–... úgyhogy te kíséred a lányomat Llar herceghez, Vasil – mondta Berol király.
– Kitüntető a bizalmad, felség, de ki vigyáz addig az apródokra? – tárta szét a karját Lord Vasil. – Ha csak egy pillanatra félrefordítom a fejem, máris valami csibészséget követnek el.
– Malazár és Godrik? – vonta fel a szemöldökét ironikusan a király.
– Ők. Ez a Malazár...! Isten látja a lelkem, felség, komolyan mondom, hogy családod minden tagja éke országunknak. De ebbe a lurkóba annyi csibészség szorult, mint tán még egyetlen tanítványomba sem - törölte meg a homlokát az öreg.
– Pedig én is a te kezed alatt tanultam – somolygott Berol a szakállába, ahogy visszaemlékezett hajdan volt gyermekéveire.
– Te utánad is rohangásztam éppen eleget, felség, de ha nem veszed sértésnek, az unokaöcséd még rajtad is túltesz. Na és a barátja...! Godrik! - sápítozott tovább az öreg parancsnok.
– Ő is olyan elvetemült? – kérdezte a király látszólag komolyan, de valójában kitűnően szórakozott.
– De még mennyire! Igaz, a tervek legtöbbször Malazár fejéből pattannak ki, de ha Godrik nincs, a tervek csak tervek maradnának. Mert ez a másik csibész meg abban nagymester, hogyan vigyenek végbe csibészségeket. Mint a minap is... – Az öreg ijedten harapta el a folytatást, de Berol rákérdezett:
– Miért? Mit csináltak a minap?
Vasil egy pillanatra habozott, de ha a király kérdezte, válaszolnia kellett.
– Emlékszel még Arin királylány legendájára, felség?
– Hogyne emlékeznék – dőlt hátra a király a trónusán immáron egyáltalán nem rejtegetve derűjét. - Akit elrabolt a sárkány és bezárt egy toronyba. Annak is a legfelsőbb szobájába.
– Igen, és Govan lovag úgy bírt feljutni hozzá, hogy a királylány a haját engedte le neki kötél gyanánt – kántálta a történetet tovább Vasil.
– Dieter valamelyik este énekelte el ismét a balladáját – emlékezett vissza mosolyogva Berol.
– Hát ez az! – bólintott jelentőségteljesen a kövér tanítómester. – Mert a fiúk rögvest elkezdtek rajta morfondírozni, hogy fel lehet-e mászni egy ilyen hágcsón, s mivel nem jutottak dűlőre, hát
levágták vagy tizenöt lónak a farkát és...
– Micsoda?! – egyenesedett fel ültében a király. – Miféle lovakét?
– A saját apródi lovaikét – húzta be a nyakát önkéntelenül is Vasil, de azért azonnal mentegetni kezdte a kis gonosztevőket. – Nem vészes, felség, egynek sem esett baja, meg ki is nő a farkuk ismét, csak...
– Csak...? – ismételte meg vészjóslóan a király. A tréfa kezdett egyre kevésbé tréfásnak tetszeni.
– Csak aztán kerestek maguknak emeleti szobát, hogy annak az ablakából próbálják ki a "hajfonatot", és erre éppen az érsek úr szobáját szemelték ki...
– Aha...! – kiáltott fel Berol. A többit már kitalálta.
Két éjszakával előbb szörnyű kiáltozásra ébredt a vár: az érsek úr kiáltozott, hogy démonok támadták meg. Nem volt könnyű segíteni rajta, mivel az érsek úr belülről igencsak elreteszelte az ajtaját, sőt még ki is támasztotta, így az odaérkezők alig bírták betörni. Igaz, az érsek úr azt állította, hogy mindezt a démonok művelték, akik őt magát is beletekerték a saját palástjába, de démonokat senki nem látott, csak az ablakhoz kötve találtak egy lófarok maradványt. Ám ettől még nem lettek okosabbak. Mert mindenki tudja ugyan, hogy az ördögnek patája van meg bojtos farka, de hogy a démonoknak lófarkuk lenne, erről eddig senki se hallott.
A király eleddig abban a hiszemben élt sok másokkal egyetemben, hogy az érsek urat a balszerencse üldözi az utóbbi időben - mert nem ez volt mostanában az egyetlen eset, midőn valami bosszúság érte -, de most ráeszmélt, hogy udvarának apródjai azok, akik megtestesítik a balszerencsét, s hogy eme arcátlan kis csibészek pont e magas egyházi méltóságot szemelték ki csínytevéseik célpontjaként. A dolog akkor is felháborító lenne, ha az egyik legfőbb kis gonosztevő nem a saját unokaöccse lenne. Méghozzá a számára legkedvesebb. Ördög vinné a kölköt, hiszen most sem tud haragudni rá! A király hát egy ideig a komolyság és a kitörni készülő vidámság között hánykolódott, ám ahogy ránézett Vasilra, a látvány rögtön eldöntötte a dolgot. A kövér lord ugyanis olyan magába roskadtan bámult rá, mintha maga követte volna el a rémséges tetteket, és most a méltán megérdemelt büntetését várná.
