozta!
- Hej! Bizonnyal boszorkány! – kiáltotta a harmadik ifjú nemes is, Padrig nevezetű. – Vénlány, és mégis milyen fiatalnak, szépnek látszik! Mi más ez, ha nem boszorkányság?
- Boszorkány! – csapott a levegőbe Idwal.
- Boszorkány! Boszorkány! – hallatszott immáron innen is, onnan is, és lord Nual elszörnyedve látta, hogy nem tudja megvédeni Soladrát. Legényét intette magához, Malazárhoz küldte a gyors lábú fiút, hogy hátha a gróf többet tudna tenni, s maga már el volt szánva arra, hogy karddal a kezében fogja érni a vég Soladra védelmében, amikor megszólalt Ciaran.
- Helyes, urak! Helyes! – duruzsolta behízelgő hangján. – Gyerünk, menjetek a királyi párhoz, és vádoljátok meg szeretett unokahúgukat boszorkánysággal!
- Micsoda? – kapta fel a fejét Brogan.
- Ó! Tán csak nem feledtétek, hogy a kisasszony a királyi családhoz tartozik? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Ciaran. – Soladra kisasszony nem egy egyszerű pórleány, kit úgy vethettek máglyára, ahogy úri kedvetek tartja. Neki tárgyalás dukál.
- Állunk a tárgyalás elébe! – vágta oda Idwal.
- Olyan vádakkal, hogy Lady Anne-nek nem született gyermeke miatta, holott mindenki tudja, hogy Lady Anne férje egy pederaszta? – mosolygott Broganra Ciaran, s mosolya még behízelgőbb volt, mint a hangja. – Avagy hogy milyen fiatal és szép még mindig ez a húsz év körüli vénlány? – nézett Padrigra. - Vagy hogy démont idézett meg hajdan a Mardekár udvarházban, kiket senki sem látott? – pillantott Weylinre. - Kemény vádak ezek, valóban! – S hangja a végére egyértelműen gúnyossá vált. Tekintetét végighordozta az elnémult, meghökkent urakon, majd folytatta: – Bizonyos, hogy a királyi pár kellőképpen méltányolni fogja igyekezeteteket, mellyel besározni akarjátok kedves rokonukat, családjukat, s ezzel magát a koronát is. Mit gondoltok, mily jutalomban részesítenek benneteket? Aranyban? Ezüstben? Netán jóféle kenderkötélben, mely olyan magasságokba röpít benneteket, hová csak a hóhér ér föl?
Az urak hallgattak.
Ám a csendet Idwal haragtól fűtött hangja törte meg:
- Itt van az én vádam – sisteregte. – Védd ki ezt, ha tudod!
Ciaran megfordult.
- A te vádad…! – biggyesztette le az ajkát.
- Igen! Az én vádam! Én láttam azt a démont!
- Láttad azt a démont… - bólintott elgondolkodva Ciaran. – És mit is mondtál, szerelemféltésből ártott néked Soladra kisasszony?
- Igen!
- Hát de már megbocsáss! Ha szeret téged a kisasszony, miért küldene rád démont? – kérdezte Ciaran ártatlan arccal.
- Mert én… visszautasítottam – pirult el ismét Idwal. Történt ami történt, de nyilvánosság előtt kiadni egy hölgy titkát…!
- Visszautasítottad? – szaladt fel Ciaran szemöldöke.
- Felajánlotta szívét.
- Itt? – kérdezte Ciaran hitetlenkedve.
- Itt.
- Most?
- Most.
- Neked?
- Nekem.
Ciaran körbepillantott.
- Hát igen… - mondta. – Nincs is annál romantikusabb, mint halotti misén szerelmet vallani a megözvegyült vőlegénynek. Grófi kisasszonyok mind úgy szokták.
Az urak összenéztek és felmordultak.
- Mondtam neki, hogy a mise után azonnal elmegyek örökre – kiáltotta Idwal, ki érezte, hogy kissé nevetségessé vált. – Nem volt más választása!
