- Hová megyünk? - kérdezte Soladra kábán.

- Atyádékhoz - felelte Ciaran anélkül, hogy megállt vagy rápillantott volna.

- Miért?

- Miért maradtál volna ott? Gyászolni Ulát vagy Idwalt?

Soladra mintha álomból kezdett volna ébredezni.

- Idwal… - motyogta, s aztán megismételte nagyobb értelemmel: - Idwal. Te… megölted Idwalt! - torpant meg.

- Igen - pillantott végre hátra Ciaran, s aztán ment volna tovább.

Ám Soladra megmakacsolta magát.

- Ne rángass! - förmedt a férfira, és megpróbálta kirántani a kezét a kemény szorításból.

- Ennek most nincs itt az ideje - szólt rá Ciaran. - Mennünk kell.

- Nem megyek veled sehova! - rántott egyet ismét Soladra a karján. - Eressz el… te gyilkos!

Ciaran látta, hogy Soladra a hisztéria küszöbén áll, ezért maga is megtorpant és szétnézett. A kápolna, ahol Ulát felravatalozták, nem a vár szívében helyezkedett el, hanem annál jóval távolabb. Valójában a bencés szerzetesek kápolnája volt; nem egészen közel a királyi rezidenciához, de nem is túl távol tőle. Ulának se nem túl jó, se nem túl rossz. Rövid sétával a szabad ég alatt is el lehetett jutni tőle a kastélyba - ily szép nyári napon ez kifejezetten kellemes volt -, ám vezetett át egy régi, dohos, viszont fedett folyosó is, egészen közel a szerzetesek cellái mellett, tán hogy a szerzetesek esős napokon e folyosón mehessenek a kancelláriába. Ciaran szándékosan választotta a folyosót, védelemnek, ha esetleg a hátrahagyottak hangulata megváltozna, és utánuk akarnának menni (nem tudta, hogy így éppen elkerülték Malazár úrékat), s most, hogy Soladra kitörni készült, külön örült neki. Habozás nélkül nyitott be az egyik cellába, tudván, hogy mise idején lakója úgysem tartózkodik itt, és belökte a lányt.

- Hogy merészeled? - kiáltotta Soladra felháborodva. - Rángatsz és lökdösöl…

Ciaran maga is belépett, és határozott mozdulattal csukta be az ajtót, mintegy kirekesztve a külvilágot, kettejükön kívül mindent.

- Úgy viselkedsz velem… - kapkodott Soladra levegő után. - Nem adod meg a tiszteletet! És amiket mondtál… Tisztelettel tartozol nekem!

- Ez minden, amit nehezményezel?

- Nehezményezek? - háborodott fel még jobban a leányasszony. - Mintha… nem is te ölted volna meg az imént hidegvérrel Idwalt! Mintha nem te szúrtad volna le, mint egy… mint egy…

- Disznót?

- Mint egy kutyát!

- A disznó jobb hasonlat volt.

- Hogy beszélsz róla? - kiáltotta Soladra. - Idwal… különb, mint te, Idwal egy... egy...

- Halott.

- Gyilkos vagy! – Soladra kiáltása inkább sikoltásnak hatott.

- Inkább én, mint Idwal – vonta meg a vállát Ciaran.

Soladra mellkasa hevesen hullámzott.

- Idwal sohasem bántott volna engem – kiáltotta végül.

- Kétszer is le akart döfni – vágta oda a férfi.

- Nem, az csak véletlen volt!

- Máglyára akart vitetni.

- Nem!

- Nem kellettél neki.

- Hallgass! – A lány két kezével fogva be a fülét.

- Megalázott. Elutasított. – Ciaran hangja áttört az akadályon.

- Hallgass!

- Ula kellett neki, nem te.

- Elég legyen!

- Uláért még gyilkolni is képes lett volna – téged.

Soladra visítva esett neki Ciaran arcának, de a férfi elrántotta a fejét, s vasmarokkal ragadta meg a leányzó csuklóit.

- Ha én nem vagyok melletted, véged… - súgta oda kegyetlen vigyorral, s ettől Soladrában végképp elpattant valami.

Ciaran a hibás! Ő tehet mindenről! Egyedül csak ő! Csak ő!

Pusztító haraggal esett a férfinak, és bár Soladra erejét félelmetesen megsokszorozta dühe, Ciaran mégis erősebbnek bizonyult nála. Soladra gyorsan kifáradt, de tán éppen e testi kimerültség kellett ahhoz, hogy végre feloldódjon benne az elmúlt hónap feszültsége. Első könnycseppje még lassan csorgott le az arcán, ám az elsőt gyorsan követte a többi, s hamarosan féktelen zokogásba fúlt iménti gyilkos indulata.