"Megállj, Malazár...!" – fenyegette meg magában a király ifjú rokonát.
– Khm... – köszörülte meg a torkát Berol mintegy újdonsült komolyságának megerősítése végett. – A fiúk szigorú büntetést érdemelnek. Hívasd ide őket.
– Attól tartok, ez most nem sikerülne, felség – gyöngyözött még jobban a lord amúgy is verejtékben úszó homloka.
– Miért? – csodálkozott a király.
– Mert én már megbüntettem őket.
– És?
– Lapátkezű Joe kezébe adtam őket...
– Azért, mert levágták a lovak farkát? – szökött az égbe a király szemöldöke. Tudta, hogy Vasil csakis égbekiáltó bűnök esetén adja a vásott apródokat termetes méretű és nagy erejű segédje kezébe, aki méltán kapta ragadványnevét.
– Dehogy! – legyintett türelmetlenül a lord. – A lófarok-kötélen a többiek másztak volna fel. – S hogy a király még mindig értetlenül meredt rá, még hozzáfűzte: – Malazár és Godrik kötél nélkül másztak fel az érsek úr szobájáig.
– Kötél nélkül? – visszhangozta Berol kissé bambán.
– Kézzel-lábbal. Mint a bogarak.
– És ha lezuhantak volna?! – kiáltott fel a király. Lord Vasil jelentőségteljesen bólintott.
– Hát ezért adtam őket Lapátkezű Joe kezére, felség...
*
Rigel, Mort bátyja és a többi ifjú testőr fel volt háborodva, hogy a fiúkat minden csibészségük ellenére kitüntette Lord Vasil azzal, hogy elkísérhették Badb hercegnőt Llar herceghez, Malazár és Godrik azonban kimondottan büntetésként élte meg az eseményt. Főleg az első napon, amikor érzékeny hátsó részüknek egész álló nap a nyeregben kellett zötykölődnie. És mintha Lord Vasil egyébként is kínozni akarta volna őket; még a szokottnál is kevesebb pihenővel tették meg az utat Keanah-ig, bár a testőrparancsnok azt morogta, hogy ez rendes utazási tempó. Még azt is odavetette, hogy ha az apród urak felnőttnek tartották magukat a disznóságok kiötlésében és végrehajtásában, akkor viselkedjenek felnőttként most is, amikor végre komoly feladatuk van.
Mit lehet erre mondani? A testőrök gúnyos megjegyzéseitől kísérve vissza lehet kullogni a sor végére, és az első pihenőnél eltűnni a bokrokban, hogy a Lapátkezű Joe-tól kapott kenőccsel kapkodva és meglehetősen ügyetlenül bekenjék az ülepüket. Mert Joe nemcsak a büntetéshez, hanem a gyógyításhoz is értett.
A kenőcs más körülmények között hatékony lehetett, de most, az egész napos, szinte megállás nélküli lovaglásnak köszönhetően csak arra volt jó, hogy a fiúk másnap le tudták küzdeni heves fájdalmukat és kíváncsian leskelődtek. Malazár ugyan már látta a hercegnőt, bár régen; utoljára valami négy éve, de Godrik csak most először. Hát most megnézték. És meg kell hagyni, Badb csalódást okozott nekik. Ugyan nőtt a kolostori négy év alatt, de tizenöt éves kora ellenére is majdnem úgy nézett ki, mint egy kamasz fiú. Ruhája elejét nem emelgették csinos kis halmocskák, csípője sem kerekedett még ki. Nemcsak az alakja, az arca is szögletes volt még, mozgása esetlen, egyszóval lesírt róla, hogy még nem érett meg. Ám ez sem az apját, a királyt, sem leendő férjét, Llar herceget nem hatotta meg: ez a házasság nem szerelemből, hanem államérdekből köttetik, s ha az ifjú ara netán csúf lenne, mint az ördög, Llar akkor is feleségül venné, mert a Cochran Carrick-i birtokokat kapja hozományul vele.
A Cochran Carrick-i birtok... A Cochran Struthers nevű folyó mentén terül el, ahol csupán a part mellett terem gyéren a föld, de itt vezet csak el út Riddoch és Keara Carrick között. Riddoch tengerparti kikötő, ahonnan élelmet, kelmét, bőröket visznek Keara Carrickbe, Keara Carrickből pedig aranyat visznek Riddoch-ba.
Arany...