- Hát persze, hogy nem! – vágta rá Ciaran. – Hiszen azelőtt soha nem voltatok együtt, soha nem beszélgettetek, se itt, az udvarnál, se Roxfortban…
- Hát ez az! – kapaszkodott a gondolatba Idwal. – Mi másért lett volna együtt velem annyiszor, ha nem szeretett volna?
- Miről beszélgetett veled, Idwal? – kérdezte Ciaran. – Mert amikor én valaha is fültanúja voltam, csak olyanokat mondott neked, hogy mi illik, s mi nem, hogy erről ezt vagy azt kell tudnod, vagy ezt vagy azt kell tenned. Mit mondott neked, mikor kettesben voltatok, Idwal?
Oly könnyű lett volna hazudni… De Idwal kényes becsületérzése ezt nem engedte.
- Ilyeneket – felelte.
- Tehát okításodat viselte a szívén.
- Gondolom, nyíltan nem merte bevallani érzelmeit.
- Ezért gondoskodásba burkolta.
- Igen.
- De nem fogadott lovagjául.
- Nem – mozdult meg Idwal kissé kényelmetlenül az emlék hatására.
- Miért? – kérdezte Ciaran, akinek nem kerülte el a figyelmét a másik férfi mozdulata.
- Mert… - Ismét lehetett volna hazudni. De Idwal nem tudott. - Nem is akarta, hogy részt vegyek a tornán.
- Miért nem? – csapott le rá azonnal Ciaran.
- Azt akarta, hogy Grigor mester előadásait hallgassam. – S az urak halk nevetéssel kevert összepusmogását hallva felkiáltott: - Az egy nagyon híres mester! Sokat tanulhattam volna tőle!
- Hát igen… - somolygott a bajsza alatt Ciaran is.
Idwal megdühödött.
- Irigykedsz, mert mindig is többet törődött velem, mint veled! – sziszegte.
Ciaran egy pillanatig csak nézett Idwal szemébe, s a sebesült lovagnak határozottan olyan érzése támadt, mintha Ciaran világosbarna szeme sárgává vált volna, mellyel belelátott egyenesen az ő veséjébe. Nem volt kellemes érzés.
De legalább rövid, mert Ciaran végül elfordította a fejét és megszólalt:
- Nagyjából két héttel a lovagi torna előtt megkértem Malazár úrtól Soladra kisasszony kezét. Te ott voltál, uram – intett fejével Nual felé -, te tudod.
- Igen – bólintott Nual, jótékonyan a feledés homályába burkolva, hogy ő csak ama beszélgetés elején volt ott.
- Engem Soladra kisasszony lovagjául fogadott – nézett Ciaran ismét Idwalra, s hangja maga volt a tömény gúny és a kemény rendreutasítás. – Nekem Soladra kisasszony szalagot adott. Velem töltötte az estéit és velem vacsorázott. Nem okítgatott és nem kívánta, hogy előadásokat hallgassak meg. Mivel törődhetett volna többet veled, mint velem, Idwal?
- Ula szerencsétlensége után már csak velem volt – vágta oda a másik férfi.
- Igen. Ápolta őt is és téged is – bólintott Ciaran. – De tudod-e, hogy nemes hölgyek gyakran viselkednek így? Atyjuknak vagy uruknak nem parancsolhatnak, hát kegyükbe fogadnak olyanokat, kikkel megtehetik. Lovakat, kutyákat… netán parasztokat. Oktatják őket, védelmezik, pátyolgatják. Láttatok már ilyet mindannyian.
- Igen – bólogattak erre többen is.
- Kényeztetik is őket… De ez minden. Ágyukba nem engedik eme alantasokat.
- Én lovag vagyok! – csattant fel dühösen Idwal.
Ismét az a sárga tekintet…!
- A király nemesi címet adományozott neked – mondta lassan, szinte tagoltan Ciaran. – De belül ma sem vagy más, mint aminek születtél: paraszt!