Ciaran nem gúnyolta ki. Elengedte a kezét, átölelte, s hagyta, hadd sírja ki magát kedvére.

Lassan csitult el Soladra felindulása. Végül is annyi mindent el kellett siratnia, s a végére nem is maradt benne semmi. Büszkeség, szerelem, sértettség, félelem, gyász – mind-mind tovaszállt, s helyükre beköltözött az üresség.

Hosszú idő után eszmélt fel, hogy hol van, hogyan van. Ciaran karjaiban? Hát nem mindegy? Idwal ellökte magától – s Idwal halott.

Hát nem mindegy ez is?

- Mennünk kéne – szólalt meg végül Ciaran.

- Fáradt vagyok – válaszolta Soladra tompán.

- Sok minden történt véled az utóbbi időkben – hagyta helyben a férfi halkan.

- Aludni vágyom.

- Még nem lehet. Elsőbben beszélnünk kell atyádékkal.

- Mit? – kérdezte Soladra.

- Elmondani nékik a történteket. Persze azt, mit én hordtam össze, nem az igazat. Bármennyire is szeretnek, azt nem tudnák elviselni.

Soladrában ismét kezdett éledezni a harci kedv.

- Nem az igazat? – emelte fel a fejét Ciaran mellkasáról. – Mert hát mi az igaz?

- Mit Idwal mondott, bogaram! – mosolygott rá Ciaran zavartalanul.

- Te… elhiszed, miket Idwal hordott össze rólam?

- Nem hiszek én semmit, ám tudom, amit tudok. Emlékezz vissza, nékem nem volt újdonság, hogy Ulát démon marcangolta össze.

Soladra összeráncolta a homlokát, s emlékezett. Ciaran valóban megmondta.

- De… - kezdte volna habozva, ám a férfi gyorsan a szavába vágott.

- El ne kezdd tagadni, hogy te idézted meg!

- Én…

- Persze, hogy te voltál. S én becsüllek érte.

Soladra szólni sem tudott a döbbenettől.

- El akartad venni, mit akartál, s nem válogattál az eszközökben – mondta Ciaran elismerően. – Ez tetszik nekem. Merni akarni, s merni cselekedni… Ez az, mi nagy tettekre tesz alkalmatossá. A talentum önmagában kevés, ha nincs az emberben merészség.

- M-miről beszélsz? – dadogott Soladra.

- Nézd meg Idwalt. Csodás képességei voltak, de nem mert hazudni. S mi lett a vége?

- Mi lett? – kérdezte a leányzó teljesen összezavarodva.

- Elfordultak tőle. Senki még csak a kisujját sem mozdította érte, ellenben mi bántatlanul eljöhettünk a hullája mellől. Ha engem is kötöttek volna Idwal aggályai, te már nem élnél. – Ujjával kissé megemelte Soladra állát – Meg kell tanulnod, mikor lehetsz őszinte, s mikor nem. Idwallal… nem volt okos dolog őszintének lenned.

- Én…

- Könnyen el tudom képzelni – mosolyodott el finoman Ciaran -, hogy annyira feldühített az a paraszt, hogy elveszítetted a fejed. Mégis… Mi tudjuk, hogy magas polcunk magas követelményeket állít elénk, s ez a pórnépnek szánt törvények fölé emel minket, de mindnyájunknak jobb, ha erről a pórnép mit sem sejt. Sokat kell még tanulnod.

Soladra bámulva nézett Ciaranra.

- Olyan… tudattal beszélsz, mintha a tiéd lennék – mondta félig csudálkozva, félig bosszankodva.

A férfi szája mosolyra húzódott, de sárga szeme komolyan, szinte hipnotikusan meredt a leányasszonyra.

- Mi mindég is összetartoztunk – felelte. – Idézd csak magad elé! Kihez fordultál mindég is tanácsért? Kinek merted elmondani legmerészebb álmaidat? Kinek a véleményét kérted, ha oly gondolat fordult meg a fejedben, mit még atyádnak sem mertél előhozni?

Mindez igaz volt. De… Ciaran? Mint férj? Soladra kihívóan felkapta a fejét.

- Nem félsz tőlem? – kérdezte.

- Miért félnék?

- Ha ösmersz, tudnod kell, mily veszedelmes vagyok. Honnan veszed, hogy nem szabadítok egy démont reád is?

Bárki más megrettent volna e mondattól, de Ciaran csak hangtalanul felnevetett.

- Míg démonjaidat én fogom be s én uralom – mondta -, nem félek tőled.

Soladra meghökkent.

- Fogod be, s uralod…

Ciaran fehér, hegyes farkasfogai megvillantak, és Soladra érezte, hogy a férfi szavai megmásíthatatlanok:

- Neked s démonjaidnak ura én vagyok.