Igen megbecsült embere lehet a királynak Llar herceg, ha nekiadja ezt a birtokot. Mert akié az út, az szedi be a vámot is. És nyilvánvaló, hogy a sovány termés ellenére sem kell sajnálni azt, aki itt az úr. Nem véletlenül próbálkozott ezzel Rhodewy herceg is, a birtok másik szomszédja. Csakhogy Rhodewy sokkal szembetűnőbben építette a saját hatalmát, mint Llar; Berol király nemcsak hogy nem volt biztos a Sötét Herceg hűségében - így hívták ugyanis Rhodewyt a háta mögött, amiről ő egyébként tudott, és amire büszke is volt -, hanem sokszor annyira ellenséges is volt vele, a királlyal, hogy Berol már azt fontolgatta, egyszer és mindenkorra le kellene számolnia a rebellis herceggel.
Hogy nem tette még meg, annak egyes egyedül Rhodewy kiterjedt és nagyhatalmú rokonsága volt az oka: ha tengelyt akasztanának a herceggel, az könnyen egy háborúba sodorhatná az országot. Berol pedig ezt nem kockáztatta - igaz, Rhodewy is tartózkodott attól, hogy okot adjon az ilyesmire. Így hát beérték az apróbb csetepatékkal, de azok viszont szinte mindennapossá váltak. A szokásosnál nagyobb kíséret is azért kellett, hogy szükség esetén meg tudják védeni a hercegnőt a portyázó haramiákkal szemben. Mert igaz ugyan, hogy Llar is várja őket a birtok csücskénél, hogy illő fogadtatásban részesítse menyasszonyát, de soha nem lehet tudni. Így hát most a testőrök - Berol katonáinak krémje - éberen őrködtek, miközben Lord Vasil besegítette a hercegnőt, két udvarhölgyét és a kövér, apácaruhás nevelőnőjét a széles és meglehetősen zárt hintóba. Bár inkább batár volt ez, zárt szekér, amely ugyan nem nélkülözött némi kényelmet és királyi pompát, de kiválasztásánál inkább a biztonság volt a fő szempont, és nem hivalkodás.
Amint Lord Vasil becsukta a hintó ajtaját és maga is felült a lovára, elindultak. Malazár és Godrik eleinte kitárgyalták a királylányt - ugyan a maguk tizenhárom évével még nemigen foglalkoztak a női nemmel, de azért megállapították, hogy Llar helyében semmi pénzért el nem vennék ezt a csúf békát -, ám agyongyötört hátsójuk hamarosan száműzött a fejükből minden más gondolatot. Le-lemaradoztak részben pihenni, részben a Joe-tól kapott kenőccsel kenekedni. Utána persze vágtathattak, hogy utolérjék a csapatot. Szóval nézhették bármerről, sehogy sem volt jó a dolog. Még hogy kitüntetés...!
Egy alkalommal, amikor különösen hosszúra nyúlt a pihenő - bár ők csak néhány pillanatnak érezték -, lovasok vágtattak értük. Rigel volt az, Malazár deli, fiatal bátyja és annak két hasonló korú társa.
– Mi az ördögért maradtok le állandóan? – förmedt rájuk Rigel.
– Mi dolgod vele? – próbált fölényeskedni Malazár. – Menj csak előre, majd utolérünk benneteket!
– Mi dolgom vele? – vágott vissza Rigel. – Felőlem el is veszhettek örökre, de Őkövérsége ragaszkodik hozzátok. Úgyhogy vagy magatoktól mentek előre, vagy én viszlek benneteket saját kezűleg, de a grabancotoknál fogva!
– Na csak vigyázz, hogy beszélsz velünk! – lépett elő kipirult arccal Godrik. – Még a végén el találjuk kottyantani Lord Vasilnak, hogy hogyan hívod a háta mögött!
– Most aztán nagyon megijedtem, hölgyem – mérte végig a még mindig alacsony termetű, magas hangú, lányosan lágy vonású Godrikot Rigel. A társai felröhögtek mögötte. A fiú még jobban elvörösödött és már kapott volna a kardja felé, amikor Malazár megfogta a karját.
– Hagyd, Godrik – mondta halkan a barátjának. – Felesleges erőpazarlás.
– Megmutatom én neki... – pattogott volna Godrik, de Malazár a szavába vágott.
– Tényleg mennünk kell.
– Hagyd csak, öcsém! – nevetett gúnyosan Rigel. – Hadd mutassa meg! Reszketek a félelemtől már előre!
Godrik már mozdult volna felé, de Malazár valamit sustorgott neki. Hogy mit, azt nem tudni, de akármit is, hatására a szőke fiú fújt egyet, majd eleresztette a kardját. Felült a lovára és előreügetett anélkül, hogy akár egy pillantásra is méltatta volna a vigyorgó ifjakat. Malazár követte.
Rigel még utána szólt:
– Aztán máskor jobban vigyázz a barátnődre, Malazár!
Malazár nem válaszolt, hanem megsarkantyúzta a lovát. Hamar beérte Godrikot és megragadva barátja lovának a kantárszárát nem engedte, hogy az visszaforduljon, hanem vágtára ösztökélte a másik lovat is. Bármilyen gyorsan hagyták is ott Rigelt és társait, az ifjak röhögése még sokáig nyomon kísérte őket.
AJÁNLOM AZ OLDALT