Idwal az oldalához kapott, de a templomba nem vitte magával a kardját. Szeme dühösen szűkült össze.
- Sértegethetsz – sziszegte Ciaran arcába -, de amit Ula ellen vétett, azt nem tudod véle megmásítani!
- Mit Ula ellen vétett…! De hát mit vétett Ula ellen, az ég szerelmére? Azt mondtad, démont idézett meg, kit állítólag te is láttál, s az rád döntötte eme szobrot. Tegyük fel, hogy ez igaz, de ezzel hogyan árthatott Ulának? Hiszen a hölgy halott, amott fekszik kiterítve, és ha igaz a démonról szóló meséd, legalábbis Ula koporsójára kellett volna löknie valamit, nem reád!
- Kétszer idézett démont! – kiáltott Idwal dühtől izzó szemekkel. – Elsőbben akkor, midőn az a kutya összemarta szegény leányt, másodjára most. Érted már? Elébb Ulát tette tönkre, aztán engem! Mondám: boszorkány!
A beálló csendet Weylin hangja törte meg:
- Mondta: boszorkány!
Az urak közül többen felmordultak, Ciaran arcán pedig riasztó erejű düh cikázott át.
- Én csak egy boszorkányos embert látok itt, és az Idwal! – kiáltotta.
- Mentegetni próbálod Soladrát… - legyintett Brogan, de Ciaran egyetlen pillantással elhallgattatta.
- Gondolkozz, mielőtt szóra nyitnád azt az ostoba szád! – förmedt rá. Hangja kemény volt, parancsoló, nyoma sem maradt benne a tőle megszokott behízelgő felhangnak. – Gondolkozz! Soladra kisasszony – nyomta meg a szót kioktatóan - grófkisasszony, ki nemcsak gyönyörű és fiatal, de oly gazdagsággal, oly összeköttetésekkel dicsekedhet, mellyel nagyon kevés leányzó akár ebben a királyságban, akár másikban. Ha ő megtisztelne azzal, hogy férjéül szemelne ki, nemet mondanál-é néki?
- Nem – rebegte megszeppenve Brogan.
- Hát te? – fordult még mindig villámló szemekkel Padrig felé.
- Én sem – rázta a fejét a kérdezett.
- És te? – nézett Weylinre Ciaran.
- Ugyan! – tiltakozott Weylin.
- Akkor hiszitek, hogy e parasztfiúból lett lovagocska kikosarazná? – mutatott Idwalra Ciaran.
- Hát… - húzta el a szót Weylin, s látszott, nem tudja, mi egyebet mondjon.
De bezzeg tudta Idwal!
- Mégis megtettem! – mondta diadalittasan.
- De nézzük csak a dolgokat a másik oldalról – folytatta Ciaran, mintha Idwal meg sem szólalt volna. – Oly sok mindenben megtéveszt bennünket a látszat, s mást és mást látunk más és más megvilágításban… Mi van akkor, ha Idwal szerelmes Soladrába?
- Nem vagyok – jelentette ki határozottan Idwal, de Ciaran most sem foglalkozott vele.
- Soladra szép, fiatal és kedves, melyik férfiembernek ne akadna meg rajta a tekintete? Elbűvölhette Idwalt.
- Nem bűvölt el!
- Ám ha nagyon ritkán is, de előfordulhat, hogy a király nemessé üt egy parasztfiút, az azonban soha, hogy egy grófkisasszony egy ilyen lentről jött senkinek adná oda magát!
- Nem vagyok senki! – tiltakozott Idwal, de szavai süket fülekre találtak: az urak Ciarant hallgatták.
- Idwal hamar átláthatta – folytatta az -, hogy bár a kisasszony kegyes hozzá, de így meg nem szerezheti. Fondorlathoz folyamodott, megpróbálta Ulával féltékennyé tenni.
- Dehogyis próbáltam féltékennyé tenni!
- A menyasszonyom azonban ahelyett, hogy felé fordult volna, szinte barátnőjeként bánt Ulával. Ekkor Idwal szörnyű tervet eszelt ki. Tudjuk, hogy jól tud bánni az állatokkal, azt is, hogy azt a kutyát régóta ösmeri, ráuszította hát Ulára!
- Úristen! – kiáltott fel Idwal. – Miért tettem volna ilyet?
- Hogy Soladra kisasszony megszánjon – fordult végre felé Ciaran. - Számításod kis híján be is vált, a kisasszony éjjel-nappal ott volt, ápolta Ulát és vigasztalt téged is, és midőn te azt hitted, terved sikerrel járt, kilökted a toronyablakból Ulát!
- Nem igaz! – kiáltott Idwal.
- Ama cselédlány lökte ki? – meredt rá Ciaran. Világosbarna szeme immáron egészen sárga fényben izzott. – Ha valóban lovag vagy, akinek mondod magad, esküdj, hogy valóban ama cselédlány volt a gyilkosa!
Idwalban egy pillanatra a levegő is bennrekedt, ám most sem tudott hazudni.
- Nem… - felelte halkan, s mást már nem is mondhatott, mert Ciaran diadalmasan folytatta:
- Egyszerűen útban volt már, s te megölted őt.
- Nem! Soladra is megmondhatja…!
- Azt hitted – vágott a szavába Ciaran emelt hangon -, hogy gyöngéd szívét eséllyel környékezheted meg most, midőn szánalommal hajol le hozzád. De tévedtél, s most bosszúvágytól telten sárral dobálod őt, hogy ha nem lesz a tiéd, ne legyen az enyém se!
- Hazugság! – Idwal ezt már egyenesen üvöltötte.
- Isten házában vagyunk! – üvöltötte túl Ciaran. – Isten már kinyilvánította, ki a hazug, s ki nem! – mutatott előbb Idwal megnyomorodott lábára, majd Soladrára.
- Démont idézett meg! – őrjöngött Idwal.
- Vagy éppen Isten angyala szállt le, hogy megvédje az ártatlant!
- Nem!
Idwal kiáltása nehezen csituló visszhangot vert a kápolna falai között, és sokáig ez volt az egyetlen zaj, mi hallatszott.
- Igaz – szólalt meg végül nehézkesen Zadon. – Más fényben másképp látszanak a dolgok.
- Hazudik! – kapta felé Idwal a fejét. – Te is jól tudod, uram, hogy hazudik!
- Nem tudok semmit – emelte meg tiltakozón a kezét Zadon, és elfordult. – És nem is akarok. Elég, ha Isten tudja, mi az igazság.
- Uram! – fordult Weylin felé Idwal. – Kérlek, ne hagyd, hogy e szörnyű rémtett megtorlatlanul maradjon!
Weylin elfordította a fejét. De elfordította Padrig és Brogan is, és elfordította a többi úr is, mielőtt Idwal hozzájuk szólt volna.
Az ifjú észrevette, hogy egyedül maradt.
- Atyám! – próbálkozott még Philip atyával, de a pap csak keresztet vetett felé, s még abban is megakadt félúton.
- Menjünk innen – mondta Ciaran Soladrának, és feléje nyújtotta a kezét. A lány egy pillanatig állt még ott, mint aki sóbálvánnyá meredt, aztán szinte alvajáróként megfogta a fiatalember kezét, és elindult vele.
- Nem! – üvöltött fel Idwal. Előkapta a másik tőrét, és teljes erejéből Soladra hátának hajította.
Tán senki sem látta azt a setét árnyat, mely elgáncsolta a leányt, ki így majdnem orra bukván sikeresen elkerülte a felé suhanó fegyvert. Ám annál jobban látta mindenki Ciaran villámgyors mozdulatát, amivel a maga tőrét Idwal szívébe állította.
Egy pillanat volt az egész…
Idwal meghalt, Soladra pedig sértetlenül felegyenesedett.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
